A nemzetek Európájában helyük van az őshonos kisebbségeknek

Hosszú évekig a legnépszerűbb politikusok egyike volt Magyarországon. Nem hiányzik az aktívabb politizálás, a pártpolitika?

A pártpolitika nem hiányzik, mert olyan pártban politizáltam, amelynek a nemzet és a kereszténység kérdése nem volt olyan fontos, mint amilyennek szerettem volna. Éppen ezért nagy örömmel végzem a munkámat, amellyel miniszterelnök-helyettes úr a kormányfő felkérésére megbízott. A Kárpát-medencei magyar közösségek autonómiáját érintő ügyek a gyakorlatban azt jelentik, hogy minden olyan megoldásra váró problémához, amihez a magyar nemzetrészek összefogására van szükség, ott az egyeztetések lefolytatása civilek, politikai és társadalmi szervezetek között a munkakörömbe tartoznak. Ugyanakkor sokszor egyedi, azonnali megoldást igénylő helyzetben is hozzám fordulnak – akár, ha egy erdélyi egyház támogatásáról, vagy egy felvidéki iskola megmaradásáról van szó. Ez azt gondolom, hogy a bizalom jele is egyben.

Hogyan látja a Kárpát-medencei magyar nemzetrészek jelenlegi helyzetét? A magyar közösségek megmaradása szempontjából elengedhetetlen, hogy létrejöjjön egyfajta önigazgatás, autonómia.

Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, ami a magyar közösségek megmaradásának lehetőségeit illeti. Elég, ha a demográfiai helyzetre vetünk egy pillantást. Amikor, ahogy ön fogalmazott, önigazgatásról beszélünk, elsősorban a még tömbben élő magyarság területi autonómiájára gondolunk, mindemellett fontos kérdés valamennyi magyar számára, akik szórványban élnek, a kulturális és a személyi elvű autonómia. Ha a Felvidéken maradunk, fontos kiindulópont az MKP által 2014-ben kidolgozott tervezet, amely a helyi magyarság önigazgatásának, önkormányzásának kereteit fogalmazza meg. Ez egy jó lehetőség arra, hogy a magyarság önállóan dönthessen a közösséget érintő fontos kérdésekben, amilyen az oktatás, a kultúra vagy a média ügye. Bízom benne, hogy az aktualizált tervezet társadalmi vitára lesz bocsátható. Be kellene végre látni mindenkinek a szomszédos országokban is, hogy száz évvel Trianon után a magyar közösségek nem területi revíziót akarnak, hanem az európai szubszidiaritás elvén alapuló önigazgatást, ami minden itt élő nemzet előnyére is szolgál. Az MKP dokumentuma nem véletlenül beszél az általa lakott régió, nevezetesen Dél-Szlovákia modernizációjáról, s ezen keresztül a kisebbségi jogok megéléséről. A szélesebb önkormányzati jogkörök, nemzetiségtől függetlenül, minden ott élő polgár érdekét szolgálják.

A magyar közösségek helyzetét vizsgálva, egészen más a helyzet, ha a Délvidékre, Erdélyen belül a Székelyföldre vagy a szórványra gondolunk, nem szólva a legnehezebb helyzetben levő kárpátaljai magyarokról. Lát arra esélyt, hogy előrelépés történjen a következő években?

Valóban, ha Szerbiát, s azon belül a Vajdaságot vizsgáljuk, egyfajta zászlóshajóként tekinthetünk az ott megvalósított autonómiamodellre. Egyfelől Vajdaság tartomány maga is autonóm terület, igaz a lakosság többségét a szerb népesség adja. Másfelől a nemzeti tanácsok létrejöttével a helyi nemzeti közösségek, így a magyarság is, önállóan dönthet az őket érintő oktatási,  kulturális, tájékoztatási és finanszírozási kérdésekben. Ez a modell bizonyos értelemben már több, mint a kulturális autonómia, hiszen tényleges adminisztratív jogköröket ruháztak át a nemzeti közösségekre. Területi autonómia megvalósítására Székelyföldön lenne esély, ahol máig kompakt tömbben, többségben él a magyarság. A folyamatot nehezíti, hogy a román politikai réteg hallani sem akar erről. A távolabbi és közelmúltban négy alkalommal utasította el a román parlament az erről szóló statútumot. Bizakodásra adhat okot ennek kapcsán a Minority Safepack kezdeményezés eddigi sikere, és az a most induló kezdeményezés, amely az önálló kisebbségi régió fogalmának európai elismertetését tűzi ki célul. Bár az Európai Bizottság ezt is elutasította, az Európai Bíróság helyt adott a kezdeményezésnek, és májusban indulhat ebben is az aláírásgyűjtés. Kárpátalján a legnehezebb a helyzet. Az elmúlt években nem egyszerűen jogszűkítésről, hanem jogfosztásról beszélhetünk, gondoljunk csak az oktatási törvényre vagy a napokban elfogadott nyelvtörvényre. Bízom benne, hogy az új elnök megválasztásával jó irányba mozdulhat el a kárpátaljai magyarság helyzete.

Tizenöt évvel az uniós csatlakozás után fájó felismerés, hogy az uniós intézményrendszer gyakorlatilag eltolja magától az őshonos kisebbségek ügyét. Az ön által említett Minority Safepack kezdeményezés sikeréhez vezető rögös út is erről tanúskodik.

Annál inkább fájó ez a helyzet, mert az Európai Unió népességének mintegy tíz százaléka, több mint ötvenmillió uniós polgár köthető valamely őshonos kisebbséghez. Az Európai Uniónak végre ebben a kérdésben is meg kellene haladnia a huszadik századot, s előbbre vinni azt a munkát, amit például Csáky Pál, az MKP EP-képviselője is folytatott az előző ciklusban. Ideje lenne felismerni az európai döntéshozóknak, miközben az illegális migrációt szorgalmazzák, hogy az őshonos kisebbségek nem bevándorlók a saját szülőföldjükön, és egyenlő jogok illetik meg őket, nyelvhasználatban, oktatáshoz, kultúrához való hozzáférésben és az önazonosság megőrzésében.

A magyar külpolitika elválaszthatatlan a nemzetpolitikától. Igaz, Románia és Ukrajna vonatkozásában elhidegültek az államközi kapcsolatok, de Szerbiával a modern korban először partneri viszony alakult ki és a szlovák–magyar kapcsolatok is látványosan javultak, igaz, a szimbolikus ügyekben még várat magára az áttörés. Ha vannak is ellentmondások, mégis nagy távlat mutatkozik a közép-európai együttműködésben.

A közép-kelet-európai térség egészen más történelmi tapasztalatokkal rendelkezik, mint a kontinens nyugati fele. Ez abban is megmutatkozik, hogy az itteni társadalmakból az ellenőrizetlen bevándorlás egészen más immunreakciókat vált ki, mint Nyugat-Európában. Ennek megfelelően a visegrádi együttműködés nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is a kontinens motorjává válhat az elkövetkező időszakban. Távlatosan ráadásul a négy ország kooperációja egy-egy ügyben kibővíthető Romániával, Szerbiával és a térség más államaival. Szerbiával az elmúlt években sikerült megnyugtató módon lezárni a történelmi múlt vitás kérdéseit. Szlovákiával annyiban más a helyzet, hogy ott a Beneš-dekrétumok mint a kollektív bűnösség a mai napig a jogrend részét képezik. Meggyőződésem, hogy mindaddig ténylegesen nem tudunk átlépni a huszonegyedik századba, amíg nem rendezzük a múlt vitás kérdéseit. Biztos vagyok benne, hogy a visegrádi együttműködés által biztosított bizalmi szálak, a közös gazdasági és politikai érdekek ehhez is jó alapot nyújtanak.

A májusi európai parlamenti választások fontos változásokat hozhatnak. Elképzelhető, hogy az uniós intézmények részéről a következő ciklusban nagyobb figyelem jusson az őshonos kisebbségek ügyének?

Két fontos törésvonalat látok a jelenlegi európai politikában. Az egyik a biztonság kérdésével függ össze, és voltaképpen a migrációhoz való viszonyulást jelenti. A másik törésvonal az Európai Egyesült Államok mellett elkötelezettek és a nemzetek Európájának hívei között húzódik. Szeretném hangsúlyozni, hogy a nemzetek Európája nem azonos a nemzetállamok Európájával. A nemzetek Európájában megbecsült helye van az őshonos kisebbségeknek is. Azok a politikusok, akik ellenzik az illegális migrációt – ha nem is teljes az átfedés –, rendszerint a nemzetek Európájáról beszélnek. Annak szurkolok s magam is azon munkálkodom, hogy ez a politikai közösség jusson döntési helyzetbe a májusi választásokat követően. Ha Európa nem ismeri fel, hogy paradigmaváltásra van szüksége, a kontinens a globális versenyben még jobban lemarad. Ilyen értelemben is döntő fontosságú lesz az EP-választás, ezért hangsúlyozom, hogy minden nemzettársunknak el kell mennie választani.

Beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, nem bánja, hogy már nem pártpolitikus, hiszen a szocialista pártban a nemzeti és keresztény értékek nem kaptak megfelelő hangsúlyt. Elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar baloldalon ezek az értékek a jövőben meghatározóvá váljanak?

Azok a politikusok, akik valóban népben és nemzetben gondolkodtak a magyar baloldalon, mint Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Németh Miklós, de magamat is ide sorolom, idővel légüres térbe kerültek. Az MSZP sokkal inkább volt liberális párt, mint baloldali, s ma is az. Soha nem tudta igazán felvállalni a nemzeti értékeket, s harminc év sem volt elég arra, hogy a korábbi ateista meggyőződésre visszavezethető stigmát levetkezze. A magyar baloldalon csakis akkor várható változás, ha a nemzeti és a keresztény értékek végre ott is meggyökeresednek. A szocialisták jelenleg versenyezve a többi ellenzéki párttal, egyéb érdemi mondanivaló híján, kórusban gyalázzák a kormánypártokat, a miniszterelnököt, de tőlük még senki nem látott egy koherens világképről, jövőről szóló elképzelést.