2022. február 8., 07:55

Pozsonytól Ungvárig örökre száműzni a magyar nyelvet

Az önmagát a lehető legdemokratikusabbnak hirdető csehszlovák államhatalom formálisan az ország minden polgárának biztosította anyanyelve szabad használatának jogát a magánéletben, a sajtóban, a népgyűléseken, a kereskedelmi és vallási életben, függetlenül az egyes nyelvi-nemzeti közösségek lélekszámától vagy számarányától.

ruttka
Fotó: Archív felvétel
Ünnepség Ruttkán a húszas években

Az állami hivatalokban és a bíróságokon ez a jog a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárokat azonban már csak abban az esetben és ott illette meg, ahol egy bírósági járás területén a kisebbség aránya elérte a húsz százalékot. Ezeket az alapelveket egyenesen az állam alkotmánya rögzítette, tiszteletben tartásuk tehát a köztársaság valamennyi hatóságára, hivatalára és intézményére, illetve valamennyi tisztségviselőjére és polgárára nézve kötelező érvényű volt.

Az elvek és a gyakorlat

Az állami hivatalok, ahol csak tehették, szabotálták a magyarok nyelvhasználati jogát, sőt egyes hatósági tényezők kimondottan alkotmányellenes és így törvénysértő rendelkezésekkel léptek fel a magyar nyelv és beszélői ellen.

Az államhatalom elnéző magatartását – sőt jóindulatú támogatását – élvező szlovák nacionalista társadalmi szervezetek és egyesületek pedig botrányos módon folytatták hadjáratukat a magyar nyelv ellen. Szemléltető példaként bemutatunk néhány jellegzetes típusesetet a húszas évek elejéről.

Zólyomban 1920. október 3-án, vasárnap különösen durva provokációsorozat kezdődött. A Nemzetvédelem (Národná ochrana) elnevezésű militáns szlovák nacionalista társadalmi szervezet, valamint karhatalmi feladatokat is ellátó, eredetileg cseh nemzeti alapon szerveződő, de az impériumváltás után a Felvidéken is meghonosodóban lévő sportszövetség, a Csehszlovák Solymok Közössége (Českosovenská obec sokolská) utcai zavargásokat provokált a következő jelszóval: „A szlovák nyelvünkért!” (Za tú našu slovenčinu!) Az ekkor még tetemes részben magyarok által is lakott Zólyom magyarságát a rendbontók – akikhez a városban állomásozó csehszlovák katonaság soraiból is számosan csatlakoztak – egy durva magyarellenes kiáltvánnyal igyekeztek megfélemlíteni. „A mai nappal kimerült a türelmünk és engedékenységünk” – fogalmaztak harcias kedvükben a hecckampány szervezői és hangadói.

Nyilvánosan kijelentjük, hogy mától kezdve nem tűrjük az utcán, az üzletekben, a nyilvános helyeken és főképpen nem az állami vagy városi hivatalokban a magyar beszédet.

Nyelvünk jogait és az államunk létét kérlelhetetlenül megvédelmezzük. Minden hivatalnak, legyen akár az állami, akár magánhivatal, de különösen a városházának, a polgármestereknek és a kereskedőknek lelkükre kötjük, hogy két nap leforgása alatt távolítsák el házaikról a magyar táblákat és feliratokat, és pótolják azokat szlovák nyelvűekkel. Aki ennek a felszólításnak nem engedelmeskedik, az számoljon a következményekkel” – fenyegetőztek a bősz „nemzetvédők”.

Pontosan egy héttel a Zólyomban történtek után – 1920. október 10-én vasárnap – a Národná ochrana a Turóc megyei Ruttkán indított harcot az ott még mindig honos magyar beszéd ellen. Ruttka lakossága az impériumváltáskor szlovák többségű volt ugyan, de a 3500 szlovák anyanyelvű polgára mellett élt még itt 2160 magyar és 770 német lakos is.

A cseh megszállás után a város csaknem teljesen elvesztette magyar jellegét, ám a türelmetlen „nemzetvédők” elégedetlenek voltak a szlovákosodási folyamat tempójával, és azt igyekeztek meggyorsítani.

A város lakosságához intézett felhívás többek között imigyen fenyegetőzött:

„A legionáriusokkal karöltve nemzeti megtisztulásunk alapján állunk; türelmünk és engedékenységünk kimerült, nem tűrjük az utcán, az üzletekben, a hivatalokban stb. a hivalkodó magyarkodást, még kevésbé a magyar és bolsevik himnuszok éneklését.” A felhívás ezen túlmenően még a helyi magyar iskola esetleges újraindítása ellen is határozottan tiltakozott.

Az ismertetett kezdeményezés egyik állomása volt az ugyancsak 1920 októberében Rózsahegyen megszervezett, hasonló jellegű magyarellenes provokáció. 

A Národná ochrana, a Legionáriusok Szövetsége és a Sokol itt is közösen léptek fel a város akkor még részben magyar polgársága és a magyar beszéd ellen. Falragaszokon figyelmeztették a lakosságot: mindenki őrizkedjék a magyar beszédtől, és azt is megszabták, hogy néhány napon belül – október 28-ig, tehát a csehszlovák állam két évvel azelőtti prágai kikiáltásának emléknapjáig – a városban távolítsanak el minden „idegen nyelvű” táblát vagy feliratot.

E módszer és eljárás az 1921-es évben sem ment ki a divatból. A Legionáriusok Szövetsége 1921 májusában például a Nyitra vármegyei Szenicén arra hívta fel a helyi szlovákok figyelmét, hogy tovább már ne tűrjék meg városukban az ott még mindig honos magyar szót, és határozottan lépjenek fel az e nyelvet beszélőkkel szemben. A bujtogató felhívás szerint a magyar beszéd úgymond haragra kell lobbantson minden nemzetét szerető szlovákot, sőt azt tiszteletlen kihívásnak kell tekintenie a szlovák nemzeti öntudat ellen.

Államilag támogatott magyarellenesség

A társadalmi szervezetek és egyesületek mellett gyakran az állami hatóságok és önkormányzati szervek is felléptek a magyar nyelv ellen mind a hivatalos fórumokon, mind a magánéletben.

Előfordult, hogy maga a megyefőnök, a zsupán tiltotta be vármegyéje területén a magyar nyelv használatát.

Jozef Bellai trencséni zsupán 1921. augusztus 26-án kibocsátott 23 244/1921. sz. rendelete vált leginkább hírhedetté ebben a vonatkozásban.

A zsupán kötelességévé tette a vármegye valamennyi járásfőnökének, polgármesterének, rendőrkapitányának, csendőr- és pénzügyőr-állomásának, hogy a lehető legerélyesebben járjanak el a nyilvános fórumokon magyarul beszélőkkel szemben, és ezáltal „államunk presztízsét az illető egyének kihívó szemérmetlenségével szemben megvédjék”. Bellai indoklása: „végül is Szlovákiában élünk, és nyelvében él a nemzet”. A megyefőnök nyers, de őszinte érvelésében arra is rámutatott, hogy a szlovákoknak úgymond ezer okuk is megvan arra, hogy „mérhetetlenül kényesek” legyenek eddig lenézett nyelvükre.

Ezért kikérjük magunknak, hogy a mi földünkön tendenciózusan idegen nyelvet használjanak szóban vagy írásban”

– elégedetlenkedett a türelmetlen megyefőnök. Bellainak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy vármegyéje területén minden olyan nyomtatványt elkobozzanak, amelyen bármilyen magyar szöveg előfordul, a magánvállalkozások üzleti nyomtatványait is beleértve. A nagy feltűnést keltő hatósági rendelet a következő fenyegetéssel zárult: „Végül figyelmeztetem a lakosságot, hogy ezen elvek szerint igazodjék, mert ezen rendelet szelleme ellen minden kihágás következményeit maga magának kell tulajdonítania.”

Jozef Bellai zsupán radikális és törvényellenes fellépése a magyar nyelvvel szemben egyáltalán nem volt egyedülálló jelenség a korabeli Szlovákiában. Elvégre maga a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium is erre bátorította a minisztérium alá rendelt hatóságokat. A minisztérium 1921. december 16-i keltezésű körlevelében ugyanis arra hívta fel Szlovákia valamennyi zsupánjának a figyelmét, hogy saját jogkörükön belül tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a szlovák helységekből minél előbb eltűnjenek a magyar és német nyelvű feliratok.

Az ilyen hatalmi egyetértés birtokában egyáltalán nem meglepő, hogy sorozatban láttak napvilágot a magyar feliratokat, valamint a magyar beszédet tiltó, az alantas hatósági közegek és önkormányzati szervek magyarellenes rendeletei, felhívásai és kiáltványai. Turóc vármegye székhelyén, Turócszentmártonban is magyarellenes fellépésekre került sor. A jelek szerint a város képviselő-testületének fülét is bánthatta a városban akkor még mindig honos magyar szó, ezért 1922 nyarán annak erőszakos – és minden kétséget kizáróan törvénytelen – száműzése mellett döntött. Igor Thurzo polgármester 1922. július 31-i keltezéssel a következő szövegű felhívással fordult városa polgáraihoz.

Polgártársak! Végképp természetellenes és érthetetlen, hogy községünk lakosságának egy része még 1922-ben is magyarul mondokol, és ezáltal provokálja a mi béketűrő polgárainkat.

Nincs kifogásunk az ellen, hogy a született magyar, ha másképpen nem tud, a saját nyelvén beszélhessen, de az már mégiscsak szemtelenség, hogy öntudatra ébredt tiszta szlovák vidéken magyarul mondokoljanak az olyan emberek, akik kimondottan a szlovák nép munkájából élnek, és szlovákul is jól tudnak. Éppen ezért kötelessége minden egyes itteni polgárnak, hogy az ilyen szemteleneket egyenesen az utcán figyelmeztesse és eszükbe juttassa: ne várják meg, amíg az öntudatra ébredt mártoni szlovák közönség komolyabban fellép ellenük.”

A sajtó szerepe a magyartalanításban

A különféle hatósági, valamint társadalmi síkon megnyilvánuló, a magyar nyelvet minden vonalon visszaszorítani próbáló szent nemzeti küzdelemből a szlovák sajtó is kivette a részét.

sajtó
Fotó:  Archív felvétel
A Monarchiában is megjelenhettek szlovák lapok

A kormánypárti vagy ellenzéki szlovák sajtótermékek egy témában mindenkor közös platformon álltak, és ez a magyarellenesség volt. Az intenzitás mértékét tekintve volt ugyan eltérés a különböző típusú és hovatartozású lapok között, a magyartalanítás szükségességét, illetve a magyar nyelv minél hatékonyabb visszaszorításának helyességét azonban mindegyik magáévá tette. Volt lap, amelyik kimondottan útszéli hangnemben uszított, volt olyan is, amelyik csak szelíden helyeselt, ám az üldözött magyarság és a magyar nyelv védelmében soha egyik sem emelte fel szavát.

A Csehszlovák Nemzeti Demokrata Párt Pozsonyban megjelenő napilapjának, a Bratislavské novinynak egyik vezércikke mindenképpen megérdemli a figyelmet. Az ominózus magyarellenes iromány a lap 1923. július 19-i számában látott napvilágot. A vezércikk szerzője szabadjára engedte indulatait, és igazi szlovák nemzeti elkötelezettséggel gyalázta a magyar nyelvet és általában a magyarságot. Különösképpen azokat vette célkeresztbe, akik állami alkalmazottként a magánéletben még mindig magyarul beszélnek.

„Nézzétek csak meg a mi szlovák városaink utcáit, vagy nézzétek meg a vidéki értelmiségünk családi és társadalmi érintkezését! Olyan kirívó módon és provokálóan beszélnek, hogy az embernek sokszor viszketni kezd a tenyere és szívesen kiöntené a mérgét azokra a magyar szájakra” – uszította olvasóit a „nemzeti” és „demokrata” lap vezércikkírója. „Hasonlóképpen figyeljétek csak meg a mi szlecsinkáinkat, vagy jobban mondva kisasszonyainkat az iparos és polgári családokban, ahol az apa szlovák állami hivatalnok, kisasszonyleányai azonban kemény magyarofilek. Figyeljétek meg a hivatalnoknőket és az állami hivatalnokokat, hogy hányuknak nehéz teher a szlovák nyelv, amelyet a hivatalban kénytelenek ugyan elviselni, de mihelyt a hivatal ajtaját becsukják a hátuk mögött, vígan mondokoválnak, és még csak eszükbe sem jut, hogy ezzel a cselekedetükkel mennyire kimutatják ellenszenvüket a szlovák nyelv iránt.” A cikkíró szerint állami alkalmazott, hivatalnok, pedagógus csakis szlovákul beszélhet, köteles az államnyelvet használni a magánéletben is.

Az idézett szerző, J. Smida azonban nem maradt meg az egyszerű ténymegállapításnál, hanem militáns hangnemben felszólította a „nemzethű” szlovákokat a harcias fellépésre a magyarul beszélőkkel szemben.

„Ha észreveszitek, hogy állami hivatalnok, hivatalnoknő vagy alkalmazott bárhol magyarul beszél, ezt jelentsétek be hivatali főnökének” – adta ki az utasítást a szlovákosítás bátor élharcosa. „A főnököktől pedig elvárjuk, hogy a magyarkodó hivatalnokokat ne tűrjék meg állásaikban. Aki magyarul érez, az menjen Pestre, ott tele szájjal mondokoválhat, ne falja (sic!) itt a mi csehszlovák kenyerünket. Minden kereskedőt, iparost bojkottálni kell, ha magyar a társalgási nyelve (…). Tüntetően kerüljétek el azokat az embereket és az olyan társaságot, ahol magyarul beszélnek, és nyilvánítsátok ki irántuk megvetéseteket (…). Ahol csak megtehetitek, nyilvánosan torkoljátok le azokat, akik akár az utcán, akár a társaságban magyarul beszélnek. Minden városban és községben fogjatok össze néhányan a szlovák nyelv védelmére, illetve a magyar nyelv visszaszorítására, és minden törvényes eszközzel korlátozzátok a magyar beszédet.” A szerző által kitűzött és nyíltan hirdetett cél a következő:

Szlovákia városaiból és falvaiból – „Pozsonytól egészen Ungvárig” – örökre száműzni a magyar nyelvet.

A bemutatott magyarellenes kirohanások mellett azonban arra is rá kell mutatnunk, hogy az impériumváltás utáni szlovák társadalom egészét semmiképpen sem azonosíthatjuk a harsány hangú uszítókkal. Ezekben az években a szlovákság többségére még nem volt jellemző a türelmetlen magyarellenesség.

A szlovákok közül sokan őszintén vonzódtak a magyar nyelvhez és kultúrához.

A felkorbácsolt magyarellenes közhangulat eredményei néhány éven belül látható és hallható valósággá váltak. A vegyes nyelvű és hagyományosan több kultúrájú felvidéki városok arculata, valamint hivatalainak, utcáinak, kávéházainak nyelvi tarkasága négy-öt év leforgása alatt a legtöbb esetben egyszínűvé és egynyelvűvé szürkült. E városokban az államnyelv a nyilvános fórumokon mindenütt pöffeszkedően dominánssá vált. A magyar nyelv, mint szégyellni és rejtegetni való bűnjegy – illetve beszélőire csak bajt hozó veszélyforrás – egyelőre a zárt családi közösségekben lelt menedéket.

Persze a Felvidék zárt magyar etnikumának színmagyar városaiban más volt a helyzet. A húszas évek első felében itt még merő anakronizmusnak tűnt volna a magyar nyelv teljes kiiktatásának szorgalmazása. Erre itt csak egy negyed évszázad elteltével, 1945 után került sor.

Mindazonáltal a színmagyar városok is kezdtek – legalábbis külsőleg és az első látásra – részben szlovák, illetve „csehszlovák” jelleget ölteni.

Megjelent a Magyar7 2022/6. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.