Suzuki Swift Sport: Megvadított motoregér

A luxusverdának eszünkbe sem jut megtáncoltatnunk a farát, vagy a határait feszegetve zúdulni be vele egy kanyarba. Az erős kisautókat viszont – pont ilyesmikre találták ki. Magyarán: a szórakozásra. Erről ezúttal a Suzuki Swift sportverziójának tesztje során győződhettünk meg.

Természetesen a 3. generációs Swift mutációjáról van szó. Tehát azéról, amely formára már nem a nagymama tüzes vasalója, hanem egy modern fazonú kisautó. Mi több, felvonultat egy-két eredeti dizájnelemet is. Például a „lebegő” tetőt, amely attól lebeg, hogy dukkózását mindenütt fekete műanyag betétek választják el a kasztniétól. Még a C-oszlopon is, amelyekbe mellesleg bravúrosan beleszerkesztették a hátsó ajtók kilincseit. Aztán kapott még a verda egy ordas nagy légbeömlőt, teljesen új hátsó lámpákat, kivasaltak rajta egypár túl éles peremet, és ezzel kész is volt a Third Generation.

Fotó:  Vas Gyula

Az immár csak ötajtós Sport kivitel mindehhez a lökhárítók és a küszöbök műanyag betéteit, a méhsejt mintázatú légnyelőt, a méretesebb tetőspoilert, a krómozott dupla kipufogót és a nagyon szép 17-es felnikre húzott 195/45-ös gumikat tette hozzá. Plusz még néhány attraktív színt, például a tesztautó Champion Yellow fényezését.

Itt is jócskán akad változás az elődhöz képest. Mindenekelőtt az elülső ülések, amelyek keskenyek maradtak ugyan, viszont oldalperemeik már-már versenyautósakká váltak. Színekben is frissebb, sportosabb az enteriőr: piros varratok díszítik az üléseket, a kormányt és a váltókar szoknyáját, a műszerfal szintén piros berakásokkal ékes, az „órák” számlapján szintén ez az agresszív szín dominál. A pedálok pedig természetesen fémszínűek, amilyeneknek egy sportautóban lennie kell.

Fotó:  Vas Gyula

Szereltség dolgában is jól áll a kis méregzsák: automata légkondi, elülső ülésfűtés, digitális vételre is alkalmas rádió, navigációs rendszer, kétfunkciós, fékezős tempomat, sávelhagyás-figyelő, ütközés-előrejelző, parkolóradar, tolatókamera, komplett telefonkezelés. A prózaibb dolgok közül kacattartók, ha picinyek is, de vannak bőven, a csomagtartó pedig akkora, amekkorát nem egészen 3,9 méteren össze lehetett hozni. Bővíteni csak hatalmas fenékküszöbbel lehet, de a szállítókapacitás egy ilyen autóban nyilván harmadlagos szempont…

Itt néhány ékesszóló összehasonlítással indítunk. A korábbi Swift Sport 1,6-os szívómotorja 136 lóerős volt és 160 Nm nyomatékot termelt. Az új, turbós 1,4-esnél ezek az adatok 140 LE és 230 Nm. Utóbbi már dízeles 2500-as fordulatszámtól. Mindeközben a verda súlya 1040-ről 970 kilóra csökkent… Dinamikában ez 15 km/ó-val nagyobb (és immár 200 feletti) végsebességet, továbbá 0,6 másodperccel rövidebb százas sprintet jelent. Már pusztán ennyi is kb. 95%-ban teljesíti az örömautózás feltételeit; a maradék 5 százalékot pedig az autó kompakt mérete, széles építése, feszes futóműve és precízen működő hatgangos váltója teszi hozzá. Na meg olyan apró lélektani adalékok, hogy a műszerfalon megjelentethetjük az éppen felhasznált teljesítményt és nyomatékot, az aktuális turbónyomást, vagy éppenséggel a kanyarokban fellépő g-értékeket… Ami viszont egyértelműen hiányzik: a motorhang. Mármint amilyen egy ilyen autótól elvárható lenne, a kályhacsőnyi dupla kipufogóján keresztül. Nos – ez nincs.

Fotó:  Vas Gyula

A civil autókétól alig valamicskével öblösebb zümmögés van helyette; talán csak ötezer fordulat fölött halljuk meg valamelyest, mi is röpít bennünket ilyen brutálisan. Viszont hang ide vagy amoda: tényleg röpít, és tényleg brutálisan. Olyannyira, hogy még a hiányzó hangkulisszát is hajlandóak vagyok megbocsátani…

Fotó:  Vas Gyula