2018. november 2., 07:47

1938–1945: magyar idők a Felvidéken - Beszélgetés Simon Attilával

Az első bécsi döntés 80. évfordulója kapcsán beszélgettünk Simon Attila történésszel, aki a közelmúltban több könyvet is megjelentetett a témában. A visszacsatolást követő hat és fél éves időszak – a felvidéki ,,magyar idők" – mind ez ideig nem lett rendesen kibeszélve, ráadásul a korszak történelméről igen keveset tudunk. A történetírás – magyar és szlovák részről egyaránt – elfeledte a témát, a rendszerváltozás előtt ugyanis egész egyszerűen nem volt divat foglalkozni vele. 

Simon Attila

Két évforduló is aktuális: centenáriuma volt Csehszlovákia megalakulásának, illetve az első bécsi döntés nyolcvanadik évfordulójára is a napokban emlékezhetünk. Adódik a kérdés, hogy a felvidéki magyarok 1938-ban már elfogadták, véglegesnek érezték Trianon következményeit, vagy még mindig átmeneti helyzetként tekintettek az 1918-as impériumváltásra?

Nem könnyű kérdés, hiszen nem tudunk belelátni az akkor élt emberek fejébe. Annyi bizonyos, hogy a Csehszlovákiához került magyar közösség az új államot születése pillanatától idegennek érezte, elutasította. A szlovenszkói magyarok, ahogy akkoriban gyakran emlegették, nehezen tudták elképzelni, hogy ebben az államban kell tartósan élniük. A nehezen átjárható határok ellenére ebben fontos szerepe volt a magyarországi revíziós propagandának. Ezt az érzést segítették a csehszlovák állam sokszor érzéketlen, kisebbségellenes intézkedései is.
Később, amikor stabilizálódott az új állam, érezhető gazdasági fejlődés indult meg, emelkedett az emberek életszínvonala, növekedett Csehszlovákia elfogadottsága, de a magyarok még mindig átmenetiként tekintettek a kialakult helyzetre. A magyar pártok politikusai valamennyien számoltak egy jövőbeli határrevízió lehetőségével, legfeljebb az oda vezető útról folytak viták. Nemcsak a Magyarországon szocializálódott idősebb nemzedékek várták a visszacsatolást, hanem még a Sarló mozgalom képviselői is felismerték, hogy a demokratikusnak mondott Csehszlovákiában is fogy a magyarság, a közösség megnyugtató jövőjét, illetve a Duna mente békéjét, csakis a határok újrarajzolása biztosíthatja. A magyarok, ha csak tehették – nyilván a tisztviselőknek, diákoknak kötelező volt a részvétel – a korszak végéig elkerülték a Csehszlovákia megalakulását ünneplő rendezvényeket, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy nem érzik magukénak az új államot.

1938-ban a külpolitikai helyzet változása, a Csehszlovákián belüli nemzetiségi feszültségek már sokakban keltettek várakozást. Az év tavaszán rendezett községi választásokon kimagaslóan szerepelt a két évvel korábban megalakult Egyesült Magyar Párt. Mit gondol, a tapintható várakozások ellenére, 1938 őszén felkészülten várta a felvidéki magyarság a közelgő revíziót?

A felvidéki magyarság legfontosabb reprezentánsa, az Egyesült Magyar Párt 1938 elején még a régi stratégia mentén politizált. A magyar pártok húsz év óta azt az elvet követték, hogy éket kell verni a csehek és a szlovákok közé, támogatni kell a szlovákok autonómiatörekvéseit. Azt remélték, hogy Szlovákia önállóan nem állja meg a helyét, és visszatér Magyarországhoz. 1938-ban ennek már semmilyen realitása nem volt, a szlovák nemzeti öntudat két évtized alatt jócskán megnőtt, ez kizárta a Magyarországhoz való visszatérés lehetőségét. A szudétanémet krízis kiéleződése teremtette meg az etnikai revízió lehetőségét, ez a helyzet azonban a magyar pártot felkészületlenül érte, idő kellett a régi stratégiájának újragondolására. Csak az év nyarán, a Runciman-misszió értette meg a magyar politikusokkal, hogy a szudétanémetekhez hasonlóan nekik is az etnikai elvű határmódosítást kell követelniük.

Térjünk rá Münchenre, hiszen az első bécsi döntés mégiscsak München következménye. Vajon a szlovák és a cseh történetírás manapság már árnyalja-e azt az általuk kialakított képet, miszerint München árulás volt? Holott logikusan következik abból a tényből, hogy Európa, alig húsz évvel a világháború pokla után, nem akart újabb vérontást.

A szlovák történészek ma már nem igazán boncolgatják München kérdését, ez a szakma cseh képviselőire marad. Találkozhatunk újszerű megközelítésekkel, de a fősodor még mindig az árulás koncepcióját viszi tovább. Teszik ezt azért, hogy elfedjék a csehszlovák politika felelősségét a kialakult helyzetben. Ha az áldozat szerepében tetszeleghet Csehszlovákia, nem kell beszélni a Münchenhez vezető okokról. Húsz éven keresztül nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést, voltaképpen Hitler ezért tudta a szudétanémet mozgalmat saját hódító terveinek megvalósításához felhasználni.

Münchenben nem döntöttek a magyar határokról, de kétoldalú tárgyalásokra kötelezték Csehszlovákiát. A komáromi tárgyalások ugyan megszakadtak, de a jegyzékváltások során egész közel kerültek az álláspontok a területi revízió kérdésében. Nem lett volna szerencsésebb, nem adott volna nagyobb legitimitást az új határoknak, ha kétoldalú megállapodás születik, ezáltal elkerülhetővé válik, hogy a tengelyhatalmak döntsenek az új határvonalról?

Természetesen utólag jogos ez a felvetés, de abban a felfokozott hangulatban, 1938 őszén egyáltalán nem lett volna könnyű lemondani például Kassáról. Ráadásul szeptemberre jócskán megváltozott Szlovákia geopolitikai pozíciója is. A németek ráébredtek arra, hogy Szlovákia a jövőben jóval megbízhatóbb szövetségesük lesz, mint Magyarország lenne. Berlinnek az volt az érdeke, hogy a komáromi tárgyalásokon ne szülessen megegyezés. Ennek ellenére mégis közel kerültünk egy megegyezéshez, hiszen az ön által említett jegyzékben a csehszlovák fél nagyrészt elismerte Magyarország revíziós követeléseit, igaz megtartotta volna a nagyvárosokat. A magyar fél ebben a helyzetben azt javasolta, hogy a csehszlovákok a megegyezés alá eső területeket azonnal engedjék át, s csak a vitás városok kérdésében döntsenek a nagyhatalmak. A csehszlovák fél, utólag azt kell mondanom, saját szempontjukból jó érzékkel, elutasította a magyar javaslatot, s a teljes átcsatolandó terület kérdését a tengelyhatalmak döntése elé vitte.

Az új határokról végül november 2-án a bécsi Belvedere-palotában döntöttek. Magyarország közel 12 ezer négyzetkilométernyi területet kapott vissza, Szlovákiában csak egy maroknyi magyarság maradt. Visszanézve a korabeli híradófelvételeket, a mindent elsöprő boldogság, eufória képei tükröződnek. Tényleg ennyire egységes volt az öröm a visszacsatolt területeken?

Igen, azt hiszem, a magyar népesség részéről általánosnak volt mondható az öröm. Voltak ugyan olyanok, akik korábban az aktivista pártokra vagy a kommunistákra szavaztak, de egy dolog szavazni, s egy másik megélni a visszacsatolás eufóriáját. Persze voltak maroknyian, akik nem örültek, ők egzisztenciálisan kötődtek Csehszlovákiához. Az eufória a legjobb szó a korabeli hangulatra, s ez igaz 1938 októberére is, amikor már biztosnak látszott az átcsatolás. November 2-án, a döntés kihirdetését követően is kirobbant az öröm, de még bent voltak a csehszlovák katonák és hatóságok, így akkor a felhőtlen ünnepléssel várni kellett. A felszabadult boldogságot csak a magyar csapatok bevonulásakor élhették át a felvidéki magyarok.

Mennyire tekinthető etnikai szempontokat követő döntésnek a Bécsben meghúzott határvonal? A csehszlovák történetírás vitatja, pedig még az 1930-as népszámlálás adatai is magyar többséget mutattak ki a kérdéses területen, nem is beszélve a határmódosítást követő magyar népösszeírásról.

Néhány kisebb régiót kivéve (pl. Nagysurány környéke), vitán felül etnikai elven született a döntés, szemben például a trianoni békediktátummal. Mégsem tartom szerencsésnek, ha az etnikai elvet abszolutizáljuk, hiszen szerves gazdasági egységeket vághat ketté a határvonal, lehetetlen helyzetbe hozva a régiókat. Ilyenre az első bécsi döntést követően is találunk példát. Ilyen volt például a Felső-Bódva völgye, amely gazdasági kapcsolatai által inkább Magyarország felé orientálódott.

Nem sokkal az első bécsi döntést követően kirobbant a második világégés. A háborús körülmények között mennyire sikerült, sikerülhetett a visszacsatolt területek integrációja?

Közkeletű toposz, hogy a két háború közötti Csehszlovákia gazdaságilag fejlettebb volt Magyarországnál. Ez igaz, de ez a fejlettség rendkívül egyenlőtlenül oszlott el: a Felvidék déli része például a kevésbé fejlett területek közé tartozott. Ezért az átcsatolás az ott élőknek nem jelentett olyan nagy visszaesést, mint arról olykor hallani. Az más kérdés, hogy a korona átváltásakor jelentős hátrányok érték az átcsatolt területeken élőket és Csehszlovákiában a szociálpolitika a magyarországi előtt járt. A háborús körülmények is nehezítették a visszacsatolt országrész gazdasági integrációját, de alapvetően a Felvidék szervesen csatlakozott az anyaország gazdasági vérkeringéséhez.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/26. számában)

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.