Fedor Gál: A magyarokkal az a legnagyobb problémám...
A bársonyos forradalom szlovákiai eseményeinek három arca, Ján Budaj, Milan Kňažko és Fedor Gál közül az utóbbi volt az itteni rendszerváltó mozgalom, a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) elnöke. Ám míg Budaj és Kňažko kisebb-nagyobb sikerekkel azóta is része a szlovákiai közéletnek, Gál már 1992 óta Prágában él és semmilyen hivatalos funkciót nem vállal. Azon szlovák politikusok között volt, akik 1989 novemberében azonnal együttműködtek az akkori első rendszerváltó magyar szerveződéssel. Interjú.
Mit gondol, a '89-es események egy máig tartó folyamat része, vagy egy már régen elmúlt, lezárt fejezet?
Már hogy lenne lezárt fejezet!? Majd ha már a koporsóban leszek, akkor lesz az életem lezárt fejezet. Minden, ami addig történik, egy folyamatos történet, amelynek az esetemben gyakran változik a forgatókönyve. Más ember voltam, amikor a pozsonyi Dimitrov vegyiművek munkása voltam; megint más, amikor a VPN-t vezettem, és más vagyok most is, amikor prágai közíróként tevékenykedem.
A mečiarizmus hatására mentem el Szlovákiából, 1992-ben. Nem akartam abban a légkörben élni, ami itt kialakult. Akkor már semmilyen politikai pozícióm nem volt, lemondtam a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) szervezet elnöki posztjáról is. Ami viszont újdonság volt, hogy
A szabad életről vallott elképzeléseimhez jobban illet az a környezet, amit Csehországban tapasztaltam, mint Szlovákiában. Nem volt konkrét elképzelésem, hogy ez átmeneti vagy hosszútávú ott tartózkodás lesz-e, egyszerűen úgy fogtam fel, hogy a szövetségi államon belül az egyik helyről a másikra költözöm.
A forradalmi évekhez vissza szokott még gondolatban térni? Ha jól számolom, mintegy két évig volt a rendszerváltó VPN vezetője.
Már nem is emlékszem, hogy mikor hagytam ott a VPN-t. A lényeg az, hogy soha nem hagytam ott a politikát. Nálunk ilyen furcsa szemlélet uralkodik, hogy politikusnak csak azt nevezhetjük, aki a fizetését valamelyik közhivataltól kapja. Különbség szerintem inkább csak abban lehet, hogy valamilyen közösség nevében szólalunk-e meg, vagy maradunk az önálló gondolkodó pozíciójában.
A szomorú inkább csak az, hogy ezért senkitől sem kapok fizetséget (nevet).
Ha otthonról beszél, akkor ez már Prágát vagy Pozsonyt jelenti?
Természetesen Prágát. Számomra az otthon fogalmához viszont elég az, hogy hol van az ágyam, a könyvtáram, a barátaim és a munkám. Érzelmi kötődésem nincs egyes városokhoz, viszont szentimentálisan tudok gondolni egy-egy olyan helyre, ahová kellemes emlékek kötnek. Például Pozsonyhoz, illetve Szlovákiához. A szlovák az anyanyelvem, ezen tudom magam legjobban kifejezni, de nincs bennem olyan érzés, hogy ez lenne a legmagasabb érték az életemben. Ez a téma nem foglalkoztat. Meg kell, hogy mondjam, kissé furcsának is tartom azokat az embereket, akik a nemzethez vagy etnikumhoz való tartozást tartják a legmagasztosabbnak az életükben. Bizonyos értelemben veszélyesnek is tartom ezeket az embereket.
'89-ben az első magyar politikai közösség a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) nevet viselte, azaz fontosnak tartották kihangsúlyozni, hogy melyik nemzethez tartoznak. Róluk milyen benyomása alakult ki?
Ők már az előtt így nevezték magukat, hogy velünk találkoztak, tehát nem valamiféle magyar nacionalizmusnak a kifejezése volt ez. Ezenkívül a magyar barátaink és harcostársaink sokkal felkészültebbek voltak a változásokra.
A mi választási listánkon indultak az első szabad választásokon. Ez volt az az utolsó időszak, amikor még a lakossági arányukhoz képest minden közéleti tisztségből arányosan részesültek a magyarok. Semmilyen problémáink nem voltak. Vagy ha voltak, akkor az nem az FMK, hanem inkább a szlovák nacionalisták számlájára volt írható. Számomra ez volt a két legnagyobb métely: a mečiarizmus és a nacionalizmus.
Nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor szlovák-magyar politikai vagy nemzetiségi konfliktus lett volna közöttünk. De még csak arra sem, hogy személy szerint köztem vagy valaki más között ilyen probléma adódott volna. Ehelyett inkább anekdotikus történetek jutnak az eszembe.
Na, kérem! Mondana példát erre?
Képzelje, amikor már a VPN elnöke voltam, egyszer megjelent nálam talán Tóth Karcsi és Nagy Laci, és volt náluk egy papiros. Az egyikük azt mondja nekem, hogy „Fedor, hoztuk a koalíciós szerződést.” Én akkor még azt sem tudtam, hogy mi az, hogy koalíciós szerződés, és persze szemrebbenés nélkül aláírtam. Ebben volt szó az első választásokon való közös indulásról, a megszerzett helyeknek a magyarok aránya szerinti elosztásáról és hasonlókról. Nos, ez a papír később aztán önálló életre kelt és több dokumentummal együtt eltűnt az irodámból. Amikor Mečiar már a haza atyja szerepében tetszelgett, ezt húzták elő ellenünk mintegy bizonyítékként, hogy elárultuk a nemzetet.
Ma már senki sem akadna fönn két párt koalíciós szerződésén, de akkor ez még ismeretlen fogalom volt. Ma hónapokig tárgyalnak az ilyesmiről, akkor pedig három perc alatt aláírtam. Meg is kapott az FMK mindent, ami abban le volt fektetve. De nemcsak az FMK, hanem a roma kezdeményezés, a környezetvédők is. Azért ment ez ilyen könnyen, mert nem éreztük azt, hogy bárki is kívülálló lenne a partnereink közül.
Volt kellemetlen tapasztalata az FMK-n kívül más magyar politikai szervezetekkel?
Három nyelven beszélt mindenki, szlovákul, németül és magyarul. Ez utóbbira viszont nem tanítottak meg, mivel ez volt a felnőttek nyelve, így beszélt a barátnőivel, ha nem akarta, hogy mi, gyerekek megértsük, miről van szó.
Talán ön az egyetlen szlovák politikus, aki nem a magyarok szlováknyelv-tudását rója fel, hanem a saját magyarnyelv-tudását bánja.
Sajnos nem tudok magyarul. Így nem olvashatom a magyar sajtót sem. Viszont segítettünk létrehozni a Nap című magyar lapot, szerkesztőségi helyeket biztosítottunk a VPN irodái mellett.
Amerikai filmekben ilyenkor azt szokták kérdezni, hogy megköszönte ezt már önöknek valaki?
És vajon nekik megköszönte már mindazt valaki? Ugyan kérem, ilyesmiről nincs szó. Annál inkább foglalkoztat a jövő alakulása. Saját élettörténetem miatt is megvannak a félelmeim.
Ezzel arra akarom felhívni a figyelmet, hogy az erőszakra való hajlam bennünk van. Bármi megtörténhet. Bármi!
Mi vár akkor ön szerint például az Európai Unióra?
Amíg konkrétan meg nem tapasztalunk valamit, addig nem is foglalkozunk a következményeivel. Most kiváló, szinte vegytiszta példáját fogjuk majd látni, hogy mit veszt Nagy-Britannia azzal, ha elhagyja az Uniót. Ha ebből nem tanulnak a többiek, és inkább becsapják maguk mögött az ajtót, akkor az EU nem lesz tartós. Rendkívül rosszul érintené ez Szlovákiát, amely így egy ide-oda hánykolódó jelentéktelen bárkává válna.
Csak negatív jövőképet lát?
Ez túlzás. Azért próbálok a negatívumokra rámutatni, hogy példákkal szolgálhassak arra, hogy mi történhet. Esélyt szeretnék adni arra, hogy a kockázatokat közömbösíthessük.
Gondolja, hogy az emberek megértik ezt?
Azok, akik az újságokat írják, a médiáknál dolgoznak, vagy a kultúrában és társadalmi szervezetekben, meg kellene ezeket érteniük.
Ön számára melyik társadalmi változás szerezte a legnagyobb örömet?
1989-ig egyetlen egyszer sem léptem át Csehszlovákia határait. Az egyik legnagyobb örömet ezért az jelentette, hogy azóta bejárhattam Indiától Izraelig sok-sok államot. De tudok örülni például annak a társadalmi sokszínűségnek is, ami a lakóhelyemen tapasztalható. A szomszédomban például anarchisták élnek és ez senkit sem zavar. Ez ’89 előtt biztos módja volt a börtönbe kerülésnek. És még sorolhatnám a pozitív változásokat. Egyetlen problémám, hogy úgy érzem, nem tudom már mindegyiket magamba szívni. Öregfiú lettem.
Amikor a változásokhoz azzal is hozzájárulhatott volna, hogy konkrétan részt vesz a politikában, soha nem vállalt szerepet sem a kormányban, sem a parlamentben. Miért nem?
A VPN országos elnöke voltam két évig, ez nyilván politikai funkció. Ezen kívül konkrét posztot nem vállaltam, bár Mečiar fölajánlotta, hogy legyek miniszterelnök, ő pedig a belügyminiszter.
Pedig csak arról van szó, hogy olyan fajta ember vagyok, aki nem bírja a kötöttségeket és a hierarchiát. Én akkor szeretek dolgozni, amikor kedvem van rá; és csinálni is azt szeretem, amihez kedvet érzek. Azaz a saját függetlenségemet többre értékeltem, mint ezeket az állásokat.
Tehát nemcsak a gondolat, hanem a személyes szabadsága és függetlensége is előbbre való mindennél?
Igen és ez határozta meg azt is, amilyen életstílust választottam magamnak. A gyermekeim számára is ez a legjobb, hogy konkrét példán látják, mivel jár ez. Sokszor dühíti őket, de legalább ténylegesen tudják, hogy milyen vagyok.
