A Szedres tanya rejtelmei

Az ide belépő már a ház mellől meglátja a lovak kifutóját, kicsit tovább haladva a jurtát és a hatalmas nyílt területet, ahol egy-egy céltábla jelzi, hogy nemcsak futtatni szokták itt a lovakat. Rőth Imre lovasíjász otthonában jártunk, hogy tevékenységéről, mindennapjairól kérdezzük.

A csallóközi lovasíjász nem volt már a legfiatalabb, amikor lovagolni kezdett. Lelkesedése, az ősi magyar hagyományok iránti tisztelete vitte előre. A Kassai Lovasíjász Iskola tagjaként tanulta meg a régi magyar virtust, és lett alapító tagja az első csallóközi lovasíjász-csapatnak. Négyéves működés után a csapattagok a saját útjukon indultak tovább.

Rőth Imre először 2003-ban állt ki közönség elé egyszemélyes bemutatókkal és rendhagyó történelemórákkal.

Főleg az iskolákat látogatta. Az első bemutatók után híre ment, ettől kezdve nagyon sok iskolába kapott meghívást. 2004-től már tanítványával, Bial Judittal együtt járták az iskolákat. Háromévente tudtak visszamenni ugyanabba az iskolába, akkora lett az érdeklődés; mindenhol tárt karokkal fogadták őket.

Pár éve egyfajta változás tapasztalható, mintha csökkenne az érdeklődés,

mondja  Rőth Imre, aki az okot az emberek értékrendjének megváltozásában látja.  Meglátása szerint a virtuális világ térhódítása egyre inkább a háttérbe szorítja a természetközeli, a régi hagyományokon alapuló értékrendet, az átlagembert egyre kevésbé érdekli a történelem. Imre szerint a viszonylagos jólétből fakadó kényelemszeretet is kiváltja az érdektelenséget.

– Nagyon nehéz, szinte lehetetlen átadni azt az érzést, amit egy igazi lovas-íjász a nyílvessző kilövésekor érez. Hogy mit jelent egy íjat kifeszíteni nekem, mit jelent egy jurtába bemenni, mit jelent egy dobot ütni, mit jelent az ember számára a tűz.

Elmeséli, milyen meghatározó élmény volt számára, amikor Kassai Lajosnál először lépett be a jurtába. Hátborzongatóan szép, misztikus élmény volt, mintha réges-régi életek emlékei csődültek volna a felszínre, amelyek betöltötték a lelkét.

Ez a belső átalakulás talán tényleg csak kevesek számára elérhető, Rőth Imre mégis kitart a régi, belső indíttatása mellett, hogy az ősi harci kultúrát minél több emberrel megismertesse.

Ebben nagy segítségre talált a füleki származású Bial Juditban. Juditot kis korától vonzotta a lovaglás. Egyetemista korában a füleki vár melletti bemutatón ismerkedett meg a csallóközi lovasíjászokkal. Mikor egy év múlva szétesett a csapat, Imre egyedül tért vissza Fülekre egy következő bemutatót tartani. A fiatal lány sokat és szívesen segített a ló körül. Imre és a felesége, Éva meghívták nyaralni a Csallóközbe.

Ennek a nyaralásnak lett az eredménye az a sokéves közös munka, amelynek során Judit mestere lett nemcsak a lovaglásnak, hanem az íjászatnak is.

Tanítványul szegődött a csallóközi lovas-íjász mellé, és nagyon tehetségesnek bizonyult. A 2018-as kirgizisztáni nomád világjátékokról íjász ezüstéremmel tért haza, és sorra nyeri a hazai kisebb-nagyobb íjászversenyeket. A jövőre nézve Juditnak főleg önmagával kapcsolatban vannak elvárásai, tervei. Fejlődni akar, finomítani, tökéletesíteni a lovasíjász-tudását. A tanítványok számát nem szándékozik betervezni, hiszen, mint mondja, úgyis itt lesznek azok, akiknek itt kell lenniük. Bármennyien is jönnek a tanulni vágyók, sokan vagy kevesen, örömmel adja át a tudást, ami a birtokában van.

A Szedres tanya gazdája a magyar lovasíjász-hagyományok éltetésére tette fel az életét.

Régen otthagyta a munkahelyét, vállalkozást indított, és polgári társulást alapított. 61 évesen még mindig tanul és képezi magát. Bemutatóiba, rendhagyó történelemóráiba beépíti a régészeti és a történelmi kutatások új eredményeit is. Az iskolai bemutatókkal egészen a múlt évig járták az országot, de egészségügyi okok miatt az idei évtől ezt már nem tudja vállalni. Már csak otthon, a Szedres tanyán fogadják az érdeklődőket és tartanak lovasíjász-bemutatókat.

A jurtába beülő gyerekeknek és felnőtteknek szívesen mesélnek a régmúlt időkről, a jurta szerkezetéről, megmutatják a régi használati tárgyakat, fegyvereket. Imre a jurtáját igyekezett úgy berendezni, ahogy azt feltételezhetően az őseink lakták. Ebben a különleges világban hallhatnak a gyerekek Fehérlófiáról vagy Hétszűnyű Kapanyányimonyókról. Közben előkerül a doromb, a furulya, s miközben Imre furulyázik, a kis kezek lelkesen verik a ritmust a sámándobon.

A csallóközi lovasíjász gyerekkorától harcosnak érzi magát.

Olyannak, aki nemcsak fegyverekkel, de a körülményekkel és sokszor önmagával is felveszi a harcot. Mégis azt mondja, hogy az isten a tenyerén hordozta idáig, hiszen azt teheti, ami értelmet ad az életének és amit szeret.

– Szeretném, ha a jóisten a két tenyerét most már összetenné, hogy nagyobb helyem legyen, és adjon nekem még jó pár évet, egészséget, hogy én is tudjak adni. Mert a gyerekekben látom a jövőt. Bármennyire is elrontották a felnőttek ezt a világot, a jurtába beülő gyerekek szemében még látom a csillogást. Látom bennük az érdeklődést, a lelkesedést. Ez az, amiért még érdemes tovább csinálni. 

Az írás megjelent a Magyar7 2019/26. számában.