2019. április 13., 11:21

„A tanítás csoda” – Bogolepova Klára életútja

A Volgográdi Egyetemen 1978-ban angol-orosz szakon szerzett tanári oklevelet. Majd’ negyven évig volt a zselízi Comenius Gimnázium oktatója, jelenleg a nagyölvedi alapiskola tantestületét erősíti. A Szódón élő Bogolepova Klárát kérdeztük pedagógiai munkásságáról és életútjáról.

Bogolepova Klára
Galéria
+2 kép a galériában
Fotó: BK

Igazi pedagógusfamíliába született. Mi mindent tud a tanító elődeiről?

Édesanyám Sáróban volt tanító és iskolaigazgató. Az ő oldaláról a család Bényből és környékéről származik. Ezen a vidéken tanítóskodott nagyapám, dédapám és ükapám is, sőt kiderítettük azt is, hogy 1767-től a családban valaki mindig pedagógusként dolgozott. Az első ősöm, akiről ezt tudjuk, Garamkövesden volt tanító egy egyosztályos iskolában.

Mennyire befolyásolta az ő munkásságuk a világszemléletét? Egyáltalán milyen volt felnőni egy ilyen közegben?

Mi szó szerint az iskolában nőttünk fel, hiszen annak az épületében, a sárói igazgatói lakásban laktunk. A szülés után anyukámnak korán vissza kellett térnie dolgozni; a nagymama és a nagynéném mellett sokszor a szomszéd néni is segített, de az is többször előfordult, hogy egy-egy diák kocsizott meg bennünket, a húgomat és engem.

Abszolút meghatározó élményként élnek bennem a korai karácsonyok, amikor a kántortanító nagypapa ült a harmóniumnál; mi, a hat unoka pedig énekeltünk.

Nagypapa a katedrán is mindig öltönyt, nyakkendőt viselve jelent meg. „Ne felejtsétek el, hogy az úriember a pokolban is úriember!” – mondogatta gyakran a két háborút is megélt, általunk rendkívül szeretett és tisztelt nagypapa, aki erőteljesen összefogta a családot. Én is igyekszem az általa hangoztatott mondat tartalma szerint élni.

Gyermekei, unokái között van, aki tovább viszi, tovább viheti a pedagógusi hagyományokat?

A legidősebb unokám is csak hatéves, úgyhogy még nem lehet tudni, hogy az ő sorsuk hogyan alakul; a gyerekeim közül viszont senki sem akart erre az útra lépni, de nem is erőltettem soha. Gyermekkorukban láthatták, hogy szinte folyamatosan az iskolával kapcsolatos dolgokkal voltam elfoglalva, sokszor sajnos ők is csupán a második helyen voltak. Ezt a hivatást csakis úgy lehet űzni, ha az iskolás örömöket és gondokat is hazaviszed a sok-sok papírral együtt.

Sáró után jöttek a szódói és a zselízi évek…

Így van. Az alapiskola első öt évfolyamát Szódón látogattam, mivel akkor már ott laktunk. Nagyon szerettem tanulni. Szeretettel emlékszem vissza Mezőlaky Tibor tanító bácsira. Egy nagyon szigorú ember volt a régi gárdából, aki türelemmel volt a gyerekek iránt, és komolyan vette a dolgát. Jók is voltak az iskola eredményei. Hatodiktól jöttem Zselízre tanulni. Végig a kilencévest és a gimnáziumot is ott végeztem.

Miért éppen az oroszországi Volgográdot választotta főiskolai tanulmányai helyszínéül?

Harmadikos gimnazista voltam, amikor az igazgató úr jelezte, hogy lehetőség van nyelveket tanulni az akkori KGST-országok valamelyikében. Szólt, hogy a volgográdi egyetemen tolmács-fordító- és pedagógusképzés is indul.

Hogyan emlékszik vissza az ott eltöltött esztendőkre?

Csodálatos volt a volgográdi időszak. Nagyszerű volt megtapasztalni egy ilyen nagyváros közegét. Ha volt egy-egy szabad délutánom, lehetőségem volt múzeumba, színházba vagy hangversenyre menni, de gyakran sétálgattam a Volga partján levő gyönyörű sétányon is. Másodikos voltam, amikor megismerkedtem férjemmel, aki akkor az egyetem technikai karát látogatta. Két év múlva össze is házasodtunk.

Az oroszországi évek, a családi vonatkozások kapcsán kialakult önben egyfajta orosz identitás?

Hat évig szinte együtt éltem velük; megismertem szokásaikat, kultúrájukat, örömüket, bánatukat, tehát természetesen van egy részidentitásom onnan is. A mai napig sok szál köt oda bennünket. Azóta is teljesen másképpen tudok arra a világra nézni, sok mindent két oldalról, két nézőpontból látok, aminek egyébként örülök is.

Volgográd után szó szerint hazajött, hiszen abban az iskolában kezdett tanítóskodni, ahol korábban tanult. Könnyebb volt így a beilleszkedés a zselízi gimnázium tantestületébe?

A korábbi zselízi tanáraim, akikre mindig is felnéztem, szeretettel fordultak hozzám, és nagyon sokat segítettek abban, hogy volt diákjukként be tudjak illeszkedni. Remekül tudtam együtt dolgozni velük, ahogy később a fiatal kollégákkal, volt diákjaimmal is. Mostanáig csakis nagy tisztelettel és szeretettel gondolok mindegyikükre, az idősebbekre és a fiatalabbakra egyaránt. Továbbra is figyelemmel kísérem a gimnázium életét, és úgy gondolom, hogy a szülők manapság is nyugodt lélekkel írathatják be oda gyermekeiket.

Egy régebbi interjúban emelte ki, hogy „a katedra szent hely”. Miben nyilvánul ez meg?

Bizony, a tanítás egy csoda. Nekem legalábbis az volt egész életemben. Hányszor volt, hogy otthon úgy éreztem, nem bírok menni sem, az órán viszont, mint egy színésznek a színpadon, egy csapásra elmúlt minden nyűgöm!

Azért is szent hely a katedra, mert ott a tanító minden megnyilvánulásáért, szaváért és tettéért felelősséggel tartozik. Ott nincs mentség!

Akarva-akaratlanul is hatunk a diákokra, de természetesen a pedagógusra is minden visszahat, hiszen tanár és tanuló kölcsönösen alakítja az adott órát.

Majdnem negyven zselízi év után vonult nyugdíjba, később mégis a nagyölvedi alapiskolában kötött ki, ahol már ötödik éve oktat. Nehézséget okozott a váltás?

Amikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, hogy még nem jött el az az idő, amikor a tanítást abba kell hagynom. Nagyölveden egy lelkes, áldozatkész, kiváló tantestületnek lettem a tagja. Tudtam persze, hogy más stílussal kell tanítani a középiskolásokat és az alapiskolásokat. Emiatt volt is bennem némi kétség és talán egy kis félelem is. Az embernek ott sokkal több türelemre van szüksége, az időt is másképpen kell beosztani, hiszen kevesebb a tananyag, amit egy órán át tudunk venni. Több ismétlésre van szükség, és metodikailag is másképpen kell eltervezni az órát. A tanítás viszont éppen erről szól. A módszerek és az eszközök különbözőek, a cél viszont minden esetben ugyanaz. Mindezzel együtt állítom, hogy nagyon jó helyre vitt a Jóisten.

Ön szerint van jövője a szlovákiai magyar oktatásnak?

Egyértelmű, hogy a nemzetiségi iskolákat a végsőkig kell védeni és fejleszteni. Nem tudom elképzelni, hogy ne volna az országban nemzetiségi iskolarendszer. Ehhez persze az szükséges, hogy azok, akik mind kulturálisan, mind identitásban ehhez a nemzetiséghez, ehhez a nyelvhez tartoznak, gyermekeiket magyar iskolába járassák. A gyerek esetében mélyebb az anyanyelven történő kifejezési forma, emellett sokkal jobban is asszociálunk az anyanyelvünkön.

Biztos vagyok benne, hogy a céljait minden gyermek a nemzetiségi iskolából elindulva is el tudja érni, szorgalom és akarat így is, úgy is szükséges hozzá.

Bízom benne, hogy az alap- és a középiskolák egyre nagyobb létszámmal fognak tudni dolgozni. Muszáj pozitívan gondolkodnunk!

Fotó:  BK

Bogolepova Klára
Galéria
+2 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.