Magyarul – több mint lehetőség

Horony Ákos 2019. június 30., 17:03

Még magyar anyanyelvűek részéről is hallható néha olyan vélemény, amely a hivatali és nyilvános magyar nyelvhasználat fontosságát alapjaiban kérdőjelezi meg. A szlovák sovinizmus magyar hangjaként megszólalók végül mindig elsütik: mivel „Szlovákián” élünk, foglalkozzunk inkább azzal, hogy jól beszéljünk szlovákul.

Az ezt hangoztató magyarokban ugyan szinte mindig a személyes sorsból fakadó önigazolás vagy megfelelési kényszer dolgozik, nyilván nagy adag tudatlanság is kell ahhoz, hogy egy eredendően többnemzetiségű és többnyelvű ország esetében, mint Szlovákia, az egyetlen „államnyelv” koncepcióját helyesnek tartsuk.

A tények makacs dolgok. 1918 után a magyar–szlovák nyelvhatártól délre idegen nyelvként jelent meg a „csehszlovák” hivatalos nyelv, amelyet mintegy 700 ezer magyar – mint az újdonsült csehszlovák állam kényszerű polgára – egyáltalán nem értett és nem beszélt. Tény az is, hogy amikor a hivatali nyelvhasználat kapcsán magyar nyelvhasználatról szólunk, akkor jogilag ugyan „kisebbségi” nyelvhasználatról beszélünk, de például Dunaszerdahely esetében a település többségének a nyelvéről van szó. Ez az ellentmondás úgy is megfogalmazható, hogy a szlovák nyelv itt hivatalos nyelv, miközben nem őshonos, a magyar pedig kisebbségi nyelv, miközben valójában a többség anyanyelve.

Az imént elmondottakat azért fontos tudatosítanunk, hogy a helyes mércét fel tudjuk állítani, amihez az állam aktuális nyelvhasználatra vonatkozó jogi szabályozását mérni tudjuk. Amikor azt mondjuk, hogy a magyar nyelvet a magyarlakta területeken teljes értékű hivatalos nyelvként kell elismerni, nem túlzó követelést fogalmazunk meg, hanem a legtermészetesebb dolgot mondjuk ki.

Ma már ugyan nincsenek szlovákul egyáltalán nem értő százezrek, tehát az állam részéről megszűnt az a kényszer, hogy magyarul kommunikáljon az állampolgáraival, ha meg akarja értetni magát és a rendelkezéseit végre akarja hajtatni, de a hivatali magyar nyelvhasználat fontossága magyar szempontból nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt. Az asszimiláció, a nyelvváltás és a nemzetiségváltás problémakörének kiterjedt tudományos irodalma van, amely egyértelműen megállapítja, hogy egy nyelv visszaszorulása a magánéletbe, kiszorulása a hivatali és nyilvános nyelvhasználati terekről, előbb-utóbb a nyelvi közösség asszimilációjához vezet. Ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni annak fontosságát, hogy városaink és falvaink magyar polgármesterei és képviselői is tudatosítsák mindezt.

Az állam ehhez nem nyújt anyagi eszközöket (bár kötelessége lenne) és a vonatkozó szabályozás is úgy került kialakításra, hogy az érintett önkormányzatok inkább tehernek, semmint jognak érezzék a magyar nyelvhasználatot. A szlovák nyelv használatának a helyi viszonyoktól függetlenül mindenre kiterjedő kötelező előírása mellett – ami egyébként gyakran a józan ésszel is szembemegy – a magyar nyelv használata többletfeladatként jelenik meg. Ezt a többletfeladatot azonban vállalnunk kell, ha a gyermekeinket és unokáinkat is meg akarjuk tartani magyarnak.

Bár első pillantásra talán nem egészen nyilvánvaló, de hogy a magyar nyelvet használják-e a hivatali érintkezésben, végső soron hatással van arra is, hogy hány gyereket íratnak magyar iskolába. Ha a szülők azt látják, hogy a magyar nyelvnek képletesen szólva csak a konyhában veszik hasznát, akkor sokkal könnyebben döntenek a szlovák iskola mellett. Hiszen a konyhában a konyhanyelvi szintű nyelvtudás is megteszi, felesleges ahhoz magyar iskolába járni, amikor a fejekben az a tévképzet él, hogy az érvényesüléshez a szlovák nyelvtudás a legfontosabb.  Az önkormányzatokra ezért hatalmas felelősség hárul, hogy a magyar nyelvet méltóképpen megjelenítsék, hogy az anyanyelvünknek kijáró tisztelet mindenütt érzékelhető legyen. Ezzel már önmagában is növelik a magyar nyelv presztízsét, ami nyelvi, nemzetiségi identitásában és önbecsülésében is erősíti közösségeinket. 

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/26. számában)

0 HOZZÁSZÓLÁS