Geopolitikai jelentések egy széteső világrendből - Robert C. Castelt kérdeztük
Háborúk, nagyhatalmi rivalizálás, gazdasági és energiaválságok, új szövetségek születése és régi rend felbomlása alakítják azt a világot, amelyben élünk – és amelyet gyermekeinkre hagyunk. Robert C. Castel biztonságpolitikai elemzőt a Ködben rajzolt térképek: geopolitikai jelentések egy széteső világrendből címmel megjelent új kötete kapcsán kérdeztük.
Úgy fogalmaz az újonnan megjelent kötetében, hogy egy szétesőben lévő világrend körvonalait igyekszik megrajzolni. Milyen jelek utalnak arra, hogy átalakulóban van az általunk megismert világrend?
A legszembetűnőbb jelek, amelyeket igen nehéz másképp megmagyarázni, mint a meglévő világrend szétesésével, azok a nagy háborúk, amelyeket az utóbbi években láttunk. Ide sorolható a kelet-európai háború, amely még mindig nem ért véget, a súlyos dél-ázsiai konfliktus két atomhatalom, India és Pakisztán között, illetve az egyre több államot magába szívó közel-keleti háború.
A hidegháborút követően is kirobbantak konfliktusok, gondolok a délszláv háborúra vagy az Öböl-háborúra. Mi a különbség az akkori és a mostani háborúk között?
A Pax Americana, vagyis az Egyesült Államok által szavatolt békekorszak éveiben, ha voltak is nagy háborúk, azokat az Egyesült Államok viselte Szerbia, Afganisztán vagy éppen Irak ellen, ami nem jelenti, hogy Moszkva kisebb konfliktusokban ne lett volna aktív szereplő. Viszont ebben az időszakban nem láttuk Oroszországot nagyobb háborút viselni.
Utalt rá, hogy felbomlóban van az egypólusú világrend. Hogyan alakulhatnak át az erőviszonyok, hol alakulhatnak ki az újabb hatalmi pólusok?
Három pólus látható, amely körül kezd kikristályosodni egy új rendszer, de még nem beszélhetünk kiforrott világrendről. Ez a három pólus egyértelműen az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Indiát látjuk még felemelkedő hatalomnak, de igazából még nem bír akkora globális befolyással, mint a másik három hatalom. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a három nagyhatalom folyamatosan veszít a pozíciójából.
A kötetben több ízben is felhívja a figyelmet arra, hogy a nagyhatalmak visszaszorulásával párhuzamosan megerősödnek a regionális hatalmak. Ezáltal még kiszámíthatatlanabbá válik a körvonalazódó világrend?
Látjuk azt, hogy egy atomfegyverrel felszerelt, vagy annak küszöbén álló regionális hatalom, mint például most Irán, milyen nagy sikerrel dacolhat akár az Egyesült Államokkal is. Ugyanakkor láthatunk ezzel ellentétes trendeket is, más regionális hatalmak, mint Szaúd-Arábia vagy Törökország nem képesek hatékonyan kivetíteni konvencionális katonai erőt, megvédeni a szövetségeseiket. Úgy gondolom, szűkült a rés a nagyhatalmak és a középhatalmak között, ugyanakkor utóbbiak esetében nyilvánvalóan hiányzik a katonai erő a politikai célok eléréséhez.
Milyen tényezők határozzák meg a jövőben leginkább, hogy egy hatalom valóban globális befolyású erővé váljon?
A gazdasági és a katonai erő, az energiabiztonság viszonylag könnyen változhat, gyakran látunk drámai átalakulásokat. Szerintem a demográfiára érdemes figyelni leginkább, hiszen az a gyerek, aki nem született meg, nem pótolható – hat év múlva nem megy iskolába, tizennyolc év múlva nem lesz katona, és sorolhatnám tovább. A demográfiai növekedés vagy hanyatlás kamatos kamatként működik, egyre gyorsuló ördögi körként. Ebbe a csapdába esett Japán és Kína is. Hacsak nem látunk a közeljövőben valamilyen drámai változást az emberiség állapotában, például a robotok nem vesznek át tőlünk tömegesen funkciókat, nem látom, hogy Kína hogyan mászhat ki ebből a csapdából. Nem ismerek példát a történelemből arra, hogy egy hatalom miközben gyors demográfiai hanyatlásban volt, felemelkedett volna.
Van-e még kitörési lehetősége Európának, amely a versenyképességi gondjai mellett súlyos demográfiai krízissel néz szembe?
Szerintem Európa egyetlen esélye, ha a jövőben nem kontinentális szuperállamban gondolkodik. Úgy gondolom, bizonyos európai országoknak önmagukban lehet esélye a kitörésre – Lengyelország lehet ilyen példa esetleg, talán Törökország. Én nem vagyok különösebben optimista ebben a tekintetben sem. Az viszont, hogy Európa a jövőben szuperhatalmi pozíciót töltsön be, nemcsak a demográfiai vagy gazdasági okok miatt nem tartom lehetségesnek, hanem a drámai energiakitettsége miatt is. Márpedig az energia tulajdonképpen a test munkavégző képessége, ha nincs energiánk, akkor nincs munkavégző képességünk. Megjegyzem, az energiakitettség Kína és India lehetőségeit is beszűkíti.
Háborúkról, konfliktusokról beszéltünk az előbb. Ha megszilárdul az új világrend, egy újabb békekorszakot hoz magával?
Egy szilárd világrend legfontosabb jellemzője éppen az, hogy kevesebb háborút látunk, képes a konfliktusokat háború nélkül kezelni. Háborúk akkor alakulnak ki, amikor van egy bizonytalanság azzal kapcsolatban, ki az erősebb.
Nem gondolom, hogy a közeljövőben ki fog kristályosodni egy újabb szilárd világrend. A bizonytalanság, a káosz, a háborúk éveit fogjuk látni.
A szomszédságunkban zajló háború, az átalakulóban lévő világ a magyar közvélemény figyelmét is felkeltette a geopolitika iránt. Kiknek szánja a most megjelent könyvét?
Azoknak szánom, akiket érdekel a geopolitika, és akik aggódnak a gyerekeik jövője miatt. Ez az aggodalom Európában évtizedeken át a gazdasági kérdésekre korlátozódott, ugyanakkor a történelmi tapasztalat azt mondatja, a biztonsági kérdések mindig felülírták a gazdasági kérdéseket. Amikor az embernek a puszta élete a tét, akkor sokszor lemond a jólétéről, hogy a létét megmentse.
Ezért úgy tekintek a kötetre, mint egy geopolitikai szerszámosládára.
Megjelent a Magyar7 2026/34. számában.
