Krisztián és szerető szülei

Az alábbiakban a felelőtlenségről, a sorsról, a kiútkeresésről és a mindennapokról beszélgettem velük. Az édesanya elmeséli, hogy első fiuk után négy évre született meg Krisztián. Pár héttel korábban érkezett a vártnál, de a szülés után egy aranyos újszülöttet adtak a kezébe. Akkoriban indult az a mozgalom, hogy rögtön a szülés után az anyjuk mellett hagyták a csecsemőt. Nem is vett észre rajta semmi szokatlant, normális kisbaba volt. Négy nappal a szülés után elvitte a kisbabát a nővérke azzal, hogy kicsit beteszik melegedni az inkubátorba. Akkor történhetett valami.

Amikor az anyuka másnap megnézhette a babát, már nem mozgatta a karjait. Az is kiderült, hogy velőmintát vettek tőle. A szocializmus éveiben ehhez még nem kellett szülői engedély.

Állítólag az agyhártyagyulladás fennállását akarták megállapítani vagy kizárni. Neki arról se volt tudomása, hogy beteg lett volna a kisfia. Amikor hazahozták a kórházból, már kicsit mozgatta a kezét. Azt ajánlották, hogy az eléggé erőszakos Vojta-módszerrel tornáztassák.

Kilenc hónapos korában elindult, de eldőlt, mert, mint kiderült, sérült az egyensúlyérzéke.

Több eldőlés után már nem akart járni, mert erős volt benne a félelem az újabb fájdalomtól.

Sok helyen próbálkoztak, hogy javuljon a kisfiuk állapota. Kint voltak Svájcban, sokat jártak Pestre a Pető Intézetbe. Czeizel Endrét is felkeresték, aki megállapította, hogy csecsemőkori oxigénhiány okozhatta a bajt, és az, hogy a velővételnél megsértették az idegpályákat. Genetikai rendellenességet azonban nem állapítottak meg nála.

Pozsony, Csilisztó, természetgyógyászok… Sorolják, hol mindenhol jártak, ahonnan segítséget reméltek.

– Krisztián a pozsonyi speciális iskolában kezdett tanulni hétévesen, én pedig ekkortájt kezdtem el a pedagógiai főiskolát – emlékezik az anyuka. – Szeptemberben egy kukkot sem tudott szlovákul, de november végén már beszélte a nyelvet, és azóta sem felejtette el. Miután felmentést kapott az iskolakötelezettség alól, az érsekújvári gyermekrehabilitációs központba került, ahonnan a hétvégékre vittük haza. Ezen a helyen érezte magát a legjobban. Amikor elvégeztem a főiskolát, ahová a tanítás és a két kicsi gyerek mellett jártam, már annyira fáradtnak éreztem magam, hogy úgy döntöttünk, pár évig otthon maradok. Krisztiánt hazahoztuk a gyermekközpontból, és magam kezdtem tanítani. Meg is tanultunk sok mindent, de a betűknél mindig azt mondta, nekem arra nincsen szükségem. Ugyanez volt a válasz akkor is, amikor az óra használatát akartam vele megismertetni. Amúgy tényleg nincs szüksége órára, tíz percnyi pontossággal megmondja az időt akkor is, ha csak kinéz az ablakon. Képek alapján képes felismerni a szavakat, a címeket, az újságok nevét és hasonlókat.  A hallása egyenesen rendkívüli. Az egészen halk zajokat is meghallja, és társítja az egyes tevékenységekhez.

Három év otthonlét után Magdika már vágyott az emberek közé. A szomszéd faluba, Kétyre hívták tanítani, és igent mondott.

– Ekkortól én maradtam itthon Krisztivel – veszi át a szót Sándor, az apa. – Ez így remekül működött, mivel ő a munkanapokon dolgozott, én pedig zenész lévén, hétvégeken mehettem azokra a rendezvényekre, ahová meghívást kaptam. Az a lehetőség, hogy intézetbe adjuk, szóba sem került, hiszen ott nem tudják úgy elfogadni, mint ahogyan a szülő teszi. Másrészt Kriszti sehol sem érzi olyan jól magát, mint a családja körében. Nagyon összefogja a tágabb családot is, hiszen akit rég nem látott, addig követeli, amíg meg nem jelenik. Bátyjának és annak párjának is rettenetesen tud örülni.

Sajnos, Krisztián állapota rosszabbodott, így 17 Kétyen töltött év után Magdika ismét otthon maradt. 7-8 hetenként epilepsziás rohamok törtek rá, mintha csak egy önpusztító program kapcsolna be. Az orvosok nem tudnak rájönni a betegség mibenlétére, mert szervileg minden rendben van nála.

Az udvardi rehabilitációs központba heti 2-3 alkalommal jár a család gyógytornára, masszázsra. Majdnem mindennap elmennek a bellegszencsei fürdőbe, melynek olyan a vize, akár a Holt-tengeré. A fürdőzés Kriszti kedvence, akárcsak az utazás. Sokszor kirándulnak a Pilisbe – Dobogókőre és Pilisszentlélek pálos kolostorához, de az esztergomi Erzsébet parkban is gyakran megállnak. Ott Magdika futni is tud, amíg Sanyi Krisztivel sétál a Dunaparton. A fiú a helyi nappali foglalkoztatóban is szívesen tartózkodik, ahová most már viszik a nagymamát, Sanyi édesanyját is, aki a nyolcvanhoz közelítve szintén rászorul az ápolásra. Amikor Sanyi elmegy értük, köszönetképpen eljátszik pár nótát a harmonikáján, és a foglalkoztató lakói vele dalolnak.

{P2}

Korcsekék önállóak, nem kérnek segítséget. Sőt ők segítenek másoknak mind anyagi, mind lelki téren. Megedződtek, mondják mosolyogva.

– Szerettem a munkámat, de nincs bennem hiányérzet – hangsúlyozza Magdika. – Azzal foglalkozhatok, ami érdekel, amire eddig nem jutott időm.

Büszkén mondja, hogy amióta otthon van, ő a férje dal- és szövegírója. Megírja a dalt, és felénekli, majd az alapanyagot a férje hangszereli. Amikor eleget csiszolták, Sanyi a stúdióban rögzíti. Négy saját dal már CD-válogatásokon szerepel, de a tévében is közvetítették. Krisztián imádja hallgatni az apukáját, csakúgy, mint a népzenét.

A szülők egyöntetűen vallják, nem volt könnyű elfogadni a helyzetet, mert nagy a valószínűsége, hogy a fiuk állapota orvosi műhiba következménye.

Átélték azt a kort is, amikor szinte ujjal mutogattak a kerekesszékesekre, de szerencsére a fogyatékkal élők megítélése mára 180 fokos fordulatot vett. Krisztián állapotába a mai napig nem nyugodtak bele. Mint Magdika mondja:

– Bár hiábavalóságnak tűnhet, de ha hírét vesszük valamilyen gyógyulásnak, futunk mi is. Minden áron jobbítani szeretnénk Krisztián életét. A jövőt illetően  nem aggódunk, hittel és reménnyel tesszük a dolgunkat.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/46. számában.