2021. szeptember 5., 09:15

Nem mindegy, hogy szakma vagy hivatás

Egy élet a felvidéki magyar iskolák szolgálatában. Tömören talán így lehetne megfogalmazni az augusztus 20-án Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Vörös Mária munkásságát. Pedagógusként kezdte, igazgatóként, majd a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének egyik élharcosaként folytatta, amelynek máig az alelnöke.

Vörös Mária

Úttörőnek is számít, hiszen ő volt az első, aki jogalanyiságot szerzett az iskolájának, de az egész napos oktatás is az ő nevéhez köthető. Nem volt egyszerű interjúidőpontot egyeztetni vele, mert minden napja be van táblázva. Érezni lehetett a hangjából, hogy a legnagyobb oda-adással és örömmel készül az országos tanévnyitóra.

Kezdjük a beszélgetést egy kis múltidézéssel. Az ELTE magyar–pszichológia szakán szerzett képesítést, de pszichológusként csupán néhány évig dolgozott. A katedrát választotta. Ennyire vonzotta a tanítás?

Állítólag már az óvodában megjósolták, hogy pedagógus lesz belőlem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az alap- és a középiskolában is kiváló tanáraim voltak. Az egyetemen Ranschburg Jenőtől, Popper Pétertől tanulhattam. Mindez meghatározó abban, merre veszi az irányt később az ember. Az egyetemi évfolyamtársaim inkább a klinikai pszichológia felé fordultak, engem viszont a gyermekpszichológia vonzott. Az egyetemről hazatérve a komáromi nevelési tanácsadóban kezdtem dolgozni pszichológusként. Ez nálunk akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt, fényévnyi távolságra a Magyarországon működő hasonló intézményektől. Ugyanakkor komoly fegyverténynek könyvelem el, hogy elindítottuk a járásban az iskolaérettségi vizsgálatokat. A munkám főleg adminisztratív jellegű volt, nem az, amit valóban csinálni szerettem volna, ezért később tanítani kezdtem, ami teljesen magával ragadott.

Magyarnyelv- és irodalomtanárként minden fórumon hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy a gyermekeink az anyanyelvükön tanulhassanak. Bizonyára azért is, mert irodalmunk gyöngyszemeit, nyelvünk különlegességeit tanította hosszú évtizedekig. Ennek során be tudta vetni a pszichológia módszereit is?

Számomra a kettő teljességgel elválaszthatatlan. Mindig empatikusan, szeretettel közelítettem a tanítványaim felé, és az volt a fontos, hogy az ismeretszerzés alatt jól érezzék magukat az órán. A gyermekek megérzik azt, ha valaki nyitottan közelít hozzájuk. Az anyanyelvi oktatás kora gyermekkortól pótolhatatlan az ember életében. Ezt a nyelvet halljuk már magzat korunkban, ezen becéznek ölbeli gyermekként, ezen eszmélünk. Anyanyelvünkön mondjuk ki az első szavakat, ezen gondolkodunk és álmodunk. Ez a természetes nyelvi közegünk, ami érzelmi biztonságot nyújt. Miért is kellene más nyelven tanulni? Ráadásul erre a stabil nyelvi bázisra építve az idegen nyelvek is jobban rögzülnek.

Pedagógusi munkáját olyannyira becsülettel és odaadással végezte, hogy később egy egész iskola, a komáromi Béke utcai, a későbbi Jókai Mór Alapiskola vezetésével is megbízták. Utóbbit csaknem negyed évszázadon keresztül, egészen a nyugdíjazásáig példaértékűen irányította. Hogyan emlékezik vissza ezekre az évekre?

Kinevezéssel kerültem az iskola élére, egy összetartó tantestület volt a biztos hátországom, rengeteget tanultam a kollégáimtól. Ott soha nem ért véget a munkaidő az utolsó óra végi kicsengetéssel. Nagyra becsülték, segítették, mi több, szerették egymást a pedagógusok. A több mint két évtized alatt lehetőségem nyílt arra, hogy megvalósítsam az elgondolásaimat, mert a kollégáim nyitottak voltak az újra. Közös erővel rengeteg jó dolog született az iskolában.

Az egyik, igencsak közkedvelt újítás az egész napos iskola. Ezzel mi volt a cél?

Ez a történet 2000-ben kezdődött, ugyanis nem úgy alakult számunkra a beíratás, mint ahogy vártuk. Általában 2-3 párhuzamos első osztályt nyitottunk, de abban az évben váratlanul csak egy osztálynyi gyermeket írattak be iskolánkba. Ez érzékenyen érintett bennünket. Akkor kezdtünk el gondolkodni azon, milyen újdonsággal rukkolhatnánk elő, merre kellene elmozdulnunk, hogy visszaszerezzük a szülők bizalmát. A leendő első osztályos kolléganővel összedugtuk a fejünket, és kisütöttük, mi lenne, ha olyan évfolyamot indítanánk, ahol nem kell hazavinni az iskolatáskát, hanem a gyermek mindent itt, az iskolában tanulna meg? Szakirodalmat bújtunk, kerestük, hogyan tudnánk ezt a gyakorlatban megvalósítani. Tanulásszervezési módot, amely hozzásegíti a gyermeket ahhoz, hogy a lehető legtöbbet sajátítsa el a tanórán és a délutáni foglalkozások alatt. Nagyon sikeres lett a kezdeményezés, hatalmas odaadással, de jelentős pluszmunkával végezték a kollégák. Vallom, nem az a szülő dolga, hogy a gyermekét megtanítsa írni, olvasni, számolni, hanem az, hogy együtt játsszanak, süssenek-főzzenek, kertészkedjenek, sportoljanak. A lényeg, hogy együtt legyen a család délutánonként, estefelé, és azt ne keserítsék meg a házi feladatok. Később nagyon sok iskola átvette tőlünk ezt a módszert, és mi szívesen osztottuk meg velük a tapasztalatainkat.

Vörös Mária

Az sem kis fegyvertény, hogy elsőként szerzett az iskolájának jogalanyiságot a Felvidéken. Példáját később sokan követték. Hogyan emlékszik vissza erre? Nehéz menet volt?

A vezetőképzés során találkoztam először a jogalanyisággal. Egy pozsonyi iskola igazgatója beszélt róla, és én rögtön tudtam, hogy ez nekem való feladat, ezt nekünk is meg kell lépnünk. A megszerzett információk nagyban segítettek, hogy a tantestülettel összhangban elinduljunk ezen az úton. Szerencsére a járási hivatalban is segítő kezekre találtunk. Remek időszak volt, iskolánk a jogalanyiságnak köszönhetően szinte teljesen autonóm módon működhetett. Az anyagiakkal önállóan gazdálkodtunk, míg a többi iskolának erre nem volt lehetősége. Nem részletekben kaptuk az anyagi forrásokat, hanem egyszerre az egész iskolaévre. Ennek köszönhetően mindig tudtam jutalmat adni a kollégáknak, de segédeszközökre, felújításokra is futotta, amiről a többi iskola akkoriban csak álmodhatott. Munkaadóként úgy alakítottam a tantestületet, ahogy azt az iskola érdeke megkívánta. Visszatekintve, igazi aranykor volt iskolánk fejlődése szempontjából. Hozzá kell tennem, akkoriban is sok feladat hárult az iskolavezetésre, és úgy látom, ez azóta csak növekedett.

Ön az elsők között lépett fel a „barikádokra” akkor is, amikor megalakult a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, ahol a mai napig alelnökként tevékenykedik, és Jókai Tibor halálát követően egy ideig ügyvezető elnökként dolgozott. Miért tartja fontosnak a szövetség aktív működtetését?

Már a nyitrai alakuló ülésen is ott voltam, mert úgy gondoltam, ezzel a lehetőséggel élnünk kell. A kollégáimat is sikerült meggyőznöm, csatlakozzanak a szövetséghez, mert ez a szervezet értünk jött létre, hogy bennünket segítsen. Szinte a kezdetektől vállaltam feladatokat, és a legjobb tudásom szerint, szívvel-lélekkel végeztem a teendőimet.

A szövetség vezetésében a megalakulástól kezdve elhivatott kollégák dolgoznak a szlovákiai magyar pedagógusok, iskolák és tanulók érdekében. Talán egyszer elérjük, hogy minden magyar pedagógus a szövetség tagja legyen…

Mennyire veszi komolyan a szövetséget a politika? Kíváncsiak a véleményére például akkor, amikor törvényeket, a nemzetiségi oktatást érintő változtatásokat készítenek elő?

Civil szakmai szervezetként jöttünk létre, és ezt szeretnénk megőrizni a jövőben is. Az eltelt harminc év munkája most már olyan súlyú, hogy megszólítanak bennünket, és kikérik a véleményünket. Természetesen sok függ attól is, hogy éppen melyik politikai garnitúra van hatalmon. Az SZMPSZ tagjai jelenleg ott vannak az oktatási miniszter tanácsában, a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó bizottságokban, illetve a nemzetiségi főosztály rendszeresen egyeztet a szövetséggel. Legutóbb a közoktatási törvényhez kapcsolódóan mondhattuk el a javaslatainkat. Nyitott kérdés, hogy mi kerül bele a végső változatba.

Hogyan látja az ifjabb pedagógusgenerációkat?

Az a véleményem, hogy a pedagógiai karokon a felvételik mellett alkalmassági vizsgákra lenne szükség. Pedagógusnak csak az való, akinek ehhez megvan a kellő érzéke, fogékonysága. A pálya presztízsét is emelné, ha csak az arra hivatottak kerülnének a katedrára, nekik viszont megfelelő anyagi megbecsülés járna. A gyakorló iskolák igazolhatják, hogy a pedagógiai gyakorlat során rögtön szembetűnik, ki alkalmas a pályára, és ki az, aki csak szenved az órákon. Ők a diploma megszerzése után nem is igen akarnak tanítani. Nagyon sok a pályaelhagyó, akik valahol bizony hiányoznak. Szerencsére rengeteg kreatív, minden új módszerre nyitott fiatal és lelkes pedagógus is van a sorainkban.

Egy felmérés szerint a felvidéki magyar szülő, amikor oktatási intézményt választ a gyermekének, elsősorban az iskola színvonalát, felszereltségét veszi figyelembe, és az anyanyelvi szempont másodlagos. Ezért is fontos, hogy minden tekintetben jó magyar iskoláink legyenek. Ön szerint milyen a jövő magyar iskolája?

A minőségi iskola mellett teszem le a voksomat. Ahol személyre szabott, gyermekközpontú oktatás folyik, ahol jól képzett pedagógusok vannak, akik valóban a hivatásuk mesterei. Ha ez mind együtt van, akkor nem létezik, hogy egy iskola ne állja meg a helyét és ne legyen versenyképes. Még egy csillogó-villogó, modern eszközökkel felszerelt iskolával is versenyre kelhet egy olyan iskola, ahol a gyermek jól érzi magát. S ha fejlődik, azt otthon is látják. A szülő mindig a legjobbat akarja a gyermekének, ezért választ olyan iskolát, ahol biztosítottnak látja, hogy gyermeke a maximumot kapja. De azt tapasztalatom, hogy a szülők bizalma könnyen kibillenthető, hiszen ha bármi neki nem tetszőt tapasztal a sok jó mellett, máris másik intézményt választ a gyermekének.

Vörös Mária

A jövő nagy kihívása a különböző viselkedési és tanulási zavarokkal küszködő gyermekek oktatása, amire, lássuk be, egy átlagosan képzett pedagógus nemigen képes. Miben látja a kiutat?

A pedagógusképzés megreformálása elengedhetetlennek látszik. Az átlagostól eltérő magatartású gyermekek nevelésének külön szemesztereket kellene szentelni. Ugyanakkor nem kívánhatjuk el, hogy az a pedagógus, akinek az osztályába 20-25 gyermek jár, ideje nagy részét azoknak szánja a tanórán, akik valamilyen szinten nehezebben kezelhetők. Feltétlenül szükség lenne pedagógus asszisztensek, gyógypedagógusok és iskolapszichológus alkalmazására a tanintézményekben. Ha másként nem megy, több iskola osztozhatna ezeken a szakembereken, de nélkülük nem tudjuk megoldani az inklúziót. A magyar iskoláknak égető szükségük lenne magyar logopédusokra és gyógypedagógusokra, de ilyeneket nálunk sehol sem képeznek. A Magyarországon szerzett diplomát itt nem ismerik el, a honosítás nehézkes. Ez ügyben is sokat dolgozik a pedagógusszövetség. Úgy gondoljuk, az egykori rangos pedagógiai szakközépiskolákban, ahol már rengeteg kiváló óvónőt képeztek, meg tudnák oldani a pedagógusasszisztensek képzését.

Nagy szeretettel beszél a tanításról, a gyermekekről. Nem hiányzik önnek a katedra?

Most 65 éves korukig állhatnak a pedagógusok a katedrán, én még olyan generációhoz tartozom, akik korábban nyugdíjba vonulhattak, én is így tettem. Nincs hiányérzetem, úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem, most már a fiatalokon a sor, hogy átvegyék a stafétabotot. Vannak olyan pedagógusok, akik még bőven a nyugdíjkorhatár betöltése után is energikusak, tettre készek, de többen az aktív korosztályból úgy érzik, kiégtek, és már nem szerez nekik örömet a tanítás. Nem vagyunk egyformák. A pedagógus egész életében gyermekkel, élő anyaggal dolgozik, neki mindig résen kell lennie és adnia kell: tudást, információt, tanácsot, feddő szót, bátorító mosolyt, mikor mire van szükség.  A folyamatos készenlét lelkileg nagyon megterhelő, kell a feltöltődés, az utánpótlás szellemiekben, lelkiekben. Megérdemelnék azt a bizonyos hétévenként egyszeri egyéves alkotói szabadságot.

Pályájának, de talán az életének is egyik szívügye a Kaszás Attila Vers-mondó Fesztivál, amely igazi Kárpát-medencei versünnep, hiszen a szlovákiai magyar tanulók mellett magyarországi, vajdasági, erdélyi és kárpátaljai fiatalok is bemutatkozhatnak. Hogyan jött létre ez a nagy magyar verses találkozó?

Volt személyes indíttatásom is. Kaszás Attila szülei a Jókaiban tanítottak. Kaszás János utódja lettem az iskolavezetésben. Attila az alapiskola 3. osztályától a mi iskolánkba járt, és mindig a magáénak tartotta ezt az iskolát. Mindig boldogan jött hozzánk szerepelni. Korai halála mélyen érintett mindannyiunkat, nagy tehetségű, tiszta, emberséges művész volt, akiről úgy gondolom, az ifjabb generációknak is tudniuk kell. Ezért hívtuk életre a szavalóversenyt az édesanyja jóváhagyásával és a pályatársai által létrehozott közhasznú alapítvánnyal karöltve, a pedagógusszövetséggel közös szervezésben. 14 éve a fesztivál egyre gyarapodik, az idén 346 gyermek nevezett be az online szavalóversenyre.

Nem rózsás a felvidéki magyar iskolák helyzete. Iskoláink szűnnek meg, minden évben aggodalommal figyeljük a kiselsősök számának az alakulását. Hogy látja, 20-30 múlva milyen helyzetben leszünk?

Optimista és bizakodó vagyok. Reménykedem, hogy születnek majd gyerekek, és kiürülőben lévő iskoláink újra megtelnek gyerekzsivajjal. A fiataloknak is tudatosítaniuk kell, hogy a jövő a gyermekekben van. Ha mernek utódokat vállalni, meg tudjuk állítani a népességfogyást. Nem kétséges, ehhez állami segítségre is szükségük van. Ha lesz elég magyar gyermek, aki magyar óvodába kerül, akkor onnan egyenes út vezet a magyar iskolába is, és a jövő máris fényesebb.

Vörös Mária az ELTE magyar–pszichológia szakán szerzett képesítést. Minden fórumon síkra szállt az anyanyelvi oktatásért, teljes odaadással végezte pedagógusi munkáját. 1991-től a komáromi Jókai Mór Alapiskola igazgatójaként dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig, 23 éven át. Alapító tagja és máig alelnöke a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének. 2021. augusztus 20-án a pozsonyi magyar nagykövetségen Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki.

Megjelent a Magyar7 2021/35.számában.

Megosztás
Címkék