lapajánló 20
A jól végzett munka, az új etnikai centrum és a tévutak
Magyar7 - 20. száma
2022. december 20., 09:10

Fiala Ilona: Nekem életelemem a könyv, mindennapi táplálékom

Fiala Ilonát elsősorban újságíró-szerkesztőként ismerte meg a szlovákiai magyar olvasó, magam is emlékszem a könnyed stílusú tárcáira, elbeszéléseire, rádiójátékaira. A könyvek csak később jöttek, ám rövid idő alatt egymás után több is: először a Néhány szelet, majd az Ólomsúly és a Mindennap, legutóbb, 2019-ben pedig a Jaj, anya. 

fiala
Fiala Ilona
Fotó: Archív felvétel

Mi az oka, hogy ilyen sokat kellett várni az első regényre?

Egyszerűen így alakult. Régebben inkább a rövidebb terjedelmű műfajt kedveltem, ennek valójában gyakorlati oka volt. A munkahelyi feladatok, a család, a háztartás állt az előtérben, a kedvtelés háttérbe szorult. Igen, a szerkesztőségi munkán kívüli írást kedvtelésnek is mondhatom, habár ez is komoly munka. Ilyen például a könyvajánlás is. Néhány éven át kéthetenként könyvajánlókat olvastam fel a rádió Magyar Adásának Vasárnapi Randevú című ifjúsági műsorában. Nem is volt olyan egyszerű az ajánlanivalók megválasztása, természetesen az adott művet el kellett olvasnom, leírnom és a róla megfogalmazott gondolataimat a rádió stúdiójában felolvasnom. Két kisgyerek mellett csakis az alvásra szánt időmből tudtam lekanyarítani egy-egy szeletet, hogy idejében elkészüljek a kért anyaggal. De azért akkoriban is írtam a kötelező munka mellett, például a hangjátékok is így születtek. Némelyik helyett esetleg regényt is írhattam volna, de ilyen nagylélegzetű írásra egyszerűen nem volt időm.

A te könyveid többnyire olyan témákat, történeteket dolgoznak fel, amelyek közülünk bárkivel megeshetnek, így bárki könnyen beleélheti magát a történésbe. De honnan szerzed a könyveid témáját, illetve mi az, ami a könyvírásra, illetve az elbeszéléseid megírására ösztönöz?

Ez nagyon változó. Sokszor egy emberi sors, egy-egy megélt esemény, valamilyen érzés, egy felderengő emlékkép vagy csak egy elhangzott félmondat indít arra, hogy leüljek a számítógéphez. Persze előtte alaposan átgondolom, mit is akarok leírni, mi legyen a tartalom üzenete. De ez is változó. Az Ólomsúly című regényemet egyetlen este terveztem meg, levázoltam a fejezeteket, és aránylag rövid idő alatt meg is írtam. A Jaj, anya! cíművel sokkal több volt a gondom, mert ott a valós helyzethez kellett ragaszkodnom, több bírósági határozatot kellett párhuzamba helyeznem, vigyázva arra is, hogy ne zúdítsam az olvasóra a tárgyalások jegyzőkönyveit, hanem lerövidítve, de a legfontosabb mozzanatokat mindenképpen felvonultatva vázoljam a történetet. És mivel a valóságban a per eléggé deprimáló volt, a könyvben a peres részek komorságát egy párhuzamos vonulattal, az egyik család életébe való mélyebb betekintéssel próbáltam feloldani – vagyis egyensúlyba hozni a lehangoló, nyomasztó részeket a humoros, kellemesebb részekkel.

Hogyan készülnek a könyveid? Van valamilyen sajátos technikád, hosszabb ideig gyűjtöd az anyagot egy-egy könyvhöz, vagy egyszerűen csak kipattan a fejedből az ötlet, és hipp-hopp leírod? Valahol azt olvastam vagy hallottam rólad, hogy többször is elolvasod magad után a már kész kéziratot, nyilván ennek is köszönhető, hogy olyan olvasmányosak a könyveid, nincsenek bennük nyelvi zökkenők. Miért fontos számodra a nyelvi tisztaság, a nyelvhelyesség és az olvasmányosság?

Megint azt kell mondanom, hogy ez is változó. Ha profi regényíró lennék, bizonyára lenne valamilyen sajátságos módszerem, de ezt nem mondhatom el magamról. Az viszont valóban igaz, hogy nem adok ki kéziratot a kezemből többszöri elolvasás nélkül. Még így is előfordulhat valami baki, hát még akkor, ha valaki egyszer sem olvassa el maga után azt, amit leírt. Ilyen esetben nagyobb feladat hárul a kiadóra, de sajnos ez sem mindig érvényesül. A nyelvhelyességet az írás fontos kulcsának tartom. Mindig is ez volt az elvem. Időnként nyelvművelő vagy nyelvvédő célzattal is írok tárcát vagy jegyzetet, ezekben azt szoktam hangsúlyozni, hogy az anyanyelv óriási kincs, és ha nyelvhasználati jogainkkal akarunk élni, amit ugye előszeretettel szoktunk hangsúlyozni és jogosan –, éljünk a nyelvtani értelemben vett helyes nyelvhasználat követelményeivel is. Nyelvünket minden körülmények között ápolni, óvni, védeni és fejleszteni kell.

Fiala Ilona, könyvek
Fotó:  hirek.sk

Az alkotókedved láthatóan nem lankad, egymás után kapod a díjakat. A Néhány szelet című első könyved kéziratát például már a megjelenése előtt díjazták: a 2013-ban megjelent könyv már 2011-ben elnyerte a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Pegazus alkotópályázatán a védnöki díjat (hasonlóképpen a 2014-ben megjelent Ólomsúly kézirata is). Az utóbbi években pedig egymás után többször is elnyerted a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Arany Opus Díját: 2020-ban és 2021-ben is a te pályaművedet választotta ki a szakmai zsűri, idén pedig a 13 beérkezett pályaműből újfent a te elbeszélésed vitte el a pálmát. Milyen érzés megkapni egy ilyen díjat, ráadásul egymás után többször is, és milyen érzés, hogy írótársaid – úgy, hogy nem is tudják, ki a szerző, mivel a pályamunkák jeligések – a te munkádat ítélték a legjobbnak?

Valójában a 2011-es Pegazus-díj adta az ösztönzést, hogy – mivel akkor már jobban megengedhettem magamnak – az estéimet az olvasás mellett írással is töltsem. Az az igazság, hogy nem teng bennem túl az önbizalom. Ha nem adtam volna elolvasni a Néhány szelet kéziratát egy volt újságíró-kollégámnak, Fülöp Imrének, még talán ma is ott lapulna a fiókom mélyén. Hihetetlenül meglepődtem, amikor azzal adta vissza a kéziratot, hogy feltétlenül tovább kell lépni vele. Ezek után újra elolvasva kezdtem azt érezni, hogy talán igaza lehet. Ez volt a fiam véleménye is. Így történt, hogy elküldtem a Pegazus-pályázatra, és alig akartam elhinni, hogy megkaptam a védnöki díjat. Két év múlva ugyanez történt az Ólomsúllyal is, és ez már ösztönzött arra, hogy megpróbálkozzam a kiadással.

Az Arany Opus Díjat nagy megtiszteltetésnek veszem. Az ismerősök, barátok leginkább csak azt szokták elmondani, hogy tetszett nekik, amit írtam. Sohasem értékelnek behatóbban, és főleg nem kritizálnak. De a szakma elbírálása az igazán mérvadó, elismerése mindenképpen felemelő.

Az idei díjat a Hipp-hopp az élet című elbeszéléssel nyerted. A cím alapján az ember azt gondolná, egy újabb könnyed, szórakoztató elbeszélés, ám nagyon is komoly témákat és súlyos mondanivalót boncolgat: a súlyos betegség, a csalódás, a halál és a megbocsátás témája keveredik benne. Hogyan született ez az elbeszélés, a téma már eleve adott volt, vagy célirányosan a pályázatra írtad?

Alapvetően vidám természetű vagyok, és ez az írásaimban is sokszor visszatükröződik. Ennek ellenére mindhárom elbeszélés, amelyet a pályázatra küldtem, mind komoly, megrázó, illetve szomorú hangvételű. A 2020-as A bosszú és a 2021-es Horváthné örökre elment címében utal a novella alaphangulatára. A Hipp-hopp az élet, tehát a 2022-es pályamunka címe talán vidámabb tartalomra mutat, alapjában véve mégis szomorú. De – ahogy a kérdésben is említed – a megbocsátás is az egyik eleme, sőt a legfontosabb, s ez pozitív irányba viszi el a mondanivalót. Ezt az elbeszélést nyáron írtam, ősszel hirdette meg az SZMÍT a pályázatot, addig bőven volt időm letisztázni – azt szoktam mondani: fésülgetni. A téma már régen motoszkált a fejemben, legalábbis egy mozzanata, amely köré aztán felépült az egész történet.

Mire ösztönöznek téged ezek az elismerések?

Mindenképpen arról biztosítanak, hogy van értelme a munkámnak, s hogy érdemes tovább folytatnom.

Az olvasó leginkább a prózai műveidet ismeri, akár könyvek, akár az újságokban vagy más fórumokon megjelent elbeszélések formájában, versekkel sohasem próbálkoztál?

De igen. Már alapiskolás koromban kezdtem verseket írni. A magyar tanárnőm nem is lepődött meg nagyon, amikor szívdobogva megmutattam neki néhányat, mert a fogalmazásaim alapján azt szokta mondani, hogy „jól működik a fantáziád”. Én viszont annál inkább meglepődtem, hogy a verseim tetszettek neki, és buzdított, hogy írjak továbbiakat. Írtam is, némelyik meg is jelent, de a prózában otthonosabban mozogtam. Azért a későbbiekben is írtam néhány verset, de igazából csak magamnak. A legutóbbi Arany Opus-pályázatra viszont a Hipp-hopp az élet mellett a vers kategóriába is beneveztem egy költeménnyel. Nehezen elalvós éjszakáimon olykor felötlött bennem, hogy jó kis meglepetés lenne, ha a versemmel díjat szereznék. De ez csak amolyan félálombeli megnyilvánulás volt.

Hol találkozhatnak az olvasók az elbeszéléseiddel, esetleg elképzelhető, hogy egy újabb könyv alapjául szolgálnak majd más, hasonlóképpen lebilincselő elbeszélésekkel kiegészülve? Egyszóval: készül már az új könyved?

Mostanában az Előretolt Helyőrség, amely a Magyar7 hetilap irodalmi melléklete, és az Opus irodalmi folyóirat közli az elbeszéléseimet. Valóban van már egy kötetre való elbeszélés a számítógépemben, egyelőre nem döntöttem el, mi legyen a sorsuk.

Tapasztalataid szerint milyen irodalmi műveket szeretnek manapság olvasni az emberek, egyáltalán olvas-e elég irodalmat a ma embere? Véleményed szerint mire jók a könyvek?

Nekem életelemem a könyv, mindennapi táplálékom. Nem tudok úgy élni, hogy ne olvassak. Hiszen a könyvek által nyílik lehetőségem bebarangolni számomra ismeretlen helyeket, így áll módomban megismerni olyan embereket, akikkel a való életben sohasem találkozhatom. Az a rengeteg ismeret, amit a könyvek nyújtanak, semmivel sem pótolható. Régebben többet olvastak az emberek, hiszen nem volt annyi lehetőség a kikapcsolódásra, mint ma. Digitális világunkban szinte elveszünk az ismeretek és az álismeretek hálójában. De egyértelműen vallom: az irodalom pótolhatatlan.

Az az igazság, hogy milliószám jelennek meg a könyvek szerte a világon.

Vannak, akik rendre olvassák őket, természetesen nem a világ összes könyvét, csak amihez hozzáférnek, és persze amelyiknek ismerik a nyelvét. Ők a könyvmolyok. Szeretnének mindent elolvasni, ami, ugye lehetetlen, de azért kitartóan próbálkoznak. Vannak, akik a „könnyű” olvasmányokat szeretik, a romantikus meséket, a feltétlenül happy enddel végződő történeteket. De nem vethetjük meg őket ezért, ha egyszer ezt igénylik. Aztán vannak, akik talán egy könyvet se olvastak el egész életük folyamán, vagy esetleg egyet-kettőt. Őket ezért bizony sajnálhatjuk. És az a baj, hogy ők a nagy többség.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.