A bennünk élő Trianon
Néhány éve egy liberális hölgy, aki akkor történetesen a főnököm volt, szinte felháborodottan szegezte nekem a kijelentést: nem érti, hogyan fájhat egy mai fiatalnak Trianon. Annyi év után. Döbbenten néztem rá, és valami olyat motyogtam: én meg azt nem értem, mit nem ért? Hiszen akkor semmit sem ért a magyar és a Kárpát-medencei történelemből! Talán még azt sem érti, merre van Kelet és Nyugat, és miért kel fel reggelente a nap.
Azóta számtalanszor szembesültem vele, hogy a határ bennünk van. Belénk épült, belülről szúrja az oldalunk, szögesdrótja a szívünket markolássza. Benne van a magyarországi ember rácsodálkozásában (Jé, hogy ti milyen jól tudtok magyarul!), az itteni magyar ember háborgásában (Mit érdekel engem, mi történik „odaát”, én Szlovákiában vagyok itthon!), és benne van az elbutult, a jólétbe belehülyült nyugati európéert ájulattal csodáló atyánkfia naivitásában, aki annyi idő óta sem bírja felfogni, hogy mint mindig, mostanában is a bőrünkre megy a játék.
A trianoni gyalázatos döntés óta 99 év telt el, és akkora sebet vágott, amely sosem gyógyul be. Mégis, ma is arról folyik a diskurzus, hogy elfogadjuk-e végre, megbékélünk-e vele, vagy tovább éljük és éltetjük a sérelmi politikát? Pedig a trianoni kerítés, azon túl, hogy elkerít és elválaszt, a tudatunkat is torzítja. Torzítja azokét is, akiket megloptak és kiraboltak, de torzítja a tolvajokét is. Ők száz év alatt sem tudták megszokni, hogy kaptak valamit, ami nem illette meg őket, s ezért minden gyanús mozdulatra idegesen reagálnak. 99 év óta írják a hazug tankönyveket, és 99 év óta nőnek fel újabb és újabb generációk úgy, hogy nem ismerhetik meg a történelmüket. A történelmünket, mert hiszen az csak 99 éve nem közös. Ezer évig közös volt, míg hazugsággal, propaganda-hadjárattal meg nem támogatták a félrevezetett kis népek vezetői az akkor még nem (ma sem) létező háttérhatalom sanda terveit, hogy előbb feldarabolják, majd leigázzák a Kárpát-medencét. Megbüntetik a renitens magyar népet.
Jaj, de ismerős, mily fájdalmasan időszerű ez napjainkban is!
A rendszerváltás, majd az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk után mennyien hitték, hogy az új európai közösségben feloldódva úszni fogunk a szabadságban és a testvériségben! Hogy a demokrácia gőzfürdőjében dagonyázó nyugati politika majd két pezsgőzés közt megoldja száz bajunk, és ölünkbe pottyan minden jog. Autonómia? Ugyan minek az? Miért kéne gettóba zárni magunkat? Hogy ott is van, és működik? Azok ők – megengedhetik maguknak. Nekünk igazodnunk kell. És különben is, merjünk kicsik lenni. És lehetőleg legyünk tekintettel a szomszédok érzékenységére. Tegyük hozzá sietve: szerencsére változnak az idők, és akik ezeket a szólamokat szajkózták, lassan, de biztosan csúsznak lefelé a történelem süllyesztőjébe.
Hanem van egy emléktábla Kőszegen, a Hősök kapuja alatt. 1932-ben tették oda, és többek közt ez olvasható rajta: „A Jurisics Miklós vezérlete alatt küzdő maroknyi, de százezres sereggel győztesen dacoló 700 hős emlékének az 1532. évi török ostrom négyszázados évfordulóján a megvédett Nyugat által Trianonnal megjutalmazott Kőszeg.”
Gyakran kéne idézgetni ezt a mondatot, miheztartás végett és okulásul. Mert ebben a többszörösen bővített mondatban minden benne van. Ott lüktet benne a múltunk, az egész történelmünk. Mohácsunk, Trianonunk, Versailles-unk, Párizsunk, Jaltánk. Ötvenhatunk, hatvannyolcunk, a málenykij robotjaink, a harminckilós csomagjaink, a sárga céduláink, a jogtalanul elorzott javaink. A dekrétumjaik. És még ma is ott parázslik benne a megrovó tekintet, ha a hivatalban, az orvosnál megszólalunk magyarul. Ott bűzlik benne a félelem és a megalkuvás, a megfelelési kényszer penetráns bűze, amikor idegen iskolába tuszkoljuk be a gyermekünket.
Mert egyetlen történelmi döntés sem marad következmények nélkül, meg kell tanulnunk döntéseket hozni. Lehetőleg időben, hogy ne csússzunk még lejjebb.
