Szavak a kölcsönös tiszteletért – Esterházy utolsó felszólalása
1943 második felében a szlovák politikai hatalom igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy Esterházy Jánost, a szlovákiai magyarság egyetlen nemzetgyűlési képviselőjét megfossza mandátumától és lehetőleg személyes szabadságától is. Egy ilyen kezdeményezésre szolgált ürügyül Esterházynak az 1943. augusztus 22-én a poprádi vasútállomáson tett kijelentése, amelyet az ügyészség a szlovák állam gyalázásának minősített. Mi történt a poprádi pályaudvaron ezen a napon?
Esterházy János magyar pártvezér és képviselő augusztus 22-én Poprádról Pozsonyba utazott a Tátra-expressz gyorsvonattal. A vonat forgalmi okok miatt hatalmas késéssel futott be a poprádi állomásra, és ráadásul az egész szerelvény harmadosztályú kocsikból állt. Esterházy felszállt ugyan a vonatra, de közben felindultan a következő kijelentéseket tette magyar nyelven: „Mi ez kérem? Ez egy közönséges harmadosztályú kocsi, és még erre mondják, hogy Tátra expressz.
Ez egy közönséges svindli, mint minden ebben az országban.” A hangos szóval tett kijelentésnek fültanúi voltak, akik közül az eset megtörténte után többen is feljelentést tettek a magát ily módon elszóló magyar politikus ellen.
Vajon miben gyökerezhetett a szlovák hatalom ennyire érzékeny válasza Esterházy „elszólására” a poprádi vasútállomáson? Molnár Imre, a jeles Esterházy-kutató a következő rövid, de találó megállapítással magyarázza a hatalom „felszisszenését” Esterházy kijelentésének elhangzása után: „A kijelentés tartalmát persze nem volt nehéz megfejteni: mint ahogy a szlovák expresszvonat sem valódi expressz, hanem közönséges becsapás, úgy az önállónak kikiáltott Szlovákia se önálló ország, hanem Hitler bábállama.”
Ezt követően Esterházy ellen annak rendje és módja szerint megindult a bűnvádi eljárás a „köztársaság gyalázása” címen. A mentelmi jogának megvonása ellenére azonban képviselői megbízatása továbbra is megmaradt, és továbbra is teljes jogú szereplője volt a szlovák Nemzetgyűlésnek. És valóban, 1943. december 22-én elmondta talán legjelentősebb parlamenti beszédét. Ezen a napon zajlott az 1944. évre beterjesztett költségvetési javaslat vitája is. Esterházy János ennek ürügyén jelentkezett szólásra, magáról a költségvetési javaslatról azonban vajmi keveset mondott. Erre nyomban beszéde nyitó mondataival a következőképpen utalt: „A költségvetéssel magával nem szándékozom foglalkozni, mert a mai háborús időkben nehéz tárgyilagos bírálatot mondani arról, hogy mikor reális a költségirányzat, vagy mikor szűnik meg reálisnak lenni.” Akkor vajon miért jelentkezett szólásra a magyar politikus, mit akart közölni képviselőtársaival, az egész szlovák politikai hatalommal, és nem utolsósorban a „szlovákiai magyar családdal”?
A továbbiakban kifejtette, hogy bár a költségvetést elfogadja, de legnagyobb sajnálatára nem viszonyulhat kedvezően a kormány magyarságpolitikája irányába. „Tudom és teljes mértékben átérzem azt, hogy viharos időkben élünk” – folytatta gondolatmenetét Esterházy. „Ennek a legjobb bizonyítéka, hogy több mint egy éve nem szólaltam fel a Képviselőházban, mert nem tartottam időszerűnek, hogy sérelmeinket és panaszainkat itt a ház színe előtt kiteregessem. Sokkal inkább próbáltam panaszainkat adminisztratív úton, csendben, a nyilvánosság teljes kizárásával elintézni, mert ezzel is bizonyítani akartam politikai érettségünket és azt a ténykörülményt, mely szerint ilyen vészterhes időkben kerülni kell minden olyan lépést, mely a különböző nyelvűeket egymástól eltávolítja. Reméltem és bíztam abban, hogy politikai magatartásunkat a kormány erre hivatott tényezői honorálni fogják azzal, hogy ők is súlyukkal és tekintélyükkel meg fogják gátolni, hogy a sokszor naponkint megismétlődő szekatúrák megszűnjenek. Sajnos csalódnunk kellett. Hallgatásomat és a tényt, hogy nem léptem a Képviselőház elé panaszainkkal, úgy látszik gyöngeségnek minősítették és azért ahelyett, hogy a vekszatúrák megszűnnének, azok sajnos napról-napra fokozódnak.”
A magyar politikus végezetül a háborús viszonyokról és a jövő kilátásairól is elmondott néhány megszívlelendő gondolatot: „A háború ötödik évébe léptünk, egyikünk sem tudja azt, mit hoz a holnap” – figyelmeztette képviselőtársait Esterházy. „Akik ma itt együtt vagyunk ebben a Képviselőházban, egyikünk sem tudja azt, hogy a sors könyvében mi áll és mi vár számunkra. Egyet ellenben pozitíve tudok.
A parlamenti légkör, de az általános politika közhangulat Szlovákiában továbbra is egyértelműen magyarellenes volt. Az azonos táborban vívott háború sem befolyásolta, főleg nem mérsékelte a magyarok iránt táplált ellenszenvet. Erre nem voltak hatással sem Esterházy kölcsönös szeretetet és megbecsülést szorgalmazó intelmei, sem a magyarországi politikai vezetés nagyvonalú viszonyulása az egykori magyar Felvidéken létesített „független és önálló” szlovák államisághoz. Ilyen nyomott hangulatban ért véget a szlovák politikában az 1943-as év, az ötödik háborús esztendő.
