2022. július 2., 19:48

Pelle Veronika az Agapéban: Vajon embere vagyunk-e valakinek?

Június 23-án este került műsorra a Duna televízión az Agapé 22. adása, melyben három másik szakember, Hal Melinda klinikai szakpszichológus, Lázár Kovács Ákos médiakutató, esztéta és Szűts Zoltán média- és digitálispedagógia-kutató mellett a rimaszombati származású Pelle Veronika volt Vágvölgyi Gergely vendége.

Pelle Veronika, Agapé
Fotó: MTVA

Pelle tanárnő – ahogy hallgatói hívják – kommunikáció- és médiakutató, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének oktatója, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság digitálisműveltség-fejlesztési munkatársa. Fő kutatási területe a médiaműveltség, szakmai misszióként tekint egy médiatudatosabb társadalom előmozdítására. Emellett szívügye a tehetséggondozás Magyarországon és szülőföldjén, Felvidéken egyaránt. A rimaszombati szakemberrel portálunk munkatársa februárban készített nagyinterjút, ebben a cikkben pedig a műsorban elhangzott válaszait szemlézzük.

Pelle Veronika, Agapé
Fotó:  MTVA

A beszélgetés kiindulópontja az a megállapítás volt, hogy az ezredforduló táján indult be Magyarországon úgy igazán az internet terjedése, ami egyre több háztartásban jelent meg, s aminek köszönhetően az ott élő személyek felhasználókká is váltak. Így - gyakorlatilag húsz év alatt - robbanásszerű digitális forradalom zajlott le, amivel nagyon nehéz volt lépést tartani.

Vágvölgyi Gergely vendégei ebben az adásban arra keresték a választ, hogy mit ért el a társadalom ezzel a digitális forradalommal, s hogy vajon az emberek közelebb kerültek-e egymáshoz társadalmi szinten vagy eltávolodtak, esetleg közösségbe jutottak, vagy behálózták őket.

Az első konkrét kérdés pedig az volt, hogy miként változtatta meg mindennapjainkat a közösségi média népszerűsége, hogy szétszakadt-e e mezsgye mentén a társadalom azokra, akik beleszülettek ebbe a forradalomba, ezért értik azt, illetve azokra, akik próbálnak vagy már meg sem próbálnak lépést tartani az online világ technológiai vívmányaival.

A felvidéki szakember válaszát Marc Prensky elméletét idézve indította. Ő volt az, aki az ezredfordulón megalkotta a digitális bennszülöttek és digitális bevándorlók fogalmait, utalva ezzel a fogalompárral a digitáliákba már beleszületett, azokat magabiztosan használó fiatalabb generációkra, illetve a digitális technológiákkal életük későbbi szakaszában találkozó, ezért azokat kisebb jártassággal használó idősebb generációkra. Fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az elméletet az azóta eltelt idő és a technológiai fejlődéssel együtt járó, ahhoz alkalmazkodó felhasználói viselkedés időközben már némileg árnyalta. Többen vitatják azt, hogy a mérleg a generációk médiahasználati készségeiben ilyen egyértelműen hajlana a digitális bennszülöttek magasabb kompetenciái felé.

A médiatudatosság, a tudatos médiahasználat ugyanis egy többdimenziós készségegyüttes, és van olyan kompetencia, amelyben jellemzően a fiatalok a jobbak – ez rendszerint a technikai jártasság, vagyis, hogy ügyesebben kezelik a digitális eszközöket –, viszont nem biztos, hogy attól, hogy a gyerek ösztönösebben, magabiztosabban kezeli a kütyüt, tudatosabb felhasználó is.

Lehet, hogy egy adott fiatal tudja, hogy az eszközön hol lehet és hogyan kell például egy intim képet megosztani magáról, de nem biztos, hogy kritikusan el tudja azt dönteni, hogy szabad-e azt megosztani, jót tesz-e azzal saját magának, hogyha elküldi valakinek. És ebben a kritikusságban az idősebb generáció lenne az, aki támpontokat tudna adni, irányt tudna mutatni, segíteni tudna. Ez egy olyan dimenziója a médiatudatosságnak, amiben tehát megfordulhat a kocka, és éppen az idősebb generáció lehet az, aki tudatosabban gondolkodik. Viszont nem biztos, hogy ezt - hogy van mit mondania ebben a készségben, hogy tud irányt mutatni ezen a területen, hogy lehet olyan kompetenciája, ami a gyereknek még nincs meg - észleli magáról.”

– mondja.

Pelle Veronika, Agapé
Fotó:  MTVA

Vágvölgyi szerint a felmérések alapján a 7-8 éves gyerekek 94 százaléka néz tévét, s ugyanennek a korosztálynak a negyede már használ napi szinten okostelefont, tehát ott vannak náluk a kütyük. „De vajon hogyan hatnak a kapcsolatainkra a közösségi oldalak? Miként formálják az emberi kapcsolatainkat?” – teszi fel a kérdést.

Pelle Veronika úgy látja, hogy ennek az éremnek is két oldala van.

A médiaoptimista narratívák szerint az újmédia egyik erénye, hogy összehozza az embereket: olyan, a való világból sokszor már hiányzó társas színtereket teremt, ahol a felhasználó közösségben tudja érezni magát, az offline élet társas magánya mellett meg tudja élni a közösségi érzést, ahol kapcsolódni tud másokkal, ahol meg tudja valósítani önmagát.

„De ott az érem másik oldala. A médiapesszimista narratívák erre azt mondják, hogy jó, de tekinthetők-e valós közösségeknek azok a tereink és csoportjaink, amelyek igazából még jobban bezárnak minket, s az offline, valós kapcsolatainktól meg jobban elszakítanak.”

A kommunikációkutató felhívta a figyelmet a felelősség kérdésére is az online térben. Szerinte az, hogy befogadóként, felhasználóként elég kritikusak vagyunk-e – hogy a jó tartalmakat választjuk-e ki, amik hasznunkra válnak, amiktől épülünk, és el tudjuk-e azt kerülni, ami káros a számunkra, vagy ami alhír – a felelősség kérdésének csak az egyik, befogadói dimenziója. A hagyományos médiában ez többé-kevésbé elég lehetett ahhoz, hogy valaki tudatos médiafogyasztónak érezhesse magát, de az újmédia behozott a felelősség kérdésébe két további dimenziót is. Az egyik, hogy a közösségi médiában nemcsak befogadók vagyunk, hanem tartalomgyártók, tartalomalkotók is. Vagyis azért is felelősek vagyunk, hogy mi az, amit továbbadunk, akár influenszerként, vagy - egy cikk, egy videó továbbosztása esetében - akár egyszerű felhasználóként is.

A másik dimenzió pedig az újmédia-használó részvételi mivolta: hogy amikor részt veszünk online közösségi terekben, közösségimédia-kommunikációban, akkor ott milyen felelősséggel vagyunk mások, a kommunikációs térben velünk együtt részt vevők iránt.

„Gondoljunk csak mondjuk egy közéleti vagy politikai hírt követő kommentfolyamra a közösségi médiában, hogy ott milyen a nyelvezet, ott hogyan vagyunk tekintettel másokra! Vagy ha már előjött az internetes zaklatás kérdése: nem mindegy az, hogy mi lesz egy kiskamarsz álláspontja egy online zaklatásos helyzetben. Végignézi-e azt, hogy az osztálytársai kicikizik egy társát, és egyfajta külső megfigyelőként nem tesz semmit – mint ahogy Babits is írja a Jónás könyvében, hogy »vétkesek közt cinkos, aki néma« –, vagy ő maga is beleáll, és ő is zaklatóvá válik. Esetleg képes-e mondjuk megtenni azt, van-e annyi tudatossága és felelőssége, hogy szól egy felnőttnek, vagy megvédi az illetőt a helyszínen. Nekem az ilyen helyzetekben az is eszembe jut, hogy vajon mit tenne Jézus ebben a helyzetben.”

A beszélgetés vége felé az a kérdés is felmerült, hogy kik azok, akik legjobban segíthetnek a gyermek médiatudatosságának kialakításában. A rimaszombati szakember szerint a szülők, a pedagógusok, de valójában mindannyian felelősek vagyunk egymásért.

Nagyon fontos az, hogy milyen, mennyire erős és bizalmi a kapcsolat a diák és a tanár, a gyerek és a szülő között. Szerinte ez a kulcsa mindennek.

„A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság kutatásaiban a szülők digitális szülői stratégiáit is vizsgáltuk, vagyis, hogy hogyan viszonyulnak a szülők gyermekük médiahasználatához, milyen módokon próbálják azt segíteni és mederben tartani. Az eredmények azt mutatták, hogy a szülők legtöbbször szabályokat állítanak fel, és ezek a szabályok általában az időkorlátra vonatkoznak a közösségimédia-használat kapcsán: tehát, hogy egy nap mennyit vagy mikortól meddig használhatja az adott eszközt vagy platformot a gyermek. Egy másik hazai kutatásból tudjuk, hogy gyakran ez a jutalom vagy a büntetés eszköze is. Tehát, hogy »ha segítesz nekem, akkor többet netezhetsz«, vagy hogy »ha nem jó jegyet hoztál haza az iskolából, akkor ma nincs netezés«, ami viszont nem szerencsés megoldás. Az előzetes szabályok felállítása mellett vannak, akik netezés közben vagy utólag ellenőrzik a gyermek tevékenységét (például megpróbálják megnézni, hogy a gyermekük milyen oldalakat látogat, mit csinál a neten), és vannak, akik technikailag korlátoznak (például netszűrő telepítésével). A negyedik stratégia pedig az, amit mi aktív mediációnak nevezünk, ez pedig a közös online tevékenység és a beszélgetés a gyermekkel.”

Pelle Veronika, Agapé
Fotó:  MTVA

Szerinte arról kell beszélgetni elsősorban, hogy milyen kockázatok vannak a digitális térben, mik azok a helyzetek, amikkel a fiatalok online találkoznak, és mik azok a problémák, amik foglalkoztatják őket. Fontos, hogy tisztában legyenek azzal a szülők, hogy a gyermekeik milyen platformokon, színtereken vannak jelen. Ha az említett szülői stratégiák közül egyik sincs jelen egy családban, akkor nevezhetjük a szülőt ebből a szempontból passzívnak.

Itt viszont a kutatási adatok rámutatnak, hogy azoknál a gyerekeknél, ahol passzív a szülő, vagyis se nem szabályoz, se nem ellenőriz, se nem korlátoz, se nem mediál (és ez az eredményeink alapján a 7-16 éves magyar gyerekek szüleinek nagyjából a harmadát teszi ki), ott az online kockázatok kitettségéből jóval nagyobb arányban lesz megélt ártalom. Tehát gyakrabban válik valós sérelemmé, veszéllyé az online kockázat, mint ott, ahol bármelyik aktív stratégiában már tett lépést a szülő.

De olyan gyorsan változik a médiaszíntér és annyi mindent kell egy szülőnek követni, s látni azt, hogy a gyermeke hol, milyen oldalakon van fenn, de mire kikutatja, hogy hol van, és megismeri, hogy mit jelent az a platform, akkorra az már nincs is, onnan a fiatal már elvándorolt, s egy következő színtéren van. Tehát fel van adva a lecke a szülőknek. Én semmiképpen sem merném hibáztatni őket azért, hogy nem feltétlenül képesek ezzel lépést tartani. Ugyanakkor viszont nagyon fontos, hogy ismerjék azokat az oldalakat, ahol a gyermekeik jelen vannak, akár legyenek jelen ők is ezeken a színtereken. Ahogy offline szeretnénk tudni, hogy a gyermekünk hol van, kivel és mit csinál, úgy nagyon fontos lenne, hogy online is tudjunk erről, és érdeklődjünk iránta” – fejezi be a médiakutató.

Megoldásként szóba került a bizalmi kapcsolat, ami Pelle Veronika szerint is nagyon-nagyon fontos.

Majd hozzátette, hogy a prevenciós gyakorlatok is többek között azt próbálják bevinni a pedagógiába és a médiaoktatásba, hogy - például egy internetes zaklatás esetén - tudatosítsuk a gyerekkel a bizalmi körét, hogy kik azok, akikben megbízhat, akikre számíthat, hogyha baj van. Tehát ha bármilyen olyan helyzet éri - akár az online színtéren -, hogy esetleg szégyenkeznie kell miatta, megvan-e az a két három ember az életében - szülő, tanár, idősebb testvér -, akikben bízik, és akikhez tudja, hogy bármikor fordulhat.

„Nekem erről kicsit eszembe jut az evangéliumból a Jeruzsálemben, a Bethesda-medence partján ülő beteg története, aki 38 éve ott várja, hogy amikor fölkavarodik a víz, legyen valaki, aki odavigye őt, hogy meggyógyulhasson. És ugye jön Jézus, és megkérdezi, hogy szeretnél-e meggyógyulni, s ő azt válaszolja, hogy »Szeretnék, de nincs emberem. Merthogy nincs, aki odavigyen engem«. És mi tudatosíttatjuk-e azt a gyermekben, hogy van embere? Hogy nincs olyan helyzet, amiben - mondjuk - az anyukád ne tudna segíteni, vagy hogy ki az az ember, akihez fordulhatsz? Szóval kell, hogy legyen olyan bizalmi szülő-gyerek kapcsolat, hogy a gyerek tudja és érezze azt, hogy fordulhat hozzánk. A másik oldalról pedig fontos a szülőknek, vagy akár a tanároknak is átgondolni, hogy én embere vagyok-e valakinek. Embere vagyok-e a gyerekemnek? Tud-e ő hozzám úgy fordulni egy ilyen esetben, hogy nem ítélkezni fogok, hanem segítek rajta?”

A beszélgetés végén Vágvölgyi Gergő azt a kérdést tette fel, hogy hogyan tudunk egymás szövetségesei lenni a közösségi oldalakon. Pelle Veronika válasza pedig az egész beszélgetés zárszavává lett: „Én a hallgatóimnak a médiatudatosság-órákon mindig azt szoktam mondani, hogy ahogyan az atya mondja a mise végén azt, hogy »Küldetésetek van, járjatok békével!«, úgy ők, kommunikáció- és médiaszakos hallgatókként – de tulajdonképpen bárki, aki adott esetben jobban beleásta magát a témába és extra felkészültséggel rendelkezik -,  tudatosítsák azt, hogy küldetésük van, s hogy járjanak elő - akár majdan szülőként - jó példával és felelősséggel a gyermekeik felé.“

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.