Nagy emberek, kis történetek II.
Rossini és a csodálatos hangú börtönlakó, a licitáló Stravinsky és a pályaelhagyó Dickens.
Gioachino Rossini (1792–1868) a 19. század első felének egyik legsikeresebb operaszerzője volt, aki 36 éves koráig mintegy negyven operát komponált, később azonban hullámzó kedélyállapotai és betegsége miatt már csak néhány kisebb kamaradarab és egy-két kórusmű került ki a keze alól. Éveken át a párizsi Théâtre Feydeau igazgatója volt és sokszor gyűlt meg a baja a magukról sokat képzelő énekesnőkkel és a „hőstenorokkal”.
A fegyenc azonban zavarba jött, hiszen hogyan szerepelhetne ő olyan előkelő párizsi személyek között, amikor a vállára sütötték a billogot – T. F., ami azt jelenti, hogy Travaux forcés (Kényszermunkás). „No ezt könnyen elintézhetjük – felelte Rossini. – Elvégre a T. F. a színházam monogramja is. Hogy ne legyen feltűnő, a színház valamennyi énekesének a vállára is rásüttetem, hogy T. F. – Théâtre Feydeau.
Igor Stravinsky (1882–1971) orosz zeneszerző a 20. század egyik legnagyobb hatású komponistája volt, aki élete java részét hazájától távol töltötte. Pályája elején balettjeivel hívta fel magára a figyelmet, ezért nem meglepő, hogy amikor Londonban egy árverésen eladásra kínálták az egyik balettje eredeti partitúráját, nagy volt iránta az érdeklődés.
„Igor Stravinsky vagyok! – mutatkozott be az elképedt sajtómunkásoknak, majd rögtön folytatta is: – Soha sem gondoltam volna, hogy valaha is kétszer annyit fogok kifizetni a partitúrámért, mint amennyit annak idején az egész balettel kerestem.”
Ennek köszönhetően idővel már elég szépen megélt az írásaiból is, ezért bejelentette a parlamentben, hogy megválik a gyorsírói munkától. Az Alsóház elnöke csodálkozva megkérdezte: „Nem kár ezt a feltétlenül hasznos tevékenységet felcserélni a bizonytalannal?” Mire Dickens így válaszolt: „Uram, ne vegye zokon az őszinteségemet, de meg kell vallanom, hogy ezen a helyen én csak egyetlen személlyel találkoztam, aki vitathatatlanul hasznos munkát végzett. Ő pedig az az öreg néni volt, aki az ülések után kiseperte a helyiségeket és kulcsra zárta az ajtókat.”
Megjelent a Magyar7 2023/51-52. számában.
