Az ismeretlen visszhang
Ez a címe az egykori kollégánk, Bokor Klára emlékére kiírt pályázat Legizgalmasabb történet díjjal jutalmazott munkájának, amelyet Maci jeligével küldött be Nágel Damian Szőgyénből.
Azt gondoljuk, hogy az ismeretlen az űrben, vagy az óceánok mélyén van. De lehet, hogy az ismeretlen te magad vagy, az, aki reggel visszanéz rád a tükörbe.
Egy átlagos napnak indult otthon, felkeltem és elindultam a szőgyéni alapiskolába. Mentem a tömegbe, a szokásosnál is nagyobb volt a zsivaj, de olyan volt, mintha valaki azt suttogta volna, hogy végre visszatértél. Az osztályban leültem a legjobb barátom mellé. Hozzászóltam, de ő rám se nézett, csak meredten bámulta a telefonját. Amikor bejött a tanár, a névnaplóban a nevemet csak úgy átugrotta, mintha csak egy bábu lennék, vagy ott se lennék. Azt hittem, csak rossz napom van, elmentem az 5 perces szünetben a büfébe, de ott a kiszolgáló rám se nézett.
Idegesen futottam a folyosón, és olyan volt, mintha valaki azt súgta volna, hogy végre visszatértél. Még jobban megijedtem és üvöltöttem egyet, de senki se nézett rám, mintha nem is léteznék. A hideg futkosott a hátamon. A másik szünetben elmentem a régi szárny felé, hogy nyugalmat találjak. Ott már nem beton volt a padló, hanem kopott, koszos hajópadló. Amikor már majdnem sírtam, akkor vettem észre a falba épített szekrény mögött egy ajtót, amit eddig sosem láttam. Bementem, és akkor olyan volt, mintha megállt volna az idő, minden poros volt, de érintetlen, az asztalon ugyanolyan tolltartó volt, mint az enyém, remegve nyitottam ki az asztalon fekvő füzetet, elkezdett íródni sötét fekete tintával, hogy „végre visszatértél”. Ránéztem a falon lévő órára és eszeveszettül elkezdett pörögni, a másodpercek percekké, a percek órákká, az órák évtizedekké váltak, és valaki azt suttogta, hogy végre visszatértél, és visszhangzott.
Egy 1976-os fekete-fehér újságkivágást vettem észre a falon. Én voltam rajta, ugyanolyan koptatott farmerben, ugyanazzal a kócos hajjal ugyanolyan tekintettel és az állt rajta, hogy: tragédia az iskolában, egy szegény gyereket a pinceomlás óta nem találtak meg. Lefagytam, rá akartam tenni az asztalra a kezem, de csak úgy átment a fán. Végig egy ismeretlen voltam. Csak ott álltam lefagyva, mert 50 éven át azt hittem, hogy élek. Akkor a nap sem nekem kelt fel. Akkor az ajtón át hallatszódó diákzsivaj is elnémult és már nem féltem. Elindultam az ajtó mögül átszűrődő fény felé, vagyis az ismeretlenbe.
De a kérdés az, hogyan nem vettem észre eddig, hogy ismeretlen voltam? Ezt még én sem tudom, vagy csak egy időburokban voltam, de az biztos, hogy egész végig csak ismeretlen voltam. És most egy ismeretlen fényes helyen vagyok, ahol megcsinálhatod az álmaidat. Azt hiszem, hogy ez a mennyország. Csodás ez a hely, de még mindig hiányzik a régi életem. De még mindig aggaszt az, hogy végig csak egy ismeretlen voltam.
Szerző: Nágel Damian
