A magyar iskola fenntartása közösségünk iránti kötelesség

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy az utóbbi évtizedek kormányai közül egyik sem tudott egy maradandó, értékelhető oktatási reformot letenni az asztalra. Mi lehet ennek az oka?

Ez abszolút így igaz. Én a probléma gyökerét abban látom, hogy bár a rendszerváltást követően az iskolák fenntartását ugyan decentralizálták, kerületi és önkormányzati hatáskörbe helyezték, sőt átalakult a finanszírozásuk módja is, igazán átfogó oktatási reformot egyszer sem hajtottak végre. Tipikus példa, hogy a jelenlegi kormány által megtervezett Tanuló Szlovákia program már szinte biztosan nem valósul meg, sőt Lubyová miniszter asszony maga nevezte azt végrehajthatatlannak. Jelenleg épp a pedagógusokról és az oktatásügyben dolgozókról szóló új törvényjavaslatról tárgyal a parlament. Ennek vannak ugyan előremutató elemei, de összességében azt az igényt, hogy végre legyen egy megfelelő kontúrokkal megrajzolt pedagógusi életpályamodell, távolról sem elégíti ki. A kreditrendszer helyett javasolt továbbképzési modell megint nyitva hagyja az életpálya kérdését. Egy frissen végzett pedagógus, legyen akármilyen ügyes és kreatív, nem lát maga előtt megfelelő pályaívet, pedig erre óriási szükség lenne. Az a szellemiség, amit én egy ilyen törvénytől elvárnék, egyszerűen hiányzik belőle.

Ilyenkor, tavasszal mindig kritikus időszak köszönt be a felvidéki magyarság számára. Mit tehetünk, hogy a beíratások idején ne kelljen minden évben félve böngésznünk a statisztikákat, hogy vajon hány kiselsőssel lett kevesebb?

Elöljáróban annyit hadd mondjak el, gyakorló pedagógusként is nagyon örülök annak, hogy újabban szinte kivétel nélkül mindenki, aki egy kicsit is számít a felvidéki magyar közéletben, rendkívül fontosnak tartja az ön által felvetett kérdést. Temérdek rendezvénnyel, reklámmal, kisfilmmel találkozunk, ami arra ösztönzi a magyar szülőket, hogy a gyermekeiket magyar iskolába írassák. Ez nagyon örvendetes, hiszen mindnyájunknak egyformán felelőssége a magyar iskolák ügye. Óvatosan merem csak kijelenteni, de úgy tűnik, hogy ennek van is valami foganatja, bár a középiskolai beíratásoknál ez mintha nem látszana. Sőt!

Erről szóljunk majd kicsit később, most még maradjunk a jó híreknél. Ha jól értem, van tehát okunk a bizakodásra? Mit mutatnak a számok?

A mostani tanévre vonatkozó statisztikákból például látszik, hogy jelentősen csökkent azon, vállaltan magyar nemzetiségű szülők száma, akik nem magyar óvodába adják a gyermeküket. A korábbi 10%-ról az idén 8% alá esett ez a szám. Tehát egyre több magyar szülő választja hároméves csöppségének a magyar óvodát.  Ebben nyilván közrejátszik a magyar kormány által finanszírozott óvodafejlesztési program is. Közel 150 önkormányzati óvoda újult, illetve újul meg a közeljövőben, de mintegy 20 felvidéki magyar óvoda felújítását támogatja például a református egyház is.

Környezetemben több helyről is hallom, hogy bár magyar iskolába szánják a gyereket, előtte azért szlovák óvodába íratják. Mennyire lehet gyakori ez a furcsa hozzáállás?

Nagyon régi jelenségről van szó, ez nem új keletű dolog. Határozottan elítélem ezt a típusú gondolkodást, és igyekszem mindenkit lebeszélni róla. Az anyanyelvi oktatásnak az óvodai nevelésben éppúgy megvan a maga szükségszerűsége, mint a felsőbb oktatási szinteken. A gyermek a családi körön kívül az óvodában tanul meg alapvető, gondolkodását alakító meséket, versikéket, azt a magyar kultúrát, amely az ő értelmi szintjének megfelel. Elemi fontosságú az anyanyelv használatának olyan szintre való fejlesztése, amelyre később az iskolában szüksége lesz.

Mi a helyzet a szlovák alapiskolába járó magyar gyermekekkel?

Hivatalos statisztikát csak arra tudok mondani, hogy arányában hány, vállaltan magyar nemzetiségű szülő gyermeke jár szlovák iskolába. Szemben az óvodáskorúaknál tapasztalható 7–8%-kal, itt már 11–12 százalékról beszélhetünk, ráadásul a valós számok ennél bizonyára sokkal rosszabbak. A magyar gyökerű, de az asszimiláció különböző fokain álló családokra vonatkozó adatok sajnos nem állnak rendelkezésre.

Ha a beíratásokról beszélünk, általában mindig a kisiskolásokat emlegetjük. Térjünk vissza a leendő középiskolások kérdéséhez. Ezen a téren mennyivel rosszabb a helyzet?

Sokkal! Egészen riasztó, majdnem 30% azon diákok száma, akik szlovák nyelvű, érettségivel végződő középiskolát választanak, holott vállaltan magyar nemzetiségű családból jönnek. A magyar alapiskolába járó diákok 15–17%-a szlovák középiskolában folytatja a tanulmányait. Ennek következtében lassan kiürülnek, megszűnnek a magyar szakiskoláink, gimnáziumaink, egyre alacsonyabbak az osztálylétszámok. Attól tartok, hogy a szakmunkásképzők esetében még rosszabb lehet a helyzet.

Mi okozza ezt? Ennyivel gyengébbek lennének a magyar középiskolák?

Semmi esetre sem. Véleményem szerint ez divat. A mai 14–15 évesek fejében valamiért az fogalmazódik meg, hogy nekik a szlovák középiskolában jobb lesz. Nyilván ezt nem az egyik pillanatról a másikra találják ki, hanem különböző környezeti és szülői nyomásra alakul így. Különösen a peremvidéken és a szórványban élő magyar gyerekek érzékenyek erre. Ki az erősebbhez, a többséghez való húzás miatt, ki a vélt vagy valós megkülönböztetés miatt dönt a szlovák iskola mellett. Annyi bizonyos, hogy ezeknek a gyerekeknek a nagy része érettségi után már nem szívesen vállalja a magyarságát. Ezúton is szeretnék tehát mindenkit arra kérni, hogy ha a magyar iskolákról beszélünk, ne csak az alapiskolás beíratásokat nézzük. Foglalkoznunk kell a középiskoláinkkal, mert nagy a baj.

Ilyenkor sokakban felmerül, rendben, tenni kell valamit, de anyagi források híján ez egyre nehezebb. Meddig van értelme fenntartani a kis létszámú magyar iskolákat? Hol van az a határ, amikor az önkormányzat jobban teszi, ha elengedi a falusi kisiskolát?

Ezt a kérdést egzakt módon nem lehet megválaszolni. Abban az összes oktatási szakember egyetért, hogy egy bizonyos diáklétszám alatt az iskola már nem tud versenyképes oktatást nyújtani. Ezt különböző nemzetközi felmérések, tesztek is igazolják. Ugyanakkor valahol minden önkormányzatnak vagy iskolafenntartónak be kell látnia, hogy a magyar iskoláink működtetése nem lehet pusztán gazdasági kérdés. Ez erkölcsi kötelesség. Konzervatív emberként úgy gondolom, ha egyetlen szórványban élő családot is sikerül megtartanunk a falusi kisiskolának köszönhetően, akkor annak fenntartására egész egyszerűen szükség van. Nyilván a racionalitás határáig, ám ott, ahol még működik legalább egy alsó tagozatos magyar iskola, minden követ meg kell mozgatnunk, hogy ez így is maradjon. Vannak lehetőségek. Akár az általános és a középiskolák összevonásával, akár óvoda és alapiskola összevonásával, akár más módon, de úrrá kell lennünk a problémán. Ugyanakkor sokszor úgy érzem, hogy csak futunk az események után. Nem elég, hogy az egyre fogyatkozó magyar gyermekek létszámához igazítjuk iskoláink fenntartását, valahogyan szembe is kellene mennünk az előbb emlegetett trendekkel.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/14. számában)