Jár nekünk a különleges bánásmód - interjú Fibi Sándorral
Ha van valaki, aki igazán tüzetesen ismeri a magyar iskolák helyzetét a Felvidéken, az a nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő Fibi Sándor. Tanárként kezdte, később az oktatási minisztériumban és a járási tanügyi hivatalban vezető állásban dolgozott, de az iskolaigazgatást is kipróbálta. Olykor vaskos véleményét sosem rejtette véka alá, az elsők között beszélt arról, hogy a magyar iskolában a szlovák nyelvet idegen nyelvként kell oktatni. Még a hetvenes éveiben is tanított, mert ízig-vérig tanárember, aki számára a diák nemcsak egy tanítani való emberpalánta, hanem olyan drágakő, amit briliánssá lehet csiszolni.
Egy jóval több mint ötvenéves pedagógusi pályát meglehetősen nehéz összefoglalni, de tegyünk rá kísérletet. Honnan indult és hová érkezett az egykori füleki fiatalember?
1946-ban születtem és az alapiskolát, érdekes módon, sikerült korán befejeznem. Anyám ugyanis annak idején úgy gondolta, hogy a kisfiának, aki októberben született, ne kelljen várni még egy évet, és beadott egy évvel korábban iskolába. Még hatéves sem voltam, már iskolás lettem. Olyan szerencsém volt, hogy amikor elértem a nyolcadik évfolyamig, akkor kezdődött az áttérés a 11 éves iskolatípusról a 8 plusz 4-es iskolatípusra, és én még az utolsók között tizenegy év után, 17 évesen érettségiztem. Mivel vonzódtam a nyelvekhez, egy kicsit meggondolatlanul, magyar és orosz szakra jelentkeztem a pozsonyi Komenský Egyetemre. A felvételin derült ki, nem biztos, hogy a gimnáziumban mindent megtanultam oroszból, amit meg kellett volna. Úgyhogy a felvételim nem sikerült, és 17 éves fejjel valamit kezdenem kellett magammal. A füleki Kovosmaltban kötöttem ki és megkezdtem a gyári munkás életemet. Egy év múlva ismét jelentkeztem a nyitrai pedagógiára. Óvatos voltam, és nem magyar–orosz, hanem magyar–szlovák szakra jelentkeztem. És láss csodát, minden probléma nélkül fölvettek. Érdekes jelenet volt, amikor megkaptam erről az értesítést, szinte lobogtatva vittem a műhelyen keresztül. Gyerekek, itt hagylak benneteket, megyek főiskolára!
Életem legszebb évei következtek, mert számomra a Nyitrai Pedagógiai Főiskola, annak tanárai, tudatos, elkötelezett munkájuk rendkívül sokat jelentett. Mintegy példa is volt előttem. Nagyon fiatalon, 21 és fél évesen már diplomáztam. Utána azonnal ide, a Dunaszerdahelyi járásba jelentkeztem munkára, mert közben főiskolásként megnősültem. Elvettem feleségül a nyitrai főiskola legszebb diáklányát, akivel mind a mai napig élek.
Hogyan alakult a pályája a kezdeti években?
Vásárúton tanítottam egy rövid ideig, aztán kerültem Dunaszerdahelyre és tulajdonképpen az egész életemet itt éltem le. Végigjártam a szamárlétrát. Kezdtem, mint osztályfőnök, aztán tantárgybizottsági elnök, később együttműködtem a kerületi és körzeti oktatásügyi szakosztállyal.
Nem sokkal utána már az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályán kötött ki.
Több mint tíz évig dolgoztam ott, először szakdolgozóként, aztán osztályvezetőként. Nagyon jól együtt tudtam működni a miniszterrel, szerveztem egy országos tanácskozást is a szlováknyelv-tanításról a magyar iskolákban.
Őszintén szólva, nagyon szerettem a minisztériumban dolgozni, mert lehetőségem volt arra, hogy az iskolákat látogassam, a kollégákkal beszélgessek, hogy konferenciákat szervezzünk a magyar iskolák tanárai számára. Egy idő után a miniszternek már nem volt rám szüksége, ezért visszajöttem Dunaszerdahelyre.
Megpályáztam az akkori járási tanügyi hivatal igazgatói posztját, amit el is nyertem, de egy idő után elegem lett belőle és visszamentem tanítani. Mert mindig is imádtam tanítani. Később iskolaigazgatóként is dolgoztam hosszú évekig. Nagy öröm volt, hogy az iskolánkat sikerült Vámbéry Ármin Alapiskolára keresztelni és megszervezni a nagy utazóról és Kelet-kutatóról szóló versenyt. Abban az időben nagyon szorosan együttműködtünk Pék Lászlóval, aki akkor az SZMPSZ elnöke volt, mert nemcsak a saját iskolám sorsa foglalkoztatott. Nemrég, a 80. születésnapomra gratulálva, Laci barátom azt mondta, hogy pályája legszebb tíz éve az volt, amikor együtt dolgoztunk. Kell ennél nagyobb elismerés?
Gondolom, ekkor már pedzegették a szlováknyelv-oktatás átalakításának a szükségességét is.
Akkoriban mindent elkövettünk azért, hogy a magyar iskola renoméja meglegyen, hogy a magyar iskola továbblépjen, szintet ugorjon. A legnagyobb töréspont éppen a szlovák nyelv tanítása volt. Bennünket lényegében majdnem kiközösített a hivatalos politika, amikor azt mondtuk, hogy a szlovák nyelvet nem lehet anyanyelvi módszerekkel tanítani, nem lehet majdnem ugyanazt és ugyanúgy tanítani, ahogy azt a szlovák iskolában teszik, hanem kifejezetten idegen nyelvként kell oktatni. Jó sok évnek kellett eltelnie, mire ők is rájöttek erre.
Nem lehet azt elvárni, hogy az első évfolyam befejezése után a kisgyerek beszéljen szlovákul. Merthogy ilyen ostoba elvárások voltak. Ezeket igyekeztünk tompítani, és meghívtam az akkori minisztert az iskolánkba, hogy nézze meg, mi hogyan tanítjuk a szlovák nyelvet. A legnagyobb meglepetésemre igent mondott, és tetszett neki, amit látott.
Mikor volt az aranykora a felvidéki magyar iskoláknak, és mikor volt a legnehezebb a helyzet?
Én nem mondanám azt, hogy volt legnehezebb meg legjobb helyzet. A magyar iskoláknak a helyzete általában nem változott. Mert a hivatalos szervek úgy tekintenek rájuk, hogy ezek a szlovák oktatási rendszer részei, és ugyanolyan jogok, pontosabban előírt kötelességek vonatkoznak rájuk, mint a többségi iskolákra. Mi ez ellen harcoltunk. Az utódaink is ezt a harcot folytatják. A gyereket a magyar iskolában elsősorban szlovákul beszélni kell megtanítani, nem a helyesírás, a ragozás a lényeg. Ennek a meg nem értése a vezetés részéről oda vezetett, hogy a magyar gyerek a magyar iskolában legalább olyan szinten tudta a szlovák helyesírást, mint a szlovák gyerek a szlovák iskolában. De beszélni alig tudott. Ez az, amit teljesen meg kell változtatni, és ez a pedagógus kollégák lelkiismeretes munkáján múlik. A módszereket ők megtalálják, a tananyagon kellene változtatni.
Ebben az országban 45 évig talán nem is volt nemzetiségi iskola. Nem alakult ki egy olyan gyakorlat, hogy a nemzetiségi iskolákra úgy nézzünk, hogy bár azok az országos oktatási rendszer lényeges részei, de vannak olyan sajátosságai, amelyek nem vonatkozhatnak a szlovák iskolákra, és fordítva, a szlovák iskoláknak is vannak olyan specifikumai, amelyek nem vonatkozhatnak a nemzetiségi iskolákra.
Hogy látja iskoláink helyzetét? Milyen kondícióban van a felvidéki magyar oktatásügy?
Most legyek optimista? Az leszek. Mert úgy látom, felmenő ágon van. Azokat a dolgokat, amikért mi harcoltunk, és csak részben sikerült elérni, a mostani pedagógusok, szakemberek ugyanúgy kitűzik a zászlójukra. És nagyon-nagyon remélem, végre valahára már sikerül elérni, hogy legyen az oktatásügyben egy külön „bejáratú” részterület csak nekünk. Bízzuk ezt a magyar pedagógusokra, a magyar szakemberekre.
És felejtsük már el azt, hogy a magyar iskoláknak egyetlenegy fontos dolguk van, hogy a gyerekek tökéletesen ismerjék az állam nyelvét. Nem tudom, hogy ki volt az, aki a történelemtanítást heti egy órára csökkentette le. Miközben minden gyermeknek ismernie kell a saját nemzete történelmét.
Kell, hogy legyen előtte példa, vagy antipélda. Tehát általános ismeretekkel, tudással kell rendelkeznie a gyereknek.
Ön szerint hogyan lehet tanítani a digitális nemzedékeket, amikor ráadásul már a mesterséges intelligencia is itt van?
Ha megengedi, őszinte leszek. Rendkívül örülök, hogy én már nem tanítok… Gyermekeimtől, akik szintén pedagógusok, viszont tudom, mennyi nehézséggel jár ma a tanítás. Hány olyan diák van, aki fölmegy az internetre, onnan csak kimásolja a dolgokat és kész is van a feladattal. Nem tanul, csak ügyeskedik. Félek, hogy ez nem ad igazi tudást. Mert a pedagógus valójában nem tudja ellenőrizni, hogy a gyereknek adott esetben a szülei segítettek-e, vagy a saját tudása vezetett oda, hogy megoldja a feladatot, esetleg az interneten „szerezte-e be” az idézőjelbe teendő tudást. Tudom, hogy ebben egyedül vagyok, de nagyon-nagyon nem helyeslem azt, hogy a tanár, a pedagógus, az iskola helyét átvegyék a számítógépek és az internet. Ha a gyerek előveszi a számítógépet, beleírja a példát és egy másodpercen belül ott a megoldás, abból neki mi haszna van? Az égvilágon semmit nem tanul.
Kell az iskolában is a számítógép, de bizonyos keretek között és nem helyettesítve a tanárt. Nem ördögtől való a könyvekből való tanulás. Az iskolában úgy kellene tanítani, hogy az a tudás, amivel hatodikból átmegy az embergyerek a hetedikbe, benne legyen a fejében akkor is, amikor érettségizik. De ez most nem így van.
Akinek tartós tudása nincs, az megszenvedi az életben a problémák megoldását. Akinek önálló gondolkodása nincs, az nagy bajba kerülhet. Persze lehet, hogy maradi vagyok. Lehet, hogy nem értem ezt a csodálatos 21. századot. A tudásnak a fejben kell lennie, nem a gombok által nyomogatott számítógépben.
Amerika hozzánk is elérkezett, az erőszak a mi iskoláinkban is egyre nagyobb problémát jelent. Hogy látja ezt?
Több mint 40 éves iskolai pályafutásom alatt ilyesmi elő nem fordult. Hogy egy diák nekimegy a tanítójának és agyonszúrja? Tudom, hogy a szülők manapság elfoglaltak, rengeteget kell dolgozniuk. Nem biztos, hogy oda tudnak figyelni a gyerekre. De meggyőződésem, ha a gyerek nem látja a rossz példát, akkor nincs mit utánoznia… Én annak idején bevezettem az iskolában egy szokást, hogy a tanév kezdetén, az első nagy szülői értekezleten a jelenlévő szülőknek felolvastam az iskola belső rendtartását. Mindazokkal az előnyökkel és mindazokkal a megkötöttségekkel, amiket az iskola megszab, és aminek a betartását megköveteli a gyerektől. Hogy minden szülő tisztában legyen azzal, ebben az iskolában milyen követelmények vannak a gyermek viselkedését illetően. Elmondtam azt is, ha valaki ezzel nem ért egyet, vagy aki ezt túlzónak tartja, az a szülői értekezlet utána jöjjön be hozzám az igazgatói irodába, és jelezze, ha a gyermekét el akarja vinni innen, más iskolába.
Azt kell tudatosítani, hogy az iskolában rendszer van. Ennek betartásában pedig az iskola elvárhatja a szülő segítségét. Például azzal, hogy az első szóbeli fenyítés után nem rohan be panaszra az iskolába.
A szülőnek együtt kell működnie az iskolával és az iskolának ezt az együttműködést elő kell segíteni. A szülő nem háríthat át minden felelősséget az iskolára.
Említette, hogy pozitív irányba változik a felvidéki magyar oktatás. A miniszter eléggé sűrűn konzultál a magyar oktatási szakemberekkel, van némi előrelépés. El tudja képzelni, hogy lesz majd egyszer egy önálló nemzetiségi oktatási törvény, vagy legalább a mostani oktatási törvénynek lesz egy ránk vonatkozó külön része?
Ha nem Szlovákiában élnénk, akkor igen, de Szlovákiában élünk. Itt nem hajlandók megérteni, hogy van szlovák oktatásügy, meg van a szlovákiai nemzetiségek oktatásügye. A kettő nem ugyanaz, és a kettőt nem lehet ugyanúgy kezelni.
Lényegében az lenne a legjobb valóban, ha a minisztériumban nemcsak nemzetiségi osztály lenne, ahol két ember dolgozik, hanem lenne egy nemzetiségi főosztály, ugyanúgy, mint a szlovák iskolák számára. Mert ugye, más a 15 gyermek a magyar iskolában, meg más a 15 gyermek a szlovák iskolában. Miért kell, hogy ez probléma legyen?
Miért nem lehet azt mondani, hogy a szlovák tanítási nyelvű iskolákban ennyi az osztály javasolt létszáma, a nemzetiségileg vegyes területeken, a nemzetiségi iskolákban – mert vannak itt még ukrán iskolák is –, ha éppen kell, akkor a nemzetiségi lakosság számától függően szabják meg, hogy mennyi ott az optimális létszám egy-egy osztályban. Kérdezem én, belehal az ország, hogy a magyar iskolákban 6-8-10 gyerekkel alacsonyabb osztálylétszámokat is engedélyeznek? A nemzetiségi iskolatörvény valóban a nemzetiségi iskolákat segítő törvény kell hogy legyen.
Mi a véleménye az iskolahálózat optimalizációjáról?
Az arányokat mindenképpen figyelembe kellene venni. Mi, magyarok sokkal kevesebben vagyunk, mint a szlovákok. Logikus, hogy a gyermekek száma is kisebb. Hogy a fenébe lehet azonos létszámú osztályokban gondolkozni?
Miért ne lehetne a magyar tanítási nyelvű iskolákban önálló osztályt nyitni akár tizenkét tanulóval, az ukránban meg akár nyolccal? Azért, mert ötezer vagy tízezer euróval többe kerül így egy iskola? Ebben az ügyben talán érdemes lenne a Helsinki Bizottsághoz fordulni.
A jövő magyar iskoláját milyennek képzeli el?
Akkor lesz jó, ha minden mutatójában teljesen egyenértékű tud lenni a többségi nyelvű iskolával. Hiszem, hogy 4-5 diákkal is lehet világcsodát alkotni. Sőt sokkal könnyebb, mint 21-gyel. Teljesen egyértelmű, hogy vannak lehetőségek a nemzetiségi iskolában. Ha a lehetőségeket az állam biztosítja számunkra, és a pedagógusaink elkötelezik magukat, hogy ezekkel a lehetőségekkel a lehető legjobban fognak élni, szép jövőt remélek. És ehhez kívánok a pedagógusoknak nagyon sok odafigyelést és kitartást is.
Vallom, hogy a pedagógusi pályát talán éppen azért kellene még szabadabbá tenni, még nagyobb lehetőséget adni a tanítóknak, hogy a kötelező szint, a kötelező keret fölött teljesíthessenek. Egy bizonyos szint alá sosem, csakis fölé szabad kerülni.
A gyermekeket az életre kell nevelni. Ne csak lássák, hanem értsék is azt, ami történik körülöttük. Akkor lesz valóban sikeres az iskola, ha azt a szülők is magukénak érzik. Ha az adott település és annak vezetése is a magáénak érzi. Az iskolára, ha tetszik, ha nem, igenis áldozni kell. Fáj a szívem azokért a falvakért, ahol 10-15 évvel ezelőtt bezárták az iskolát.
Fibi Sándor magyar–szlovák szakos pedagógus, egykori iskolaigazgató. Dolgozott az oktatási minisztérium osztályvezetőjeként és a Dunaszerdahelyi Járási Tanügyi Hivatal igazgatójaként. A szlováknyelv-oktatás megváltoztatásának fő szószólója, hosszú évtizedeken át fáradozott a magyar iskolák helyzetének javításán. Igazi tanáregyéniség, a tanítás szerelmese, még nyugdíjas éveiben is sokáig tanított.
Megjelent a Magyar7 2026/44. számában.