Milyen ember is volt valójában a diplomata főpap?
Takáts Sándor (1860–1932) komáromi születésű piarista szerzetes és művelődéstörténész A régi Magyarország jókedve című munkájában egy rövid fejezetet szentelt Szelepcsényi György (1604–1685) konstantinápolyi követjárásának. Már az első mondatával leüti az alaphangot, amikor megjegyzi: „Szelepcsényi György érsek nem azon történeti alakok közül való, akikkel az ember szeretettel foglalkozhatik. Hiszen nevét még ma is kelletlenül emlegetik, a működését még ma is átkosnak mondják.”
Másként látják alakját a későbbi életrajzírók, megállapítva, hogy a 17. századi magyar történelem egyik legbefolyásosabb egyházi és politikai vezetője, esztergomi érsek, hercegprímás, királyi helytartó és diplomata volt. Kiemelkedő szerepet játszott a magyarországi ellenreformációban, a török elleni védelemben és a Habsburg-udvarral való kapcsolattartásban. Közelebbről megvizsgálva személyét és életútját tulajdonképpen mindkét jellemzésnek sok valóságalapja van.
Szelepcsényi szüleit portyázó törökök ölték meg, talán emiatt sem volt nagy kedve később diplomáciai küldetést vállalni az Oszmán Birodalom fővárosába, ennek ellenére 1641-ben, majd 1643-ban is megfordult ott, sőt ekkor nem sokon múlt, hogy Musztafa nagyvezír parancsára beláthatatlan időre fogoly legyen, ami egyébként gyakorta megesett a követekkel. Musztafa befolyása a birodalom ügyeinek intézésében meghatározó volt, de a gyengeelméjű Ibrahim szultán ugyancsak nagyhatalmú anyja valamiért megsértődött rá és elérte, hogy Musztafát végezzék ki. Eredetileg selyemzsinórral akarták megfojtani, ő azonban időben felismerte, hogy mit terveznek ellene és menekülőre fogta, végül azonban az utcán elkapták és a pribékek a helybeliek szeme láttára miszlikbe szabdalták.
Szelepcsényi György már eközben úton volt hazafelé. Végeredményben sikerült elérnie az 1606-os zsitvatoroki béke ismételt meghosszabbítását és ennek köszönhetően egyre magasabbra lépdelhetett az egyházi ranglétrán. Végül esztergomi hercegprímás lett. Fiatal korában Pázmány Péter vette szárnyai alá és ezt egyebek mellett sajátos módon hálálta meg: egyházi méltóságoknál nem éppen szokványos hobbijának, a rézmetszésnek hódolva megalkotta Pázmány Péter arcképét, amely az egyetemalapító bíboros legismertebb, ma is gyakran közölt portréja lett.
Szelepcsényit sajátos ambivalencia jellemezte. Hűséges volt a Habsburgokhoz, de rokonszenvezett a magyar főurak rendi elégedetlenségével is, akik mélységesen csalódtak I. Lipót császár politikájában, mert az 1664-es megalázó vasvári békekötést követően a magyar alkotmányos jogok és rendi kiváltságok megsértésével igyekezett elégtételt venni magának.
Később azonban, amikor felvetődött a fegyveres lázadás lehetősége, Szelepcsényi úgymond „kiszállt” az ügyből, így aztán nem került Zrínyi Péter, Frangepán Kristóf és Nádasdy Ferenc sorsára, akiket lefejeztek. Wesselényi Ferenc nádor és Lippay György érsek, az összeesküvés két vezéralakja még azelőtt elhunyt, hogy a leszámolás gépezete beindult volna. Igaz, Wesselényi özvegyét, Széchy Máriát és közeli hozzátartozóit is meghurcolták. Szelepcsényi hercegprímás viszont életének leggyászosabb szerepét vállalta el. Ő lett a vezetője annak a pozsonyi törvényszéknek, amely közel 750 protestáns (református és evangélikus) papot és tanítót idézett be 1674 márciusában és azt követelte tőlük, hogy térjenek át a katolikus hitre, vagy vonuljanak önkétes száműzetésbe és így kegyelmet kapnak. Több tucatnyian azonban erre nem voltak hajlandók és bár Szelepcsényi nem ítéltette őket halálra, de láncra verve Nápoly kikötőjébe szállították őket és sorsuk a gályarabság lett. Többen életüket vesztették, a túlélőket aztán 1676 februárjában Michael de Ruyter holland admirális szabadította ki.
