2022. május 5., 09:29

456 148

Ki emlékszik már a közelmúlt egyik legfontosabb eseményének titulált népszámlálásra, és arra a vitára, amit a januárban közzétett adatok váltottak ki. Az orosz–ukrán háború a mi kis felvidéki számháborúnkat is elmosta.

népszámlálás
Fotó: TASR

Tagadhatatlan, nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, mert nem tudtuk, hogyan értelmezzük a számokat, még arra sem volt egyszerű a válasz, mennyien is vagyunk? Megszoktuk, hogy tízévente nagyjából félszázezerrel csökkent a magyarság száma. Ezt közösségi szinten lelkileg megszenvedtük, a politika értékelt, a szociológusok elemeztek, kerestük az okokat, és rendre bebújtunk az asszimiláció mögé, csak a stratégiaalkotás maradt el a fogyás lassítása érdekében, így aztán mindig minden ment a maga útján.

A 2021-es népszámlálás azonban új helyzetet teremtett azzal, hogy két nemzetiséget is meg lehetett adni. Az adatok ismertek, 422 065-en vallották magukat első helyen magyarnak, 34 083-an pedig második helyen jelölték meg a magyart.

És ezzel ki is tört a számháború: a két számot össze kell-e adni, vagy csak 422 ezren vagyunk – az államhatalom végig nem foglalt az ügyben állást. Jószándékában meg minek is bíztunk volna, a döntéseket legtöbbször nem érdekünkben, hanem ellenünkben hozzák. Pedig fontosak a számok! Mert, ha figyelmen kívül hagyjuk a második nemzetiséget, akkor megint több tízezres a fogyásunk, ám ha a két adatsor egyenrangú, összeadható, akkor megtartottuk korábbi számarányunkat.

Ugyanakkor magyar körökben is vitatott volt, vajon magyarnak tekinthetjük-e még azokat, akik csak második nemzetiségként élik meg, mert ők valószínűleg már nem magyar életet élnek, a magyar iskola és a magyar kultúra se a mindennapjaik része. Ők már kifelé tartanak a közösségből. Érthető érvelés, mégis, nekünk mindenkihez kell ragaszkodunk, aki akár gyengébb kötelékkel is, még vállalja a magyarságát, mert van példája a visszafordulásnak.

A múlt héten letisztult a kép, a kormányhivatal elkészítette a javaslatot, amely kimondja, azonosnak kell tekinteni az első és második helyen megvallott nemzetiséget. Vagyis, ha így elfogadják és jogerőre lép, akkor Szlovákiában 456 148 magyar van. (Mindössze kétezerrel kevesebb, mint 2011-ben.)

Bevallom, sokáig kétségeim voltak, hogy ez a vegyespárti indíttatású kétnemzetiséges híg ötlet nem jár-e majd végzetes eredménnyel. Nem dönt-e úgy a magyarok nagy része, hogy félelemből, megalkuvásból vagy épp meg nem értésből nem vállalják első helyen magyarságukat. Hiszen a javaslattevők arra már nem adtak, hogy előre tisztázzák, a két adat egyenrangú lesz-e. Sok veszélyt rejtett tehát magában az új módszer.

Persze, nem kell örömtüzeket gyújtani, még ha tagadhatatlanul a lélektani hatása is más annak, hogy továbbra is 450 ezer fölött vagyunk. Csakhogy a fogyásunk megállíthatatlannak tűnik. Elég csak arra gondolnunk, hogyan gyengítik még az erős közösségeket is az idegen betelepülők, falvaink, városaink etnikai összetételét mesterségesen, rohamtempóban megváltoztatva ezzel, és mi tétlenül végig nézzük, ahogy elveszik tereinket.

A számok fontosságát igazolja, hogy egy évtizedre ez az irányadó a kisebbségi kultúra finanszírozásánál, a hivatali ügyintézésben, a magyar nyelv használatánál településeinken (ott, ahol a számaranyunk eléri a 15 százalékot). Ahhoz azonban, hogy a számokat megtartsuk tíz év következetes, szívós munkájára lenne szükség, s ebben a politika és a civil társadalom is megtalálhatja a feladatát.

Első lépésben a táblatörvény érvényesítését kell elérni, amely lehetővé teszi, hogy a közúti táblákon is megjelenjenek a magyar megnevezések. Jóváhagyásakor, tavaly ősszel Gyimesi György úgy fogalmazott, „teleszórjuk a Felvidéket magyar feliratokkal”. De a Facebook-posztok királya itt meg is állt, ennyi volt a lelkesedés, pedig a munka itt kezdődik. A legnagyobb kormánypárt tagjaként oda kellene hatnia az államigazgatásra, hogy kezdjék el kirakni magyarul is az útjelzéseket. A nyomásgyakorlásban szerepet kellene vállalnia a Szövetségnek is. Egy térség vizuális kétnyelvűsítése ugyanis nemcsak a helyiek komfortérzetét szolgálja, erősíti az identitásukban ingadozókat, és lenyomata annak is, hogy itt a többség mellett egy masszív, számottevő másnyelvű közösség él. Nem utolsósorban jelzés az újkori honfoglalóknak, hogy mi itt itthon vagyunk.

Cselekedni kellene, főleg most, hogy kiderült, van nagyvonalúság a szlovákokban, az ukrán menekülteket ugyanis ukrán nyelvű ügyintézéssel, feliratokkal, sok területre kiterjedő anyanyelvi tájékoztatással fogadják, ami rendjén is van. Mi meg csak azt kérjük, ami adófizetőkként törvény adta jogunk.

Megjelent a Magyar7 hetilap 18. számában.

Megosztás
Címkék