2020. február 1., 15:00

Egyre nagyobbak a kihívások

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét a bársonyos forradalom szülte. Ekkor ismerték fel pedagógusaink, hogy szervezetbe tömörülve, együtt gondolkodva többre jutnak. Fogyásunk, iskoláink bezárása és a villámsebességre kapcsolt 21. század újabb nagy kihívásokat állít eléjük. Fekete Irén, a szövetség 2018 októberében megválasztott új elnöke fiatal pedagógusként vette hírét, hogy 1990. január 13-án Nyitrán megalakult a magyar pedagógusok érdekeit képviselő szervezet.

Hogyan emlékszik vissza az eseményre?

Csak hallomásból értesültem róla. Kétszáz küldött és több száz résztvevő szorongott a Nyitrai Pedagógiai Főiskola dísztermében. Illusztris vendégek is jelen voltak, például Varga Sándor, az akkori kormányalelnök, vagy éppen Ladislav Kováč, az oktatási tárca vezetője, Jozef Pastier, a Nyitrai Pedagógiai Kar dékánja, valamint a frissen alakult magyar politikai pártok és mozgalmak vezetői. Itt fogadták el, ideiglenes jelleggel, az alapszabályt és a programot. 1990. május 12-én tartották meg az első közgyűlést, ahol két évre Pukkai Lászlót választották meg a szövetség elnökének. Az eufóriát én is éreztem, akinek akkor még az volt a dolga, hogy rendszeresen, minden tanórára készüljön. Amikor az idősebb pedagógusok elmondták a történteket, mi, fiatalabbak is nagyon fellelkesültünk. A kezdetek a mai Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének aranylapjaira tartoznak.

Sokat vártak a szövetségtől?

Hát hogyne! A rendszerváltás az oktatás területén is új szeleket hozott. Lehetővé vált az anyanyelvi képzés az óvodától az egyetemig. Sok olyan dolgot vártunk, amire addig reményünk sem volt. Ki voltunk szolgáltatva az államhatalomnak, és felülről diktálták, hogy mit tehetünk. Most viszont bátran fel lehetett lépni az anyanyelvi oktatás védelmében. Azt is el kell mondani, hogy már a szervezet bejegyeztetése körül sem ment minden simán, hiszen Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének szerették volna elnevezni, de a szlovák belügyminisztérium ezt nem fogadta el. Prágában sem értették, miért szerepel a névben a csehszlovákiai, amikor Csehországban nincsenek magyar iskolák. Ekkor a nyitrai határozatot meg kellett változtatni, és így lett Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége a neve. Létrehozói a kezdetektől fogva szakmai, érdekvédelmi civil szervezetben gondolkodtak. Egyidőben ugyan felmerült a szakszervezetté válás gondolata, de azt elvetették, mivel ez nemcsak anyagi terheket, hanem függőséget is jelentett volna az államtól.

Hogy zajlott az építkezés, a struktúra felállítása, és milyen forrásokból gazdálkodott a szövetség?

A szövetség alakulásának évében három jelentős esemény is történt. Az FMK, az MKDM és az Együttélés, az intézmények vezetői, a Szlovák Nemzeti Tanácsba választott képviselők, a Csemadok és az SZMPSZ vezetői egy asztalhoz ültek. Javaslat született az oktatási minisztérium nemzetiségi főosztályának az átszervezésére, személyi állományának megváltoztatására. Az országos választmányi ülésre meghívták Beke Katát, a magyar oktatási minisztérium államtitkárát és Milan Hejnýt, a szlovák oktatási miniszter helyettesét is, és itt tárgyaltak a progresszív nevelési-oktatási módszerekről, valamint a nemzetiségi oktatásról. Ezt követően a szövetség vezetői és a határon túli magyarság oktatással foglalkozó képviselői kaptak meghívót Andrásfalvy Bertalanhoz, az akkori magyar oktatási miniszterhez, és ezzel kezdődött a magyar oktatási tárcával való hivatalos kapcsolat. 1991-ben az SZMPSZ szervezésében a Kárpát-medencei oktatáspolitikai szakemberek Szlovákiában tartott találkozójára is érkezett magyar minisztériumi küldöttség. Ezen a találkozón kezdődött a nyári egyetemek szervezése, illetve a kihelyezett magyarországi egyetemi-főiskolai központok létrehozása, és az ehhez szükséges anyagi fedezet biztosítása is szóba került. Ekkor kapott a szövetség ígéretet arra, hogy a magyar állam ezekhez a nyári egyetemekhez anyagilag is hozzájárul. Szövetségünk a mai napig magyarországi támogatásokból és tagdíjakból tartja fenn magát. A kezdet kezdetén több mint 4500 tagunk volt, aztán a taglétszám csökkent, jelenleg csaknem 4000 pedagógus van sorainkban. A második közgyűlést követően, amikor alábbhagyott a forradalmi lendület, és a kisebbségi oktatásügyben nem történtek pozitív változások, nyilvánvalóvá vált, hogy ki kell építeni a saját rendszerünket, mert a meglévő háttérintézmények nem szolgálják a magyar iskolák pedagógusait. 1992 decemberében Pozsonyból Komáromba került a szövetség központi irodája. Személyi kérdésekben is döntöttek, Fodor Attila főállásba került a szövetséghez mint ügyvezető, Pukkai László volt az elnök, majd amikor féléves alkotói szabadságát töltötte, Lovász Gabriella helyettesítette, aki később megbízott elnöke lett a szövetségnek. A szövetség további elnökei Sidó Zoltán, Hecht Anna, Ádám Zita, Pék László, Jókai Tibor és Vörös Mária voltak, közülük többen megbízott elnökként tevékenykedtek.

Mennyire tud vagy tudott a szövetség beleavatkozni a politikai történésekbe, például az itteni magyar oktatásügyet, a pedagógusokat érintő törvények alakításába?

Mivel szakmai és civil érdekvédelmi szövetség vagyunk, ezért mi nem vehetünk át politikai vagy állami hatásköröket. Nekünk nincsenek háttérintézményeink, csak a Comenius Pedagógiai Intézet, amely önálló jogalanyisággal rendelkező közhasznú szervezet. Mi csak akkor tudunk a dolgokhoz hozzászólni, véleményt mondani, ha megkérdeznek bennünket. Az oktatási minisztérium nemzetiségi főosztálya szokta kikérni a véleményünket a készülő változtatásokkal kapcsolatban. Véleményeztük például a legutóbbi oktatási reformtervezetet, a Tanuló Szlovákia dokumentumot is. A rozsnyói pedagógustalálkozón külön szekcióban foglalkoztunk a témával. Ide meghívtuk a NÚCEM, a nemzetiségi főosztály, a Katedra Társaság képviselőit, az egyes politikai pártok oktatásért felelős szakembereit is, hogy olyan javaslatokat dolgozzunk ki, amelyeket továbbíthatunk a kormánynak. Ezeket továbbítottuk is, de mint tudjuk, a program nem valósult meg, amit nagyon sajnálunk, mert jó tervezetnek tartottuk. De Szlovákiában úgy működnek a dolgok, hogy új miniszter, új koncepció. A folytonos improvizáció és az állandó változás nagy teher a pedagógusok számára.

Mit sikerült elérni a szlovákiai magyar pedagógusok érdekében az elmúlt években?

Kiemelném az 1993-tól 1998-ig terjedő időszakot, amely az anyanyelvi oktatás megvédésnek az időszaka volt, és egyben a szlovák oktatási rendszer demokratizálódásáért folytatott harcé. Ekkor vált a pedagógusszövetség nagykorúvá, hiszen ki mert állni és véleményt formálni, ráadásul polgári engedetlenséget is fogadott, amikor a magyar iskolák kétnyelvűsítése és a kétnyelvű bizonyítványok egynyelvűsítése ellen tiltakoztak. A fő célkitűzéseink nem változtak az elmúlt harminc évben, csak más tartalmakkal gazdagodtak. A világ rohamléptekkel változik, és ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A kilencvenes években még nem határozta meg a mindennapjainkat a digitális technológia, vagy éppen a fiatalok külföldön való érvényesülése, nem éreztük annyira az asszimilációt, a magyarság számarányának komoly csökkenését és iskoláink elnéptelenedését. Ezekhez a változásokhoz alkalmazkodnunk kell. Úgy vélem, dinamikus és rugalmas szervezet vagyunk, amely nyitott az új, alulról jövő kezdeményezésekre. Szívesen segítünk mindenkinek, akinek szakmai munícióra van szüksége, bár egyesek szeretnék, ha az oktatáspolitika irányába mozdulnánk el. Erről azonban mindig a közgyűlés dönt, amikor elfogadja a szövetség négy évre szóló programját. Nagyon sokan elvárnák tőlünk, hogy minisztériumi feladatokat lássunk el, őket ki kell ábrándítanunk. Nincsenek ilyen kompetenciáink. Ma már számos olyan feladat is megtalál bennünket, amelynek koordinálására, szervezésére nincs más hazai magyar szervezet. Példaként említhetném a Kárpát-medencei óvodafejlesztési programot, a Pető Intézet kéthetes térítésmentes konduktív és rehabilitációs programját, vagy a Határtalanul a Kárpát-medencében címet viselő csoportos kirándulások szervezését.

Említette egyik legnagyobb gondunkat, a fogyásunkat és az iskoláink bezárását. Erre vajon próbál-e gyógyírt találni a szövetség?

Tudjuk, hogy a szlovákiai közoktatás egyik legsúlyosabb problémája a meglévő intézményrendszer fenntartása, illetve hatékony működtetése. Ebben a tanévben 6 magyar alapiskola és egy középiskola szűnt meg, illetve szünetelteti működését, és több mint 100 intézményünkben a tanulók létszáma nem haladja meg az ötvenet. Szövetségünk mondta ki, Fodor Attilával és Albert Sándorral együtt, hogy tenni kell valamit a folyamat fékezéséért. Ha mást nem, hívjuk fel a fenntartók, az igazgatók figyelmét arra, hogy nagy a baj. Iskoláink megtartása érdekében vitafórumot indítottunk, ahol fenntartók, iskolavezetők, oktatáspolitikai szakemberek, pártok oktatáspolitikusai vettek részt. Mindkét találkozón kiderült, hogy a felvidéki magyar iskolák problémái régiónként különbözőek. Nincs egységes recept, egyéni megoldásokat kell találni minden egyes régióra. Van 13 területi választmányunk, amelyeknek az elnökei a kistérségekben meg tudják szervezni a találkozókat. Ez a legtöbb helyen meg is történt, ahol Fodor Attila és Albert Sándor tájékoztatták a jelenlévőket. Mi nem adhatunk receptet, mi csak felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy nagy a baj, esetleg megoldási lehetőséget kínálhatunk.

Hamarosan ismét elérkezik az iskolai beíratások ideje, amit a szövetség kiemelten kezel, az adatokat is összegyűjti és elemzi.

Ez mindig stresszes időszak nekünk, hiszen a számok nem hazudnak. Aminek örülünk: évek óta stagnál az első osztályba íratott kisgyermekek száma. Ilyenkor szembesülünk azzal is, hogy hány iskolánk zár be, és hogy egyes iskoláink milyen kis létszámmal működnek, aminek könnyen megszűnés lehet a vége. Idén szeptemberben 6 kisiskolánk szűnt meg, és már az előző években is több hasonló sorsra jutott. Próbálunk lelket önteni a sokszor elcsüggedő pedagógusokba is, akik egyre nagyobb kihívásokkal szembesülnek. Az integrált és inkluzív oktatás olyan feladatok elé állítja őket, amire nincsenek felkészülve. A speciálisan fejlesztő szakmák országos társulásának megalakulása is azt a célt szolgálja, hogy szakemberektől szerezzenek tapasztalatot, hogyan kell hozzáállni a sajátos nevelési igényű gyermekekhez, mert ezt nem tanulják az egyetemen. Égető szükség lenne magyar gyógypedagógusokra, fejlesztőpedagógusokra, különben az osztályokban lehetetlenné válhat a tanítás. Ennek biztosítása viszont már állami feladat.

Meglehetősen elfásult a pedagógustársadalom, sok helyütt még mindig elavult oktatási módszerekkel tanítanak. Fel lehet ebből rázni a tanítókat, lehet őket valamivel motiválni?

A szakmai fejlődés az egyik prioritásunk. Az óvodapedagógusok és az igazgatók szakmai társulásának, valamint a speciális fejlesztő szakmák társulásának a létrehozása mind azt szolgálja, hogy kiderüljön, az adott célcsoportban mire van igény. Örömömre szolgál, hogy a rendezvényeinkre, továbbképzéseinkre, nyári egyetemeinkre nem kell lasszóval fogni a pedagógusokat, jönnek maguktól, és szívesen tanulnak. A legtöbben tudják, hogy az egyetemen szerzett ismeretekkel nem lehet letanítani egy életet. Területi választmányaink önállóak lettek, sokszor maguk kezdeményeznek, elviszik a régióikba azt a szakmai programot, amire ott szükség van. Szinte mindenhová elmegyek személyesen is, és olyankor csodálkozom rá, mekkora kreativitás van a pedagógusainkban. A megszerzett tudás gyakorlatban való alkalmazása, a kutatások és fejlesztések érdekében nagy szükség lenne egy háttérintézmény létrehozására, akár a Comenius Pedagógiai Intézet munkatársakkal való kibővítésével. Egy módszertani kutatóintézet létrehozása pedig valóságos főnyeremény lenne, hiszen az kifejezetten a magyar nyelvű oktatással foglalkozna. Nagyon hiányzik a nemzetiségi oktatásról szóló törvény, holott ez lenne az alfája és ómegája magyar oktatásügyünknek.

A pedagógusképzés színvonaláról gyakran nem éppen hízelgő véleményeket hallani. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy nem azok jelentkeznek a pedagógusi pályára, akik valóban rátermettek. Felhígult a szakma. Tud ezen a téren valamit tenni a szövetség?

A felsőoktatásba mi nem látunk bele. Az azonban biztos, hogy elhivatottság nélkül nehéz helytállni a katedrán. Jómagam már hatévesen eldöntöttem, hogy tanító leszek, tehát nem azért tanultam pedagógiát, hogy diplomám legyen. A gimnáziumban nagyon szorgalmasan kellett tanulnom ahhoz, fogy felvegyenek az egyetemre, mert sok volt a jelentkező és kevés a hely, a kritériumokról nem is szólva. Ami most hiányzik, és nekünk még volt, az a tehetségvizsga. Nekem alsó tagozatos pedagógusként még volt zenéből, képzőművészeti nevelésből és testnevelésből. Aki azon megbukott, azt már nem is hívták szóbelizni. Persze, akkor még nem volt fejkvóta, manapság pedig ahhoz, hogy az egyetem meg tudjon élni, minél több hallgatóra van szüksége.

A 21. század nagy kihívásait már említette. Melyik az az irány, amerre a szövetségnek el kell indulnia?

Változnak az idők, változnak a feladatok is. Mi mindig igyekeztünk előre nézni, a jobbítás, a fejlesztés szándéka vezérelt bennünket. Ezért természetes, hogy folyamatosan keressük az új utakat. Úgy gondolom, a központ és a régiók viszonya az eltelt egy évben fejlődött, és erre a jövőben is fokozottan figyelni szeretnék. Az elmúlt harminc évben a forradalmi lendület, a kemény munka, az okos tárgyalások, az egyenes gerinc, az igazi közösségformáló erő, az elkötelezettség és a szakmai igényesség, valamint a megújulás iránti vágy jellemezte a szövetségünket. Ezt szeretném folytatni, mert a kisebbségi lét gondoskodik arról, hogy ne lehessen kényelmesen hátradőlni. Ehhez már megvan az intézményrendszer, a központi iroda, a regionális pedagógiai központjaink, a Comenius Pedagógiai Intézet, a Felvidéki Magyar Pedagógusok Háza. A tizenhárom területi választmánnyal karöltve szeretnénk folytatni ezt a tudatos építkezést. Meggyőződésem, hogy csakis csapatmunkával, együtt gondolkodással juthatunk előre.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/4. számában)

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.