Mi rejlik a könyv mögött?

A függöny mögül bekukucskál a ragyogó napfény. Épp fordulnék át a másik oldalamra, mikor idegtépő ricsajjal megcsörren az ébresztőm.

Kelj fel! Már dél van! – „nyájas” hangon rikácsol édesanyám a konyhából. Kezdődik… – motyogom magamban erőtlen hangon.

Megviselten döntöm fejemet az íróasztalomon heverő naptár felé. Lassan, drámaian, mintha egy tinisorozat főszereplője lennék. Szombat van! – kapok észbe. Egy óra múlva zár a könyvtár! Tágra nyílt szemmel pattanok fel a selymes ágyikómból, mintha futótűzként szűnt volna meg az egy perccel ezelőtt érzett bágyadtság.

Fiókom mélyéről két teljesen eltérő színű ruhadarabot kapok ki. A kezemhez legközelebb eső hajkefével próbálom kifésülni gubancos hajam. Ennek köszönhetően persze úgy áll, mint az oroszlán sörénye. Bár mindig odafigyelek a külsőmre, most ez az utolsó dolog, amivel foglalkozom. Alig marad időm arra, hogy legalább egy pillantást vessek magamra a tükörben. Óriási sóhajtással vizsgálom rendetlen önmagamat.

Úgy nézel ki, mint egy bohóc! Minden reggel megkapom bátyám fárasztó hozzászólásait. Hááát… kösz! Mintha erre lenne leginkább szükségem az életben. Hidegen hátat fordítok neki, ez természetesen lemossa a huncut vigyort az arcáról.

Húsz perc után végre beérek a könyvtárba. Tudom, későn jöttem, hisz már a legújabb kiadványok többségét elkapkodták. Épp csak néhányat lehet találni a polcokon, de olyanokat, amelyek valószínűleg már évek óta ott porosodnak, mert nem vitte el őket senki. Duzzogva fordítom el tekintetem az ócska könyvek látványától. Már éppen el akartam húzni a csíkot, amikor egy különös darab elfeledteti velem a távozás gondolatát. A borítón se cím, se író, lapjai üresek, akármerre is lapozok. Mindössze oldalszámokat látok. Pillanatok alatt heves fáradtság érzése kap el.

Csak egy percre lehunyom a szemem… Ismét magamban beszéltem, majd hirtelen álomba merültem.

Idővel nyúzottan nyitom ki a szemem, ám nem a könyvtárban találom magam. Az elém táruló kép egy virágokkal teli, zöldellő rét, de hiába találom magam békés környezetben, rettegek. Könnyeimet visszafojtva próbálok lehiggadni. Voltaképpen tudom, hogy ahol vagyok, az az ismeretlen. Kétségbeesve loholok fel s alá.

Hahó! Hall engem valaki?!

Riadt hangon kiabálok segítségért. Majd valaki megszólal a mögöttem lévő bokorból: „Nyugodj meg. Itt biztonságban vagy.” Rémületemben hátraestem, de minek a nagy pánik? Látom ugyanis, hogy a bokor szélénél egy szívélyes idős néni ült, akit nem vettem észre az iménti nagy riadalmamban.

„Haza szeretnél jutni?” – kérdezi az idős néni. „Gyere, én megmutatom neked az utat.”

Mondanom sem kellett semmit, mintha tudta volna mire vágyom. Azzal a lendülettel megragadta a kezem, majd újra álmosság futott végig a testemen. Egy szempillantás alatt elaludtam ismét.

Megnyugvásomra ismét a könyvtárban nyitottam ki a szemem. „Csak álom volt.” – gondolom. De mikor állnék fel és mennék ki a könyvtárból, rátekintek a könyv első oldalára.

Az eddig üres könyvben egy történet van, egy mese. Mese rólam, a családomról és a csodálatos szombati napomról.

Héger Réka Lilien