lapajánló 20
A jól végzett munka, az új etnikai centrum és a tévutak
Magyar7 - 20. száma
2023. július 19., 20:29

Sorsunk ez nekünk...

M. Nagy László fotóriporter mindenkinek kategorikusan megtiltotta, hogy fotóművésznek nevezzék, pedig az általam ismert kattingató emberek közül az ő fotóriportjaiban volt a legtöbb művészet, és szerintem egy ösztönösen elkapott sorozaton művészeti értéket megörökíteni sokkal nehezebb feladat, mint egy beállított fényképen. Erre nagyszerű bizonyíték írásom tárgya, a Sorsom ez nekem című kiadvány, ami Laci legutolsó gyűjteményes fotóalbuma. Az alkotó életpályája valahogy egész felvidéki sorsunkkal „rímel”, mert a kollektív tudatunkba a hallgatás évei óta bele van kódolva, hogy mindig a B-tervből kell katedrálist építenünk... Így aztán az albumot nézegetve a fényképeken túl nemcsak Laci fordulatoktól és tragédiáktól sem mentes közel 80 éve, hanem ezzel párhuzamosan a felvidéki magyarság utolsó 80 éve is megelevenedik a szemem előtt.

02-m.-nagy-laszlo
Galéria
+14 kép a galériában
M. Nagy László: Sorsom ez nekem
Fotó: Lacza Gergely

Az igényes kivitelezésű, 300 példányban megjelent 50 oldalas füzet magánkiadásban látott napvilágot Batta György előszavával. Szerinte Laci a szívével fotózott, mert „jól csak a szívével lát az ember”, az utóbbit már én tettem hozzá egy kis svédcsavarral. Sőt, Laci szerint a jó fénykép már a létrejötte előtt megszületik,

de ez csak akkor lehetséges, ha a talaj át van itatva tisztasággal, tisztességgel, emberszeretettel...”
04-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (képek az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

Az album portréinak, sorozatainak zöme az egyszerű vidéki embereket helyezi középpontba a rezdülések, a mozdulatok, az arckifejezések nyomán. Idős, fejkendős nénike megilletődött, ám mégis büszke mosollyal veszi tudomásul, hogy őt most megörökítik. Vénségesen vén házaspár átölelve egymást, cseppet sem kényszeredett félmosollyal jelzi, hogy ők bizony kitartottak egymás mellett jóban, rosszban és ez már halálukig nem változik meg. A fényképeken lábát lavórban mosó férfi, falusi borbély, régi háztartási eszközök, háztáji munka, disznóölés, bárnánynyírás, de mégis többek, mint a vidék szociofotói.

Közben olvashatjuk Laci képekhez kapcsolódó rövid történeteit, olykor intelmeit, már-már tanításait, amelyeket gyakran a fantáziája egészített ki.

Az albumban vannak azonban másfajta fényképek is. Egy oldal Laciról is akad, avagy a „hóhért” akasztják, majd jönnek hősünk humorosabb fotói, köztük például egy olyan, amikor copfos kutya les ránk vissza az autó üléséről. De meg van örökítve Janiga József festőművész is a lányával, Nagy János szobrászművész, Csendes László színművész vagy Illyés Gyula. Egyik sem celeb. Megkapóak a fogyatékkal élőkről készült fényképek, lenyűgözők a tájképek és a természetfotók. Koncsol László és Valentyina Tyereskova egymás fölött, egymás alatt. Az ég és a föld... De valójában melyik az ég és melyik a föld? Talán az oldal alján Zs. Nagy Lajos tudja a választ, akinek már a nézése is szatirikus. A természet tükröződései, vallási ünnepeink, helembai maskarázás, újabb történetek, újabb humor és a sportfotók gyöngyszemei. Majd a végén egy sorozat a mályvaszedésről. Most tegye fel a kezét az olvasók közül az, aki rendszeresen szed mályvát! Na, ugye...

03-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (kép az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

Habár Laci jó pár évvel idősebb volt édesapámtól is, az idő múlásával mégis egyfajta baráti viszony alakult ki közöttünk, így hát egy idő után tegeződtünk. Anno Pozsonyban csupán a Kazanská főút választott el bennünket, azt a két, 8 emeletes blokkházat, amelyben laktunk. Ők papíron még Pozsonypüspökihez tartoztak, mi már Vereknyéhez. Sosem éreztem magaménak a fővárost, bár az a környék, ahol laktam, a jobbak közé tartozott (mára már sajnos nem annyira), és Püspökit akkor még jóval több magyar lakta (mára már sajnos nem annyira). Valami azt súgja, hogy Laci sem érezte magáénak a várost, csak ő is, mint ahogy az én felmenőim is, itt találtak munkát. Az újságírás révén már korábbról ismerte a család, de a 80-as, a 90-es és még a 2000-es években is – ha nem is gyakori, de – többszöri vendég volt nálunk. Emlékszem, az ezredforduló idején mennyire átkozta a digitális gépek megjelenését, és „idiotensicher”-nek, vagyis idiótabiztosnak nevezte őket. Akkoriban az új, digitális technika ugyanis még nem volt azon a szinten, hogy egy földi halandó mondjuk egy nyaralásról elfogadható minőségű fényképeket készíthessen, és Laci nem egy ilyen sorozattal találkozott. S való igaz, akinek nem volt otthon jobb gépe (legalább egy Flexaret) és egy kicsit sem értett a fényképezéshez, az bizony minden hivatalos munkát fotográfussal végeztetett el. De az újságok oldalait is másféle fotók lepték el.

Ma más viszonyok uralkodnak, teljesen mások a követelmények, és amit én tudok, tudnék vagy szeretnék, az mostanában nagyon ritkán kerül az újságok oldalaira. Arat a bulvár, a feltupírozott szenzáció, az esztelen politikai csatározások, háborúk… Ez már nem az én világom…”,

nyilatkozta akkoriban, mikor maszekként egy kis fotóstúdiót nyitott a panelház egyik pincehelyiségében, de a vállalkozókra nehezedő, elviselhetetlen teher miatt öt év múlva bezárta műtermét. Persze, ahogy fejlődött a digitális technika, Laci is kénytelen volt váltani, mert gyorsaságban egy analóg technikával dolgozó fotós nem versenyezhetett ezzel, ráadásul a filmért és az előhívásért (ha nem saját maga hívta elő) is komoly összegeket kellett letennie az asztalra. Lelke mélyén azért mindig a hagyományos fényképezést szerette, hiszen a részletgazdagság, a plasztikusság és főleg a fény-árny játék teljesen máshogy, sokkal életszerűbben jelenik meg még ma is egy jó minőségű analóg fotón, mint egy digitálison. Ilyenkor elég csak az audiofilekre gondolni, akik szinte kizárólag az analóg felvételeket részesítik előnyben a digitálissal szemben.

07-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (kép az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

M. Nagy László Rárósmúlyadon született 1943. február 20-án, azaz ebben az évben töltötte volna be a 80. életévét. Vezetékneve elején az M. betű is Múlyadra utal, ezt legutolsó albumának borítóján is feltüntette. Már másodikos korában ámulatba ejtették a fényképek, de azt akkor még nem gondolta volna, hogy ebből egyszer meg is élhet. Tizennégy éves korában épületlakatos inasnak jelentkezett Losoncon, felvették. A kollégiumban volt egy fotókör, ahol neves fényképészek tartották az előadásokat. Erről Hrubík Bélának így nyilatkozott:

Serfőző Pál főnevelő vezetett be a fekete-fehér világba. Akkoriban nagyon kevés embernek volt fényképezőgépe, így a továbbtanulás lehetőségét a különböző tanfolyamok adták. Egyszer, hazafelé utazva a vonatunk belehajtott a síneken áthaladó juhnyájba. Miután megállt a vonat, bár már alkonyodott, azonnal fogtam a fényképezőgépet, és rohantam, mint egy igazi riporter, hogy megörökítsem a förtelmes látványt. Először küldtem újságba fotót néhány sor szöveggel. Meg is jelent nagy örömömre.”
05-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (kép az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

Ezután a HÉT által meghirdetett fotópályázatra jelentkezett néhány képpel. Ezekből néhány meg is jelent, ami további próbálkozásokra bátorította. A szerkesztőségekbe beküldött fényképek mellé néhány sort is írt. Hamarosan olyan lapok közölték fényképeit és rövid írásait, mint az A HÉT, az Új Szó, a Szabad Földműves, a Život, a Smena, a Šport és más lapok. Közben aktívan sportolt. A besztercebányai Slaviában Robert Rozim volt az edzője, aki nagy jövőt jósolt neki futásban. Ott meg kellett elégednie a kerületi bronzéremmel, viszont nyári biatlonban háromszoros szlovák bajnok és egyszeres csehszlovák bajnoki bronzérmes lett. J. Mészáros Károllyal folytatott levelezésének nyilvánosságra hozott soraiból megtudhatjuk, verseny közben hogyan rémisztette meg Pavel Plocot (az olimpiai ezüstérmes síugró apját), a csehszlovák válogatott legjobbnak tartott biatlonversenyzőjét a pályán:

Mellettem állt a rajtvonalon. Kicsit irigyeltem a szerelését. Futottunk, óriási volt az iram. Igencsak szedni kellett a lábamat, hogy lépést tartsak vele. Nem engedtem nagyon messzire. A lőtéren egymás mellé kerültünk. Előbb foglalta el a lőállást. Odavágódtam melléje, és bumm-bumm pillanatok alatt eltaláltam mind az öt céltáblát. Felugrottam, amikor ő még célzott. Ahogy felálltam, rémültségében rám nézett. Azt a tekintetet soha nem felejtem el. Úgy vágtattam átadni a váltót, hogy esélye se volt utolérni...”
01-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (a kötet borítója)
Fotó:  Lacza Gergely

1975. május 15-én a Nő fotóriportere lett, fél év elteltével lakást is kapott Pozsonyban, így a családjával a fővárosba költözött. 1987-ben az objektívvel is a sport felé fordult, ugyanis először a Štart, majd az ezredforduló előtt, egészen 2003-as nyugdíjazásáig a Šport fotóriportere lett. Közben a szlovákiai magyar újságíró válogatottat is erősítette balszélsőként. Gyorsasága, cselei, testfelépítése, kinézete sokakat a legendás Bene Ferencre emlékeztették, csak ő éppen a másik oldal szélsője volt.

Szlovákiai magyar újságíró válogatott
Szlovákiai magyar újságíró válogatott: az ülő sorban jobbról a második M. Nagy László (a fotóra valahogy a cikk szerzője is odaszemtelenkedett - labdával a kezében)
Fotó:  Lacza Gergely

1980 óta önálló kiállításai is voltak. Dunaszerdahelyen volt az első, majd Ipolyságon, Nagymegyeren, Marcelházán, Jókán, Hegyétén, Nagykürtösön, Ipolyvarbón, Budapesten, Nemesócsán, Tallóson, Pozsonyban, Vereknyén, Csicsón, Helembán, Garamkövesden, Nánán, Ipolybalogon és szülőfalujában, Rárósmúlyadon is kiállított. Első díját 1976-ban kapta, 1981-ig összesen négyet, aztán 23 évig semmi... Nyilván, ahogy Bereck Józsefnek sem maradt ideje a nagy műre a kötelező hangyamunka elvégzése miatt (mert valamiből ugye élni is kell), M. Nagy Lászlót is beszippantotta a „mókuskerék”, és az „iparos”, végezzen is bármilyen kiváló munkát, sosincs a döntnökök szeme előtt... Nyugdíjas éveire azért némiképp egyensúlyba lendült a fotói által képviselt művészi értékkel a díjazások mennyisége és minősége, amelyre a koronát a Magyar Arany Érdemkereszt odaítélése tette fel 2019-ben. Ennek ellenére úgy gondolom, a szakma mégsem értékeli azon a szinten, amelyet megérdemelt volna. Bizonyára ez szerénységének is „köszönhető”, illetve hogy sosem dörgölőzött a „krémhez”.

06-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (kép az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely
A legjobb fotóim a szerkesztőségi szemétkosarak mélyén nyugszanak. Béke poraikra. A meglévő negatívoknak csak egy részét sikerült átmentenem. Ezek rendezésre, feldolgozásra várnak. Várnak, mert nincs érdeklődés az illetékesek részéről, nincs motiváció részemről”,

nyilatkozta Hrubík Bélának, aki nagykürtösi kiállításának szervezőjeként a következőket írta róla:

Emlékszem rá, hogy milyen hatással voltak rám a fekete-fehér képei, egy teljesen új, de emberi, igaz világot tártak elém. Mikszáth-emlékplakettet adományoztunk neki, mert többen is úgy gondoltuk akkor, hogy amit Mikszáth annak idején megírt a novelláiban és regényeiben, azt Laci megörökítette fényképeken. A falusi palóc embernek azt az ezer arcát, melyet nem láthatunk meg soha, csak akkor, ha abból a sárból, földből emelkedünk ki az akácokkal teletűzdelt szülőföld magasába, ahol születtünk.”
08-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (kép az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

Amikor a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetben dolgoztam, Laci egyszer rám írt a közösségi hálón, mert nem kevés szlovákiai magyar íróról, költőről készült negatívot hagyott az Intézetben arra az időre, amíg digitalizálják.

Szia Gergő, tudod mi a helyzet a negatívjaimmal? Történik velük valami? Csak úgy megjegyzem, fölöslegesnek tartom az összeset digitalizálni, sok és semmitmondó selejt, mert ha én nem leszek, soha senki nem fog hozzájuk nyúlni! Állítom abból a tapasztalatból kiindulva, hogy életemben se érdeklődött soha senki a dolgaimról...”

Miután értesült Huszár László haláláról, ezt írta:

Szia, egy szerencsétlen helyzet alakult ki számomra Laci halálával... Nem tudom mi lesz a negatívjaimmal, már többször kértem vissza, de ez nem jött össze...”

S tényleg, a két Laci magával vitte a sírba a képeket, vagy érdeklődik még irántuk valaki? Tud valaki még róluk? Mint ahogy a maiak vajon ismerik-e a régi világ „napszámosait”, azokat a tanítókat, írókat, költőket, képzőművészeket, fotóművészeket, zenészeket, karnagyokat, néptáncosokat, néprajzosokat, újságírókat, Csemadok-aktivistákat, és más értelmiségieket, akik a hontalanság évei után szinte a semmiből kezdték el építeni a szlovákiai magyar kultúra bástyáit? Mert várat nem építhettünk, és a bástyák sem nőhettek magasra... Félek, hogy az egykori nevek, az egykori teljesítmények 30-40 év múlva teljesen elfelejtődnek.

10-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (kép az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

Amikor Laci nyugdíjas éveiben Helembára költözött, s olykor különféle kulturális eseményeken, megnyitókon összefutottunk, éreztem, hogy jól érzi magát, és örömmel töltött el, hogy vannak tervei. Mert ugyan a fentebb idézett sorai a lemondást és a közönyt sugározhatják annak, aki nem ismerte őt. Pedig Laci, személyes és családi tragédiái ellenére, nagyon is vidám természetű és jó humorú ember volt, utolsó éveiben zenei jellem- és stílusparódiákkal szórakoztatta szűkebb pátriáját, számomra is meglepetést okozva. Ahogy Batta György is írja a kiadvány előszavában:

Helemba és környéke számomra laboratórium. Ide még nem ért el teljesen a huszadik és huszonegyedik századi civilizáció természetpusztító barbársága: a község körüli füves dombok, szőlők, erdőrészek, az évszázados fák, a csipkebokrok, gombák, a sokféle madár és az Ipoly halainak vidéke ez, olyan táj, amely még Isten szent alkotásának nyomát őrzi, ahol legfeljebb a szél neszez. Itt mindegyik pillantásunk harmóniára lel, s ezen a helyen zavartalanul végiggondolhatjuk a tragédiáinkat, örömeinket. (…) Lehet, hogy M. Nagy László és felesége súlyosan megsebzett szívét-lelkét ez a táj gyógyítja, erősíti az élet folytatása parancsának elfogadásával.”
11-m.-nagy-laszlo
M. Nagy László: Sorsom ez nekem (képek az albumból)
Fotó:  Lacza Gergely

Kisvártatva ismét jelentkezett Laci a közösségi oldalon:

Figyelj, Gergő öcsém, lenne egy kérdésem: van egy dalszövegem, amelyhez zenét kellene irni, szépet, fülbemászót számomra is megtanulhatót. Klasszikus keringő lenne a legjobb, és ami kéne: egy bátor zeneszerző, aki ezt megoldja. Mint közös szerzeményt képzelem el...”

Tanakodtunk, kit lehetne megszólítani, s aztán végül is neki sikerült továbblépnie:

Képzeld, most sikerrel jártam és találtam a dalszövegemhez egy zeneszerzőt és úgy néz ki, hogy egy szám van születőben...”,

újságolta örömmel. Kiderült, hogy nem másról van szó, mint Balla Igorról, akivel én is hosszú éveken át játszottam együtt a Kobold zenekarban. Hát, kicsi a mi szlovákiai magyar világunk, gondoltam ekkor. Pár nap múltán újra örvendezett:

Nem tudom mondtam-e, Igor elkészítette a dalt, nagyon szép lett!”

Sajnos nem sokáig örülhetett a felvételnek, de a másik Lacitól talán már visszakapta a negatívjait odafent...

01-m.-nagy-laszlo
Galéria
+14 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.