Soha nem érünk végleg célba - interjú Rakonczay Gáborral
Rakonczay Gábor neve egyet jelent a határok feszegetésével. Többszörös óceánátevező, ultramaratonista, aki gyalogosan érte el a Déli-sarkot, és kelt át Grönland fagyos jégmezőin. Legutóbb Szófiában diadalmaskodott, egy tíz napig tartó ultramaratonon, ez után ültünk le beszélgetni, amikor Komáromban járt, hogy a Szlovákiai Magyar Vállalkozók Szövetsége rendezvényén tartson előadást. Az elit extrémsportolóval a végtelen terek pszichológiájáról, a halálközeli élmények elengedéséről, a lábak visszaépítéséről és az aszfalt monoton, mégis biztonságos „pokláról” beszélgettünk.
Legutóbb az utolsónak mondott óceánátevezésed előtt beszélgettünk. Úgy gondolom, az óceán átszelése az identitásod szerves része. Utadat a teljes magyar sajtó nagy érdeklődéssel kísérte. A technikai újításoknak köszönhetően élőben láthattuk minden nap, merre jársz, egy lelkes rajongótábor kísért lélekben. Kikötöttél, ami szintén nyilvános volt, de mi történt utána, amikor elmentek a kamerák, és becsukódott mögötted az ajtó?
Egy ilyen projekt mögött sok-sok hónapnyi felkészülés, logisztikai összerakás és mentális ráhangolódás áll. Az óceánon töltött idő is rendkívül hosszú, de a feladat harmadik, talán legnehezebb harmada a „hazatérés”. A kinti, végtelenül tiszta közeg ugyanis hihetetlenül addiktív. Odaát a képlet végtelenül egyszerű: túl kell élni, enni kell, aludni kell, navigálni és haladni a cél felé. Nincsenek külső információk, nincsenek társadalmi problémák, minden inger közvetlenül a természetből érkezik. Ha jó az idő, jó az idő; ha vihar van, vihar van. Három hónap alatt a szervezet és az elme annyira hozzászokik ehhez a letisztult állapothoz, hogy ez válik normálissá. Ebből a békéből visszacsöppenni a civilizációs zajba és információs zűrzavarba gigantikus feladat. A tapasztalatom az, hogy ha minden jól megy, pontosan ugyanannyi időt vesz igénybe a mentális visszatérés, mint amennyi maga az út volt. Ez mindig hónapokban mérhető.
Ilyenkor szigorú szabályrendszert követsz?
Pontosan. Mivel az óceáni evezés rendkívül lassú tevékenység, az ember hozzászokik ahhoz, hogy a dolgok néhány kilométer per órás sebességgel történnek. Amikor hazajössz, beülsz az autóba, és hirtelen minden felgyorsul. Millió összetevő mozog az utcán, az agyat szinte sokkolja az ingerek áradata.
Emiatt hoztam egy fix szabályt: a hazatérést követő első két hónapban egyáltalán nem vezetek autót. Amikor ezt korábban nem tartottam be, abból mindig baj származott. És nem azért, mert felelőtlenül vezettem vagy gyorsan hajtottam, hanem mert adódott egy olyan hirtelen közlekedési helyzet, amit normál állapotban rutinból kivédenék, de olyankor az agyam a lelassult reflexek miatt egyszerűen képtelen volt lereagálni. Bár imádok vezetni, és kényelmesebb is lenne, nem kockáztatok. Ugyanilyen fix protokolljaim vannak az étkezéssel és a napi ritmussal kapcsolatban is. Ha ezeket betartom, a visszatérés kevésbé traumatikus az elme számára.
A vizuális fókuszod is megváltozik ilyenkor?
Ez az egyik legnehezebb rész. A vízen az ember folyamatosan a távolból, a környezetből gyűjti az információt: figyeled a felhőzetet, a szélirányt, a hullámok játékát, hogy felmérd a veszélyt. Itthon az a normális és elvárt, hogy beszélgetés közben felvesszük a szemkontaktust. De még most is, ennyi idő elteltével, piszkosul nehéz megtartanom a szemkontaktust. Mert önkéntelenül is észreveszem, ahogy ott fent mozognak a fák levelei, látom az eget, figyelem a légáramlást. Ez a reflex nagyon sokáig a túlélésemet jelentette – a szél erejétől függött, hogy alhatok-e, vagy közvetlen életveszélyben vagyok. Ezt a rengeteg apró részletet most meg kell tanulnom kikapcsolni és félretenni, mert a szárazföldön már nem hordoznak releváns információt. Nem egyszerű folyamat.
Emellett a fizikai visszaépítkezés is komoly tervezést igényel. Említetted korábban, hogy mivel a lábad hónapokig egyáltalán nem használtad járásra a szűk kabinban, a regeneráció rendkívül hosszú ideig tartott. Mit tettél, hogy visszanyerd az ellenőrzést a lábad felett?
A veszélyes teljesítésekkel való felhagyás utáni identitásváltozás legalább olyan érdekes és fontos része ennek a folyamatnak, mint a testi és lelki változások. Miután kimondtad, hogy nincs több Déli-sark, nincs több Grönland, se óceáni evezés, mit kezdesz magaddal? Ki lesz Rakonczay Gábor az extrém expedíciók után?
Ezt mindenképp pontosítani szeretném: én azt mondtam, hogy a magas veszélyfaktorú expedíciókat végleg elengedem. Azokat, ahol kézzelfogható, magas százalékos esélye van annak, hogy nem jövök haza, és úgy kell elbúcsúznom a családomtól, hogy az az utolsó találkozásunk lehet. Ha például a vihar miatt két napig egy másodpercet sem tudsz aludni, mert nem szabad és nem lehet, a kialvatlanságtól drasztikusan lelassulnak a reakcióid. Elég egyetlen rossz mozdulat egy kritikus hullámnál, és azonnal beindul a visszafordíthatatlan katasztrófa. Na, az ilyen típusú projekteket fejezem be. Az ultrafutás megmarad, és vitorlázni is biztosan fogok, de ezek nem hordoznak magukban ilyen mértékű, kontrollálhatatlan kockázatot.
Ha végignézzük a pályafutásodat, a projektek túlnyomó része sikeres volt. De ott van a két kísérleted, hogy SUP-on kelj át az Atlanti-óceánon. Miért gondolod, hogy az az eszköz, amivel itt Komáromban a Holt-Vágon szoktak bohóckodni, alkalmas az Atlanti-óceán leküzdésére is?
A mai napig meggyőződésem, hogy a SUP-os átkelés kivitelezhető. A felfedezések története tele van hasonlóan eszementnek tűnő, mégis sikeres vállalásokkal. Ott van Alain Bombard, aki egy minimális felszerelésű gumicsónakkal kelt át az Atlanti-óceánon élelem és víz nélkül, tisztán a tengerből élve, hogy bebizonyítsa: hajótöröttként is túl lehet élni. Vagy az első óceáni evezők 130 évvel ezelőtt: nehéz, kéttonnás fa csónakokkal mentek, kabin, tőkesúly, sótalanító, műholdas telefon vagy GPS nélkül. Volt egy iránytűjük, tudták az irányt, és ha bejött a víz, hát kimerték. Szóval a SUP technikai szempontból a megvalósítható kategóriában van.
Akkor nálad miért hiúsult meg kétszer is?
Mert egy olyan életszakaszban voltam, amikor a fejemben már ott motoszkált a gondolat, hogy el kellene engedni ezeket a brutálisan veszélyes projekteket. Volt egy nagyjából hároméves interregnum az életemben, amikor őrlődtem: vagy végleg abbahagyom, vagy ráteszek még egy lapáttal. Az első időszakban a „ráteszek egy lapáttal” győzött. A SUP-projekthez valójában úgy álltam hozzá: ha sikerül, az fantasztikus, ha nem, az is teljesen mindegy. Nem vártam meg a megfelelő időjárási ablakot, túl gyorsan akartam kicsikarni a sikert, és rossz életszakaszban talált meg. Mindenért, amiért nem sikerült, én vagyok a felelős: az én hiányosságaim, az én türelmetlenségem és a rossz hozzáállásom miatt bukott el. De maga a koncepció működhetne.
Ezt egyébként kudarcként élted meg?
Akkor, abban a pillanatban igen. De közben mégsem, mert tudtam, hogy azokkal a lehetőségekkel és azzal a mentális állapottal, amivel elindultam, elmentem a falig. Amikor a kimenekítésemre került sor, az valójában már 35 órával korábban eldőlt a fejemben. Amikor minden verziót kijátszottam, és a helyzet matematikailag is tarthatatlanná vált, akkor mondtam ki, hogy kiszállok. Emiatt nincs bennem hiányérzet. Amint tisztán átláttam és kielemeztem a hibáimat, megszűnt a kudarcérzet. Átfordult egy rendkívül erős tapasztalássá arról, hogyan nem szabad csinálni a dolgokat.
Ha összehasonlítjuk a közép-európai ember számára szinte felfoghatatlan, végtelen, szélfútta grönlandi vagy antarktiszi jégmezők dinamizmusát, az Atlanti-óceán hullámzását, és ehhez képest egy szófiai közpark statikusságát, ahol körbe-körbe futsz napokig – melyik a nyomasztóbb?
A szezonban a hőmérséklet stabil mínusz 30 fok körül mozog, az nem változik hirtelen. A jégmezőn a szél a legnagyobb ellenség, mert rengeteg hőt von el a szervezettől, de a szélnek is megvan a maga kiszámítható alapsebessége. Grönlandon a szél simán képes a duplájára erősödni annak, amire emberileg fel lehet készülni – az Antarktiszon ez nem fordul elő. Aki eljut oda, megkapja az engedélyeket és megvannak a kvalifikációs expedíciói, az már nem tudja elrontani. Ez egy szuperbiztos projekt.
És ehhez képest milyen egy tíznapos ultra-futóverseny Szófiában?
A szófiai verseny ehhez képest szimpla szórakozás, egy játék. Ez egy alacsony pulzuson végrehajtott, lassú, monoton mozgás. Ebbe nem lehet belehalni. A legrosszabb, ami történhet, hogy lesérülsz, kifáradsz, elájulsz, vagy leülsz aludni egyet. Nulla a valós veszély. Grönlandhoz képest ez egy biztonságos keretek között zajló önkínzás, ahol persze kőkeményen el kell menni a falig, de nem az életed a tét. Ami hasonló, az a végtelen monotonitás, a hosszú időtartam, a fizikai fájdalom és az a fázis, amikor az ember teljesen lecsupaszodik és letisztul lelkileg. Mentálisan és filozófiailag ugyanazokat a mélységeket lehet megélni az aszfalton is, mint a jégen.
Említetted a biztonságot, de ez a pálya nem volt elzárva a forgalom elől. Ott sétáltak a babakocsis anyukák, a kutyások, a helyi hobbifutók. Tudjuk, hogy Szőnyi Ferencet egy ultratriatlon-versenyen a kerékpáros versenyszám közben ütötte el egy autós, a műtött térdére esett, melynek következtében évekig tartó problémái lettek. Neked nem volt veszélyes találkozásod a helyiekkel?
A versenyhelyszín egy kis méretű városi park volt, ami elképesztően felkapott Szófiában. A délutáni órákban, nagyjából 4 és 8 óra között olyan brutális tömeg van a pályán, mintha az ember egy majálison vagy egy fesztiválon lenne. Én az első napokban biztosra vettem, hogy előbb-utóbb össze fogok ütközni valakivel. Gondolj bele: 600-800 kilométer futás után, végletes alváshiánnyal a hátad mögött, teljesen kicsontozva már az is gigantikus feladat, hogy lereagáld egy szembejövő gyalogos irányváltoztatását és kikerüld. Mégsem történt semmi baj. A parkot használók nagyjából 20 százaléka teljesen „képben” volt a versennyel, ők látványosan figyeltek ránk és kikerültek minket.
Az első napon rögtön 175 kilométert futottál – ez egy átlagos hobbifutónak a havi adagja. Ez egyfajta pszichológiai hadviselés volt a részedről, hogy megmutasd a mezőnynek: ez a te utcád, ők itt csak lakók? Mert ez félelmetes kezdés.
Valójában 177 kilométer volt az, ha pontosak akarunk lenni, a tömegben való kerülgetések miatt. De ebben nincs pszichológiai trükk. Az eddigi többnapos versenyeim tapasztalata alapján tudom, hogy ha biztonságos, stabil alapot akarok építeni, akkor az első 24 órát 170 és 180 kilométer közé kell „belőnöm”. Ez nálam kvázi rutin, ez a kezdés még nem harcolja le a szervezetemet, hanem megadja a verseny alaphangját. Az első nap még nem kell aludni, lehet egy picit dinamikusabb a tempó – ami még mindig egy rendkívül lassú, gazdaságos futást jelent. Nem mentem el 250 kilométerig, mint egyesek, csak hoztam a kötelezőt, és a hivatalos mérés szerinti 175 kilométer után beálltam arra a túlélősebességre, amivel tudtam, hogy még kilenc napig képes leszek működni. Az első három napban teljesen felesleges és félrevezető a tabellát nézni. Aki nagyon elrohant az elején, az később látványosan visszaesett. Aki túl lassan kezdett, az behozhatatlan hátrányba került. Meg kell találni azt a hajszálvékony mezsgyét, ahol úgy haladsz, hogy közben megőrzöd a tiszta futómozgást.
Tíz nap folyamatos aszfalton való mozgás után mennyire kopik el a test?
A két lábamon jelenleg összesen három olyan köröm van, aminek semmi baja. De ez nálam a normális „üzemi” állapot, nem csinálok belőle ügyet, nem is fáj. A valódi problémát a lábfejem peremén megjelenő brutális vízhólyag-áradat jelentette. A parkban a szél folyamatosan fújta a finom port és törmeléket a levegőben, ami beszivárgott a zokni szálai közé, a mozgástól bejutott a cipőbe, és a napi sok tízezer lépésnyi mechanikus becsapódás megtette a hatását.
Nem akarok direkt reklámot csinálni egyetlen márkának sem, de milyen és mennyi cipőben lehet teljesíteni egy ilyen tíznapos verseny?
Én a cipőimet normálisan, boltban vásárolom, nem szponzorált versenyzőként futok bennük. Egy Hoka Clifton 10-es modellt használtam, már sok éve e márka és típus mellett vagyok elköteleződve. A tíznapos futás rendkívül lassú, gazdaságos mozgás, a „szuperszonikus” karbonbetétes cipők itt teljesen feleslegesek, mert a tempó nem ér el olyan sebességet, ahol a karbon elasztikus előnye érvényesülne. Ami viszont életfontosságú, az a maximális csillapítás, a vastag talp, ami elnyeli a milliónyi becsapódást, és védi az ízületeket, a bokát és a térdet. Nagyjából mindenki ilyen maximális csillapítású cipőkben fut a mezőnyben, csak más-más márkára esküszik. Van viszont egy technikai szabály, amit szigorúan be kell tartani: a cipőket nagyjából 3-5 óránként le kell cserélni. Nem azért, mert elkopnak, hanem mert a folyamatos, órákon át tartó kalapálás alatt a talp habanyaga tömörödik és felkeményedik. A gyártók nem arra tervezik ezeket a modelleket, hogy valaki száz vagy kétszáz órát fusson bennük megállás nélkül. Ha a talp elveszíti a rugalmasságát, a térded fogja bánni. A cipőnek is pihenőidőt, regenerációt kell adni, hogy a habanyag újra fellazuljon. Emiatt folyamatosan, rotációban cserélgetem a párokat a tíz nap alatt.
Hogyan bírod fejben ezt a monotonitást?
Az átlagemberek túlnyomó többsége számára a 10 napig tartó futás is felfoghatatlannak tűnik. Aki ezt megcsinálja, az többnyire élete főművének tekinti. Te viszont ezzel a bulgáriai győzelemmel csak megágyaztál a legendás, New York-i Self-Transcendence 3100 mérföldes (4989 km) versenynek. Erre hogyan lehet mentálisan készülni, és ha az is megvan, létezik még továbblépés?
Ha azt nézzük, hogy a bolygón melyik a leghosszabb, hivatalosan hitelesített és legnagyobb presztízsű ultrafutó verseny, akkor az egyértelműen a Self-Transcendence 3100 Mile Race. Ez a kihívás azonban teljesen más logikát követ, mint a szófiai. Itt nem folyamatos a futás, ahol te osztod be a perceidet, hanem a pálya éjfél és reggel hat óra között kötelezően bezár. Ez egy 50 napon át tartó, mindennapos szakaszverseny, ami egészen másfajta regenerációs stratégiát igényel. Amikor korábban bejelentkeztem a New York-i szervezőcsapathoz, ők maguk mondták, hogy a meghívás előtt látni akarnak egy hivatalos, tíznapos versenyen. Szófiára tehát ebből a szempontból is szükség volt. Elég komoly terveim vannak New Yorkkal, nem csupán a szimpla teljesítés a célom, úgyhogy meg fogom adni a módját a felkészülésnek. Reálisan két év múlva indulhatok el rajta.
De gondolom, addig sem állsz le...
Abszolút nem, a közvetlen fókusz most a szeptemberi hatnapos világbajnokságon van. Szófia ebből a szempontból is tökéletes tesztnek bizonyult: élesben ellenőrizhettük a frissítést, a mikroalvásokat és a lábak amortizációját. A világbajnokság távban ugyan rövidebb lesz, de sportszakmailag sokkal komolyabb megmérettetésnek ígérkezik. Több mint száz ország elit futói lesznek a mezőnyben. Hat olyan versenyzővel állok majd egy rajtvonalhoz, akik történelmileg jobb eredményre képesek ezen a távon, mint én, köztük a regnáló világrekorderrel. Az egy klasszikus, ember ember elleni, kőkemény taktikai csata lesz. Nálunk minden egy következő, még nagyobb vállalás előprojektje. De szerintem ez így szép. Bármilyen szakmát, karriert vagy sportot nézünk, valójában soha nem vagyunk készen. Soha nem érünk végleg célba, mindig van egy következő mérföldkő, ami felé tartanunk kell, és ez a folyamat addig tart, amíg élünk.
CV:
Rakonczay Gábor (Budapest, 1981). Kétszeres Guinness világrekorder és hatszoros óceánátkelő hajós, az amerikai Év Kalandja Díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosa. Rendszeresen teljesít több száz kilométeres ultrafutásokat. 29 nap alatt átkelt Grönlandon és egy 44 napos expedícióval elérte a Déli-sarkot. Három könyv szerzője és eddig öt országban, több mint kétszázezer ember hallotta célmegvalósítással kapcsolatos előadásait.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/24. számában.
