Geopolitikai interjúsorozat Demkó Attilával, II. rész: A XXI. században is a nemzet és a vallás a világ eseményeinek mozgatója

2021. április 22., 19:32
Pomichal Krisztián

Demkó Attila geopolitikai szakértő több mint másfél évtizedet töltött a Honvédelmi Minisztériumban, négy évig vezette annak Védelempolitikai Főosztályát, jelenleg, amellett, hogy ír, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyét vezeti. A ma7.sk-n háromrészes, a legfontosabb kül- és biztonságpolitikai témákat tárgyaló interjúsorozat készül a nálunk is népszerű Máglyatűz, illetve a Napról napra Trianon című könyvek szerzőjével. A sorozat első része az orosz-ukrán kérdésre fókuszált, a másodikban Kínáról lesz szó, zárásul pedig a klímaváltozás és a népességrobbanás jelentette geostratégiai kihívásokat vesszük górcső alá.

Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

Egy-egy konfliktus kapcsán a közvéleményt érdeklő egyik legfontosabb kérdés, hogy ki kezdte. Ha az amerikai-kínai konfliktust vizsgáljuk, ki a hunyó?

A konfliktus nem varrható tisztán egyik vagy másik fél nyakába, mindkét ország politikája hozzájárult a jelenlegi szembenálláshoz. Kína korábban folyamatosan békés növekedésről beszélt, és nagyjából így is viselkedett, kerülve a komoly összeütközéseket az USA-val, de Hszi Csin-Ping alatt már jóval agresszívabban politizál. Évtizedeken át Tajvanban, Hongkongban, de még a Dél-Kínai-tengeren is visszafogottan viselkedtek, ehhez képest látjuk, mi van most.

Kína kezdi megmutatni az erejét.

Ezt rosszul fogadták Washingtonban, arrogánsan reagáltak, úgy, mintha még mindig az USA dominálná a világot. Nem veszik észre, hogy már nincsenek abban a helyzetben, hogy így beszéljenek Kínával.

Minek köszönhető ez a változás?

Egyrészt Hszi Csin-Ping személyisége egész más, mint elődjeié. Jóval határozottabb politikus, be akar vonulni a történelembe. Másrészt ott vannak a kínai emberek.

Mi itt nyugaton hajlamosak vagyunk azt hinni csak az elit számít, csak az orosz, csak a kínai elit dönti el, mi legyen az országgal.

Óriásit téved, aki azt hiszi, a kínai emberek nem szeretnék, hogy Kína szuperhatalommá váljon. A kínai nemzeti büszkeség is hajtja az ország politikáját, elhitték magukról, hogy pár év múlva ők lesznek az elsők a világon. Gazdaságilag egyre inkább úgy tűnik, valóban így lesz. Nem csak vásárlóerő-paritásban, de nominálisan is a legnagyobb gazdaság lesz az övék. Előbbi már egyébként is megvan, utóbbi 2027-28-ra várható. Közben persze fejlődik a haderő, óriási tempóban épül a flotta, a világ meg nézi, körülbelül, mint Tirpitz admirálist százhúsz évvel korábban.

Az amerikai hadihajók száma közben folyamatosan csökken. 

Ezzel vigyázzunk, nem szabad összekeverni a hadihajók számát és a flotta ütőerejét, a kettő nem egyenesen arányos. Még mindig az amerikai flotta a legerősebb a világon, jó ideig az is marad, készülnek az új Gerald Ford osztályú anyahajók. A kínai haderő-fejlesztés ettől még persze zakatol, épül a flotta, egyre több a repülőgép-hordozó, a tengeralattjáró, működik a globális hírszerző-hálózat, kiberműveletek terén is egyre agresszívebbek. Ez a trend nagyjából 2013 környékén indult, de az utóbbi években lett igazán feltűnő.

Peking nyilván látja az USA gyengeségeit, ráadásul Kínának egy óriási ajándék az orosz-amerikai konfliktus, nem beszélve az Egyesült Államok közel-keleti szerepvállalásáról, amiből Washingtonnak szinte semmit nem sikerült profitálnia.

Kína előtt adódott egy lehetőség, hogy nagyhatalmi kihívóként lépjen fel, ők meg köszönik szépen, megpróbálnak élni vele.

Az amerikaiak ezt hogy nem vették észre?

Az amerikai külpolitika hosszú ideig nagyon pozitívan viszonyult Kínához. Peking a hidegháborúban de facto szövetségese volt Washingtonnak Moszkvával szemben. Akkor a Szovjetunió volt a fő fenyegetés. Ma már Kína az erős kihívó, nem a Szovjetunió utóda, Oroszország. A hidegháború végén ugyan volt egy erőteljesebb lehűlés a kapcsolatokban Tienanmen téri vérengzés miatt, Amerikában újra elővették Tibet kérdését, de aztán rendeződött a viszony.

Az alapvető, részben a gazdasági érdekekből fakadó kooperáció egészen addig megmaradt, míg az USA-ban rá nem jöttek, hogy Kína a nyakukra nőtt.

A gazdasági szimbiózisból egy ideig mindkét állam profitált. Kína termelt, Amerika vásárolt, az amerikai nagyvállalatok meg egy csomó pénzt kerestek azzal, hogy olcsón állították elő az árut. Az olyan áruházláncok, mint a Walmart, még nagyobb hasznot sepertek be. A pekingi vezetés a befolyó pénzt visszainvesztálta amerikai kötvényekbe, így tulajdonképpen ők finanszírozták az amerikai adósságot, az amerikai háborúk sok ezer milliárd dolláros árát.

Washington nemrégiben megüzente, hogy nincs szüksége Kínára, dollárnyomtatással megoldják a dolgot, de túl későn léptek. Kína már felnőtt.

Azt gondolom, az USA stratégai álomba merült 1990 után, megálmodott egy világot, ami amerikai logika szerint működik, mindenki, persze elsősorban az USA, hasznára. Ebben az álomban a vágyak realitássá váltak, aztán persze Irakban, Afganisztánban, Líbiában és az orosz-amerikai viszonyban az egész átment rémálomba. Szóval az USA alaposan elaludt, csak az elmúlt néhány évben döbbent rá igazán, hogy rövidesen tényleg Kína gazdasága lesz a legerősebb világon.

Ezért indult a Trump-féle gazdasági háború?

Tulajdonképpen igen. Az persze, ha munkahelyeket hoznak vissza Kínából, belpolitikailag is jó, ennek racionalitását aligha lehet megkérdőjelezni. Emellett Washington nekiállt szövetségeseket toborozni a térségben, létrehozták például a QUAD-ot, India, Ausztráli és Japán részvételével. Próbálkoznak persze máshol is. Az, hogy most Iránnal újra szóba álltak, belpolitikai okok mellett, talán részben annak tudható be, hogy megpróbálják leválasztani őket Kínáról. Trumpot sokat támadták a demokraták az Iránnal szembeni politikája miatt, egyébként jogosan. A Trump-adminisztráció részéről elhamarkodott döntés volt kilépni az atomalkuból, ez Kínát segítette. Persze az oroszokkal szembeni kemény fellépés is kapóra jön Kínának, hiszen a keleti óriás felé hajtja Moszkvát.

Kína lett tehát az új Szovjetunió?

Nem, annál több, jóval több. Négy fő tényező mentén érdemes vizsgálni ezt a párhuzamot: gazdaság, populáció, haderő és technika. A szovjeteknek volt az amerikaihoz mérhető hadereje és hellyel-közzel, a keleti blokkal kiegészítve volt elég emberük, bár a lojalitás terén voltak problémáik.

Képzeljük el Magyarország vagy Lengyelország mekkora lelkesedéssel harcolt volna szovjet célokért.

De gazdaságuk és technológiájuk nem volt az amerikaihoz hasonlítható. Kínának megvan a gazdasági ereje, van elég ember, a haderő és a technikai háttér pedig itt épül a szemünk előtt. Idő kérdése például, hogy Peking amerikai szintre hozza az atomarzenálját és űrerejét. Kínának is van már lopakodó vadászgépe, gyengébb az amerikainál, persze, de van. A Szovjetuniónak a négy fontos hatalmi mutatóból megvolt mondjuk másfél, Kínának már most megvan két és fél, de néhány év és meglesz mind a négy fontos tényező ahhoz, hogy gyakorlatilag egyenrangú legyen az USA-val.

Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy az Egyesült Államoknak lehetőség szerint minél hamarabb meg kell állítania Kínát, különben a fejére nő.

Ha pusztán ebből indulunk ki, akkor ezt nagyjából úgy tíz-tizenöt évvel korábban már meg kellett volna tenniük, csakhogy akkor éppen Irakkal és Afganisztánnal voltak elfoglalva. Beleöltek többezer milliárd dollárt ezekbe a háborúkba, feleslegesen, ráadásul későn hozták létre a Pekinget fékezni képes regionális koalíciókat.

Kína már olyan nagy és erős, hogy csak úgy nem lehet megállítani. Ezzel elkéstek.

Próbálkoznak most az ujgur üggyel, de hiába és álságos is az egész. Mi magyarok jól tudjuk, hogy az EU és az Egyesült Államok nem szokott nemzeti kisebbségekért aggódni. Ennek a hirtelen figyelemnek is egyértelmű geopolitikai gyökerei vannak. Senki ne gondolja, hogy Washingtont valójában érdekli, lesz-e Hszincsiangban ujgur, vagy Tibetben tibeti kultúra száz év múlva. Egy magyar ember szerintem pontosan érti, mit miért csinálnak a kínaiak, számos módszer a határon túli magyarok elnyomásában is visszaköszön. Magyarként én átérzem a tibetiek és az ujgurok fájdalmát, de tenni semmit sem tehet se Európa, se az USA.

Hatalmi szempontból a kínaiak vannak olyan erősek és vannak annyian, hogy pár évtized alatt véghez vigyék azt, amit mondjuk a szlovákoknak vagy a románoknak száz év alatt nem sikerült, jelesül, hogy beolvasszák a kisebbségeiket.

Ez az egész nyugati aggódás Kínáról szól, a nemzeti kisebbségek felhasználásával akarják lassítani a kínai fejlődést, rontani az ország nemzetközi megítélését. Ezzel lehet gyengíteni Pekinget, Tajvan vagy a hongkongi ellenzék támogatásával szintén. Véleményem szerint ugyanakkor elkéstek, mindez már kevés ahhoz, hogy Kínát visszafogják. A koalíciókat kellene erősíteni.

Például kivel? Oroszországgal? Indiával?

Igen, pontosan. Ehhez képest mit látunk?! Oroszország nagyon fontos partner lehetne, ehelyett a Nyugat elmarja magától. Ha még jobban sarokba szorítják, Moszkva átadhatja a legfejlettebb katonai technológiáit Kínának. Annak komoly következményei lehetnének, ugyanis Peking egy generációs ugrást hajthatna végre ezekkel.

Az orosz rakétatechnika és hajtómű-technika bőven a kínai előtt jár és jobbak propagandában is.

Ezekben Kína még elmarad Oroszországtól. Az oroszok tehát sokat tudnának adni Kínának, de sokat tudnak adni a Nyugatnak is, ha ezeket a technológiákat nem osztják meg Pekinggel. Indiával pedig az a gond, messze nem egy olyan szilárd partner, mint az sokan gondolják, ugyanis a szubkontinens vízkészletén Kína csücsül. Tibetben Peking folyamatosan építi a gátakat, előbb-utóbb az indiai vízutánpótlás egy jelentős részét képesek lesznek elterelni. Ez az egyik dolog, a másik, hogy Indiát Nyugatról folyamatosan próbálják „demokráciára oktatni”. Ez nem fog jól elsülni. Nemrég beszélgettem indiai külpolitikai szakértőkkel. Nos, sokszor nem tudják, sírjanak-e vagy nevessenek. Hogy gondolja komolyan a Nyugat ezt az atyáskodást? Két ország maradt a térségben, Ausztrália és Japán. Az előbbi igaz, hogy hatalmas, de csak 26 millió lakosa van, a hadseregük meg kisebb, mint a lengyeleké, Japán pedig, bár még mindig jelentős a régióban, folyamatosan gyengül, lakossága öregszik.

Jósolni, főleg a jövőt illetően, nehéz, de mégis, mi lehet a folyamat végkifejlete?

Az egyik megoldás az lehet, bár nagyon nem tartom valószínűnek a bekövetkezését, hogy az amerikaiak minél hamarabb, amíg a haditechnikai előnyük nagy, megpróbálnak katonai gátat vetni a további kínai emelkedésnek, ami azt jelentené, hogy háború tör ki.

Hol?

Kínát Tajvannal lehetne leginkább támadni, például úgy, hogy a Nyugat kvázi függetlenségbe hajszolja Tajvant, Peking lerohanja a szigetet, mire Washington beavatkozik. Ha megnézzük az amerikai háborúkat, az Egyesült Államok szinte mindig talált megfelelő megoldást arra, hogy ne ő legyen az agresszor.

Szögezzük le gyorsan, nagyon hipotetikus, amiről itt beszélgetünk, de abban biztos vagyok, Kínát leginkább Tajvannal lehetne csőbe húzni, ugyanis Tajvan elvesztése óriási arcvesztéssel járna a pekingi pártvezetésnek.

Tévedés azt gondolni, Kína egy olyan diktatúra, ahol az ilyesminek ne lenne következménye, ahol az ilyesmit szó nélkül tűrné a nép. Kína nem Észak-Korea! Más kérdés, hogy egy ilyen lépést egyetlen józan amerikai politikai vezető sem hozhat meg. Nem okos dolog úgy háborúba hajszolni Kínát, mint ahogy Japánnal tették 1941-ben, egész egyszerűen azért, mert Kína már túl erős.  Ez egy ugrás lenne a sötétbe, még akkor is, ha az amerikai haderő jóval fejlettebb és ütőképesebb, mint a kínai. A globalizált világot végképp szétverné egy ilyen konfliktus, és beláthatatlan láncreakció indulna el.

Rendben, tehát a háborút el kell kerülni. El is lehet?

El, persze. Az Egyesült Államok valószínűleg lassan és nagyon-nagyon drágán engedi át a vezető szerepet Kínának. Meg persze abban reménykedik, hogy valamit nagyon elront Kína és elindul egy belső konfliktus. Erre rá is lehetne segíteni, bár kétlem, hogy az USA hatékonyan ki tudná használni Kína belső törésvonalait. Fontos megértenünk, hogy az amerikai külpolitika már nem a Kissingeri reálpolitikán alapszik, ma sokkal inkább ideologikus. Hitek vannak, amelyeknek a tények nem számítanak. Részben ezért is engedték Kínát feljönni.

Azt hitték, Kína, ahogy egyre gazdagodik, úgy veszi át a nyugati, demokratikus modellt, aztán a demokráciák szép lassan növekednek egymás mellett.

Ez nagy tévedés volt, a világ nem így működik. Az események legfontosabb mozgatórugói ma is a régiek Kínában: a nemzeti büszkeség és emelkedés érzése. A kínai népnek az anyagi gazdagság fontos, de nem elég. Azt akarják, hogy a Nyugat ismerje el nagyságukat, kérjen bocsánatot azért, ahogy velük bánt. A kínai a legrégebbi és legfontosabb ma létező civilizáció, a Han-öntudat nem veszett el. El kell felejteni, hogy a kínai öntudatra ébredést a pártvezetés felülről érkező parancsa motiválja.

A nacionalizmus hatalmas erő, össze sem hasonlítható a vitalitása a nyugatot ma uraló baloldali ideológiáéval.

Vagy nézzük meg, mi van az iszlám világban. A vallás is nagyobb erő bárminél, ami ma Nyugaton van. Ezért nem lehetett nyerni Afganisztánban és Irakban. A Nyugat tévúton jár, mikor azt hiszi, hogy a szociális igazságosság, a prosperitás és a növekedés majd kielégíti az emberi vágyakat. A nyugati politikai modell nem, hogy Kínában vagy a Közel-Keleten esélytelen, de igazából még Nyugaton sem működik!

Szerintem el fogjuk kerülni a háborút, egész egyszerűen azért, mert a liberális és a neokonzervatív intervencionizmus elvesztett háborúi után nem maradt kellő akarat Amerikában, a kihívás rendkívüli, ráadásul az USA komoly belső meghasonlással küzd.

Véletlen, előre nem látható események azonban történhetnek, amelyek komoly összeütközésekhez vezethetnek. Robbanópont van elég, Észak-Koreától egészen Tajvanig.

Kövesse facebook oldalunkat is!