Idegen érdekek vontatókötelén

Egyszer valaki felháborodva mondta nekem, hogy nem érti azokat a mai fiatalokat, akiknek még ma is fáj Trianon. Pedig a magyar emberek többsége nemzeti tragédiaként éli meg az­óta is ezt a gyalázatos döntést. Hogyan vélekedik erről a geológus, egyetemi oktató Duray Miklós? 

Tudatosítani kell, hogy minden történelmi esemény egy folyamatnak a végkifejlete. Miért történhetett meg, mi vezetett oda? Ha a trianoni június 4‑i döntés miatt bánkódunk, és nem ismerjük az oda vezető eseménysort, csak idegbajt kaphatunk tőle. Valamikor az 1970‑es években kezdtem el foglalkozni ezzel a kérdéssel s egyáltalán térségünk társadalmi, történelmi, gazdasági és egyéb bonyodalmaival. Rá kellett jönnöm, hogy amire ma büszkék vagyunk a száz‑százötven évvel ezelőtti múltból (szép épületek, gazdagság, fejlődés, ipari haladás stb.), az csak a felszín. Ha veszek magamnak egy jó ruhát, kitűnő szövetből, az az én felszínem lesz. Nem lényegtelen, hogy jól nézek ki a társaságban, de mi van akkor, ha a ruha egy gyilkost takar? Fontos, hogy az ember tisztességesen legyen felöltözve, de nem mindegy, mi van a ruhában. Sajnos, a magyar történelem 1867‑től kezdve egészen a közelmúltig tele van olyan ellentmondásokkal, amikhez mérhetőt az elmúlt ezer évből nem ismerünk. A magyar történelem tele van bonyodalmakkal, de a leépülés és a felszínesség, a meglévő társadalmi problémáknak a megjelenése sohasem következett be olyan mértékben, mint az 1860‑as évektől a rendszerváltozásig, vagy mondjuk 2010‑ig. Valami olyan folyamatos leépülés, amelynek következtében nem érzékeli a felszín, hogy mi susog a mélyben. De azt sem, hogy mi zajlik a világban.

Az osztrák–magyar kiegyezéstől napjainkig? 

1867 májusában törvényesítették a kiegyezést, s ekkor írta meg Kossuth Lajos a Cassandra‑levelet. Kossuth ebben a levélben stratégaként nyilvánul meg, és világossá teszi: ha olyan döntésekben veszti el jogosultságát a magyar országgyűlés, mint a gazdasági, védelem és külpolitika, akkor gyakorlatilag minden látszat ellenére egy tartománnyá süllyed. Ez volt a levél lényege. Tulajdonképpen ez történt 1867‑ben. Magyarországot úgy rendelte alá a birodalmi tanácsnak a kiegyezés, amilyen helyzetben 1526‑tól vagy 1541‑től számítva sohasem volt. 

Deák elképzelése perszonálunió volt eredetileg... 

Az abszolút helyes lett volna. Az 1915‑ben megkötött szlovák–cseh cleve­landi egyezmény is arról szól, hogy a két nép perszonáluniót fog alkotni. Ami a lehető legdemokratikusabb szerveződés, hiszen egyik a másikának nincsen döntésileg alárendelve. Mai párhuzam: ami most készül az Európai Unióban (európai egyesült államok), az pontosan ezzel szemben működne. De visszatérve: a kiegyezéstől számítva azt látjuk, hogy Magyarország egyre inkább eltávolodik az Európában megváltozott politikai felfogástól. A 19. században, mondjuk 1815 tájékán még a dinasztikus politika élte a virágkorát, de a század harmadik évtizedében ez már kezd átváltani olyan regionális tájolású politikává, amelynél a területi befolyásnak a megszerzése a fontos, és nem a dinasztikus hatalomnak, a bekebelezésnek az erősítése. Ennek példáját a balkáni szabadságharc adja, amely megmutatja, hogy mind a felszabaduló Bulgária, mind Görögország visszakapja a szuverenitását, de sem a britek, sem a megerősödő franciák nem akarják elfoglalni, inkább a befolyási övezetbe igyekeznek bevonni a területet. A szuverenitását meghagyom, de gazdasági támaszpontomnak tekintem. Ennek a folyamatnak kellett volna bekövetkeznie 1867‑ben.

Lett volna ehhez ereje a korabeli magyar politikának? 

Nem erőre, türelemre lett volna szükség! Az osztrák birodalom gazdaságilag összeomlott volna, ha nem jön létre a kiegyezés. De nem volt meg a türelem. Persze, százötven éves távlatból ezt könnyű modani. A türelmetlenség egyik oka az volt, hogy a magyar politikai osztály (a főnemesség és a középnemesség, hisz lényegében ez alkotta a politikai rendszert) nem tudta megemészteni, hogy Magyarország azt a hegemóniáját, amely még Mátyás király idején megnyilvánult, elveszítette. Benne az etnikai többségét. Mátyás idején a királyságban még kb. 80‑85% volt a magyarok aránya, 1778‑ban már kevesebb, mint 40%. A magyar politikai osztály abban reménykedett, a kiegyezés lehetőséget nyújt ahhoz, hogy vissza lehessen építeni a magyar etnikai hatalmat. Ez megkésett elképzelés volt, mert ezt már az 1840‑es években sem lehetett volna megcsinálni. 1868‑ban, egy évvel a kiegyezés után az ún. nemzetiségi képviselők a magyar ország­gyűlésből kivonulnak. És gyakorlatilag nem teremtődik meg a nemzetiségi béke, hanem egy fásultság, elutasítás következik be, s egy olyan fajta politikai emigráció, amely harmadik területen keresi a támogatást céljainak az eléréséhez. 

Trianon miatt tehát magunk vagyunk a bűnbakok? 

Nem bűnbakok, buták! A Cassandra‑levélben egyértelműen benne van, hogy Magyarország mind kelet, mind nyugat felé el fog szigetelődni. Kos­suth­nak igaza volt, ezt leginkább az bizonyítja, mennyire előtérbe került a hátrahúzódó dinasztikus politika helyett az előre‑ nyomuló, a befolyási övezeteket teremtő politikában az etnikai igényekre való támaszkodás. Aminek egy egészen sajátos mozzanata a zsidó állam megteremtésére irányuló törekvés. Ez teljesen új kép az etnikai államteremtés eseménysorában, és ugyan a zsidóság körében nagy vitát vált ki, de érdekes módon az ortodox szemlélet győz. Ez fontos tétjévé válik az első világháborúnak, a szövetséges hatalmaknak az oszmán‑törökökkel szembeni háborújának. Az első világháború ugyanis gyakorlatilag 1916‑ban befejeződött, a felek nem jutottak semmire. El lehetett volna kezdeni a béketárgyalásokat, és minden maradt volna a régiben. Ez volt az a pont, amikor be kellett léptetni más energiákat. Ez nem azt jelenti, hogy azoknak, akik érdeket próbáltak kapcsolni a „nagy háborúhoz”, nem volt megfogalmazva az elképzelésük arra vonatkozóan, hogy hogyan nézzen ki a háború végén Közép‑Európa. Említettük ugye a clevelandi szerződést. Ebben már benne van, hogyan kell felosztani a történelmi Magyarországot. És körülbelül hol fognak húzódni a határok, és körülbelül milyen lesz Csehszlovákiának a belső államrendje. Tehát megvoltak az elképzelések, de ezek megvalósításához folytatni kellett a háborút. Ha 1916‑ban befejeződött volna a háború, a francia terjeszkedés kelet felé véget ért volna, az angol előretörés a közel‑kelet irányába megállt volna, és Palesztinát sem lehetett volna kivonni az oszmán birodalom fennhatósága alól. Ahhoz, hogy Palesztina kikerüljön a török befolyás alól, az Egyesült Államokat be kellett léptetni a háborúba. 1916‑tól folyt az uszítás az USA‑ban, elsősorban Közép‑Európa, a barbár germánok és a hunok ellen, pedig 1915‑ig az USA és a központi hatalmak, vagyis a német–osztrák–magyar–oszmán szövetség közt nem volt semmilyen, háborúra okot adó ellentét. És 1917 májusában már itt vannak a nyugati fronton az amerikaiak, és megfordítják a háború kimenetelét.

Mit lehetett tenni? 

Akkor már semmit. A különbékére tett kezdeményezések szinte nevetségesek voltak. Tudjuk, hogy 1914 júniusában Tisza Kálmán kijelentette: a Habsburg‑birodalom nem alkalmas háború viselésére. És itt köszön vissza a Cassandra‑levél. Ha a magyar királyság akkor szembeszáll a császárral a hadüzenet kapcsán, akkor semmilyen nemzetközi jog nem védi, s akár az osztrák hadsereg léphet közbe, vagy bevonulhatnak az oroszok. Ekkor már megoldás nem volt. 

Ebben a kontextusban, amikor leosztották a lapokat, Wilson 12 pontját hová tehetjük? 

Az inkább egy szellemtörténeti dokumentum, de a valós politika szempontjából semmi jelentősége nem volt. Egy dologra azért figyelmeztessünk az oszmán‑török birodalom kapcsán: a törökökkel a béke csak 1922‑ben lett megkötve. Több mint 80 000 angol katona hagyta ott a fogát, hogy a brit befolyás érvényesülhessen Közel‑Keleten, illetve Palesztinát ki lehessen vonni a török fennhatóság alól. Viszont a török állam szempontjából sem volt eredménytelen a háború folytatása, mert Törökország megtartotta európai hídfőjét. Nagy különbség, hogy a Boszporusznak csak az egyik, vagy mindkét oldalán ott vagy‑e.

Alkalmas lett volna az akkori Magyarország, hogy Trianonban egy más tartalmú szerződést írjanak alá?

Az egész történelmi területét nem tudta volna megtartani, az bizonyos. De gondoljunk csak bele: a világháború idején a magyar parlament egészen jelentéktelen törvények elfogadásával foglalkozik, összeverekszenek a parlamentben. 1918 őszén pedig a magyar történelmi folytonosságot gyakorlatilag saját maguk a magyarok gyilkolják le! Ami 1918 novemberében történt, Tisza Istvánnak a meggyilkolása, az ún. őszirózsás forradalom, Károlyi Mihály hatalomátvétele, utána pedig a kommün, gyakorlatilag teljesen lehetetlenné tette, hogy bármilyen magyar érdekérvényesítésnek súlyt lehessen szerezni. Ez teljesen alkalmatlanná tette Magyarországot a bármilyen érdekérvényesítésre. Érdekes módon ez alól némi kivételt jelentett a tanácsköztársaság, abban is a Stromfeld‑féle északi hadjárat. Abban a hadtestben nemcsak vörösök és kommunisták harcoltak, akadt közöttük Horthy Miklós matróza is. Amikor 1919‑ben a Clemenceau‑jegyzék következtében vissza kellett vonulniuk, kétségbeesésükben sorban lettek öngyilkosok a soraikban harcoló felvidéki katonák, akik a szülőföldjüket foglalták vissza! Még akkor is lett volna hozzá erő, hogy más helyzetet teremtsenek. Nem történt meg. Ezért mondom, hogy ne csak június negyedikét emlegessük, ez csak egy évforduló.

A trianoni szerződés kötelességet is tartalmazott az utódállamok számára. Ennek ellenére ma is sokan csehszlovák demokráciát emlegetnek és Horthy‑fasizmust. 

A szerződésnek voltak záradékai, és 1919‑ben aláírták a kisebbségvédelmi egyezményeket. A trianoni békeszerződésnek azonban minden politikai, jogi következménye 1947 februárjával megszűnt. A versailles‑i békerendszert felváltotta az 1947‑es párizsi békeszerződés. Hadd mondjak egy történelmi párhuzamot: Római szerződés, 1957. A mai európai együttműködés egyik alapdokumentuma. Amikor térségünk csatlakozása zajlott az Unióhoz, a liechtensteini nagyherceg óvást nyújtott be Csehországgal szemben, mert Csehország a II. világháború után elkobozta a hercegi család vagyonát képező olajfestményeket. Az Európai Tanács egy jogi csoportja ennek nyomán hozott 2002‑ben egy döntést, hogy a római szerződés előtti időszakban történt jogi lépések nem bírálhatók felül. Az 1957‑es római szerződés előtti jogsértéseket tehát nem lehet felülbírálni. Hacsak az Európai Parlament nem fogad el egy olyan európai törvényt, amely ezt a határvonalat eltörli. Tanulság? Minden olyan vonatkozásban, amit mi sérelmesnek tekintünk, olyan megoldásokat kell keresni, amelyek nem a sérelmezést vetik fel, hanem új lehetőségek kibontását keresik. 

Vagyis hagyjuk abba a sérelmi politikát? 

A sérelmi politika zsákutca. El kell felejteni, bármilyen keserves is. Visszaút nincs, csak előremenetel.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/23. számában.)