A Duna és a legyőzött természet
Harc a víz centimétereiért. Imádkozás az esőért. Küzdelem az ezer és ezer hektárokat tönkretevő aszállyal. És mert a nyári politikai uborkaszezont el lehet felejteni, hiszen permanens választási hadjáratban, kampányüzemmódban él a nép, illetve tartja ott a magukat atyaistennek képzelő politikai szereplők, a kenyér helyett egyre több a cirkusz. Miközben tornyosulnak a bajok.
A később születettek nemigen emlékeznek az egykori jelszóra: legyőzzük a természetet! Ők, a mai fiatalok csak ennek a dicstelen hadjáratnak a mai következményeit kénytelenek elviselni. És egyre több jut nekik majd a nagy hadjárat utáni romeltakarításból és kármentésből. Napjainkban még ott tartunk, hogy toldozunk-foldozunk, hiszen a „legyőzött” természet ránk rúgta az ajtót, és megmutatja, milyen hangyák vagyunk valójában.
Nem állítom, hogy most fogalmazódott meg bennem, hiszen sokan sokféleképpen minősítettük már Brüsszel inkompetenciáját és csúcsvezetőinek az árulását, de talán soha ekkora szomorúsággal nem néztem Brüsszel szerepét és semmittevését az egész Európát érintő gondok és katasztrófák közepette. Mert miközben az Európai Bizottság még abba is szeretne beleszólni, hogy a kerítésemet milyen színűre fessem, és elnökválasztásokat töröl el holmi virtuális, nevetséges indokokkal, fenyeget egy-egy nemzetet, hogy ha „nem jól választ”, majd viseli a következményeit, és hoz különös törvényeket a szólásszabadság ellen, emeli piedesztálra a devianciát, bünteti a schengeni határ védőit, az igazi gondokra úgy néz, mint borjú az új kapura. Vagy talán még úgy sem, egyszerűen elfordítja a fejét.
Itt van az egyre fogyó Duna esete. Bár a nemzetközi jog szerint minden ország köteles az átfolyó vizet nem elzárni a többiek elől, az ördög itt is a részletekben lakozik. Bár az interneten köröző konteók (álhírek) hazudnak, és a németek, osztrákok nem fogták meg a Duna vizét, erőműveik ún. zsinórüzemben működnek, ettől még tény marad, hogy Ausztriában tucatnyi, Németországban több tucatnyi gát épült ki az idők során, míg Bőstől délre egy sem. Bár a szárazság mindenkit sújt, az EB csak akkor kapta fel a fejét, amikor a román és a magyar atomerőművek turbináit le kellett állítani. Bár akkor sem igyekeztek segítő kezet nyújtani keleti tagállamainak, csak „beélesítette a figyelmét”. Lehet, hogy ez sem európai ügy, amire közös megoldásokat kéne kitalálni?
A Kárpát-medencében már ott tartunk, hogy az aszály miatt elbúcsúzhatnak a gazdák a kukoricaterméstől, a gabona sem termett valami fényesen, de sebaj, majd lesz helyette ukrán, hiszen a vak is látja, hogy erre megy ki a játék. Meg arra, hogy a közép-európai gazdáknak (és más ágazatoknak) járó pénz nagy részét a korrupt kijevi rezsimnek kell átlapátolni, az aranybudik még nagyobb dicsőségére. De tényleg, hallott valaki egy mondatot is arról, hogy az Európai Unió korifeusai a mi gazdáink érdekeit képviselnék? Erről szól talán a Mercosur-egyezmény? Az Indiával kötött szabadkereskedelmi egyezmény? Normális dolog-e, hogy a szlovák kormányfőnek könyörögnie kell, engedjék meg a leállított, egyébként modern alumíniumgyár újraindítását? Amit például az unokáink sem fognak látni, az észak–déli, korszerű úthálózat megépítése is csak papíron létezik (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Szerbia, Balkán).
De vissza a magyar Dunához. Nem lehet minden bűnt Brüsszelre kenni. A szakemberek évtizedek óta mondják, hogy Magyarországon is gátakat kell építeni. Legalább hármat-négyet. Mert ez a Duna már nem az a Duna, hiszen mégiscsak abnormális állapot, hogy egyszer nagyvíz jön és áradás, ami egy-két hét alatt lezúdul, eltávozik, és itt marad az aszály, az egyre lejjebb költöző talajvíz, az energiaellátás ellehetetlenülése (mert kezet a szívre, az atomerőmű vagy a vízi erőmű sokkal környezetkímélőbb, mint a szélturbinák vagy a fosszilis erőművek), amit napjainkban tapasztalunk.
A bősi erőmű építésekor kialakult zöldlobbi kontra betonlobbi vitát ideje lenne elfelejteni, vagy legalábbis egy asztalhoz ültetni a környezetvédőket és az energetikusokat. Mondja el mindenki az érveit. Hiába védjük a Duna szlovák és magyar (szerb, román) szakaszát, ha nyugati szomszédaink felborították a kényes egyensúlyt. Védjük a folyó természetes ökoszisztémáját, miközben az osztrák és német zsilipek mellett csak elszenvedjük a duzzasztóművek hiányát.
És azóta is kioktatást kapunk tőlük, mind vízügyben, mind atomenergia témájában. Akárcsak Brüsszeltől, mert szerintük van jó földgáz, jó kőolaj, és van gonosz földgáz és gonosz kőolaj. De amíg leesik a tantusz nekünk, közép-európaiaknak is, hogy össze kéne fognunk, mert közösek az érdekeink és a kínjaink, vígan zsarolgatnak bennünket. Folytatják a politikai megosztást, hiszen minden tagállam szava ugyanannyit ér. Illetve mégsem.
