Megint magyarok lehetünk
A Trianonban életképtelenre csonkolt Magyar Királyság számára 1921 rendkívüli esztendőnek bizonyult. Utolsó királyunk, IV. Károly két ízben kísérelte meg uralkodói hatalmát visszavenni, amire válaszul létrejött a kisantant. A szerb megszállás alatti Baranya vármegye északi része felszabadult, az Ausztria részére átadandó nyugat-magyarországi területen kirobbant felkelés pedig a soproni népszavazást eredményezte.
Az Ausztriával kötött saint germaini békeszerződés (1919. szeptember 10.) Nyugat-Magyarországot, Sopront és környékét szomszédunknak ítélte, mely területrészt a trianoni békediktátum 1921. július 26-i ratifikálásáig ki kellett üríteni, de ennek végrehajtását Magyarország feltételhez kötötte: a szerb királyi hadsereg vonuljon ki az általa 1918 novemberének közepe óta megszállt Pécsről és Baranyából, így a szerb hadsereg 1921. augusztus 18–27. között kiürítette Baranyát és a Gyékényes–Újszeged vonaltól északra fekvő területeket.
Pécs ekkoriban a tanácskommün bukása után menekült kommunisták egyik gyűjtőhelye volt, ahol 1920 nyarától Linder Béla volt a polgármester. Hatalmuk megtartása érdekében szerb segítséget kértek, ám azok óvatosak voltak. Végül kikiáltották a kérészéletű Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, amely a szerbek fegyveres védelmét kérte, ám a kísérlet hamvába holt.
A visszatérő területek lakosságához a „déli végeken vezénylő tábornok”, bádoki Soós Károly altábornagy A felszabadult területek népéhez! címmel intézett kiáltványt: „(…) a magyar nemzeti hadsereg csapatai újra kitűzik a nemzeti zászlót e részekre, melyek ősidők óta Szent István koronájához tartoztak. Visszahozza evvel a hadsereg hazánk nyugalmát és a törvényes rendet, visszahozza e földre, mely mindig ízig-vérig magyar volt és amelyhez dicsőségnek is, gyásznak is emléke fűződik.
Honfitársak! Íme elérkezett a megváltás napja! Meleg szeretettel üdvözlöm a kormányzó úr és a magyar kormány nevében e földnek minden hazafias lakóját, polgárát, földművesét, iparosát, munkását egyaránt! Édes hazánk mindnyájatokat keblére ölel. Könnyet letörölni, nyomort megváltani, nehéz sebeket gyógyítani jöttünk. Kiengesztelő, megértő szívvel testvéri szeretetet hozunk még azoknak is, akiket lelketlen felbújtók megtévesztettek, pillanatnyilag megtántorítottak. (…) A magyar nemzeti hadsereg fegyverei nyugalmat, jogrendet hoznak és oltalmat a minél előbb meginduló nemzeti keresztény újjáébredés munkájának. Aki vakmerő kézzel e munkát, a törvényes rend visszaállítását meg merné zavarni, arra kíméletlenül csap le a nemzeti hadsereg erős keze. Szent István napjának jegyében indul meg felszabadító utunk! Vezéreljen Istenbe vetett hitünk és a hazaszeretet!”
Augusztus 22-én 9 órakor a bevonulásra kijelölt kaposvári hadosztály csapatai Magyarszéken vettek részt tábori istentiszteleten, ahol kihirdették Soós tábornok napiparancsát: „Katonák! Katonaszívem büszkén örül annak, hogy én vezethetlek benneteket már régóta felszabadulás után sóvárgó honfitársainkhoz. De büszke legyen az alám rendelt fegyveres erő minden tagja arra, hogy tevékeny részese lehet a Magyarország történetében örökké emlékezetes eseménynek!
Ha valaki közétek akarna férkőzni, a fegyelem ellen izgatni merészelne, ha valaki megint ki akarná csavarni becsületes kezetekből a fegyvert, hogy szabad útja legyen hazaromboló szándékainak, akkor tudom, nem lesz senki közöttetek, ki ne ismerné kötelességét ily gonosztevőkkel szemben.
Katonák! A visszakerülő területek hazafias lakossága tőletek várja a megváltást. Az egész nemzet szívdobogva kíséri lépéseteket, egész Európa figyel benneteket! Tartsátok becsületes kézzel magasan a nemzeti hadsereg zászlaját, tisztán annak ragyogó pajzsát. A kormányzó úr Őfőméltósága engem azzal bocsátott el legutóbb: Isten áldása kísérje munkádat! Ezt tolmácsolom most nektek: Isten áldását, egy jobb jövőbe vetett hitet, hazaszeretetet, reményt, rendet, fegyelmet és békességet vigyetek magatokkal, magyar testvéreink közé. És akkor áldani fogja a jövő nemzedék neveteket!”
A tábornok e szavakkal indította útba csapatait: „Meg vagyok győződve arról, hogy a hazaszeretet úgy fog titeket vezérelni, hogy Isten áldása úgy fog kísérni ezekben a fontos napokban, hogy minden időre kiérdemlitek a hazának köszönő szeretetét, legfelsőbb hadurunknak megelégedését és dicséretét. Reája kérjük a jó Isten áldását. Magyarország kormányzója, a nemzeti hadsereg ura, éljen!”
A Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg alakulatai ezt követően Magyarszék és Mánfa felől átlépték a demarkációs vonalat, és a helyiek önfeledt ujjongásától kísérve az Árpád-tetőn emelt diadalkapun át vonultak be Baranya vármegye székhelyére. Az MTI részletes tudósításából ismeretes, hogy az Árpád-tetőn Szikora felügyelő mondott köszöntőt. „Testvéreim…” – kezdte beszédét, de nem tudta folytatni, mert a sírástól elcsuklott a hangja. Pécs bejáratánál „Jó szerencsét!” feliratú diadalkapu várta a katonákat, és délben rövidi Maxon Lajos tábornok, hadosztályparancsnok a Széchenyi téren átvette a várost. Délután 5 órakor került sor az ünnepélyes fogadtatásra. Az egyházi és világi köszöntéseket követően Soós tábornok emelkedett szólásra. „Ma reggel, amikor a Nemzeti Hadsereg élei átlépték a demarkációs vonalat, attól kezdve a lelkesültség hullámai ölelték át, a nemzeti zászló százával lengett köröttünk – mondta. A Himnusz magasztos akkordjai hangzottak fel ezer és ezer ajkról és a felszabadulás felemelő érzésében ezer kín, ezer könny és szenvedés, három év pokoltüze után ez a hazafias öröm egekig érő lelkesüléssel egyesített mindenkit, akit utamon láttam, akivel beszéltem, munkást, földművest, polgárt, iparost egyaránt. Megint magyarok lehetünk, megint büszkén viselhetjük nemzeti színeinket, megint beszélhetjük édes anyanyelvünket, részesei vagyunk megint Szent István koronájának. (…)”
Beszéde végén háromszor meglengette Bocskai-sapkáját, mire a tömeg háromszor megéljenezte Magyarország kormányzóját és elénekelte a Himnuszt. Lelkesedéssel üdvözölték az antantmisszió egyik tagját, Francis William Gosset angol ezredest, végül a csapatok virágesős díszmenete zárta az ünnepséget.
A fogadtatás mámoráról gróf losonci Bánffy Miklós külügyminiszter is megemlékezett: „Elkövetkezett a kiürítés és Baranya visszavétele. Utóbbi helyre kormánybiztosul Soós altábornagyot neveztük ki. Soós virágesőben lovagolt be csapatai élén. Szerencsére szelíd lova lehetett, aki nem bolondult meg attól a tarka leánysokaságtól, mely szorosan körülvette és kísérte, sem attól az orkánszerű éljenzéstől, amit közvetlenül a fülébe ordítottak, sőt, a sok hosszú virágfüzértől sem, amivel nemcsak Soóst borították be, de a derék ló nyakára, fejére, hátára is dobtak folyvást a nők. Hamarosan az altábornagyból és táltosából alig látszott valami, és aki kissé távolabb állt, azt hihette, hogy valami óriási bokréta halad ezernyi tömeg között. Baranya visszaszerzése ilyen ünneplés között ment végbe.”
Ezzel Pécs és Észak-Baranya harminchárom hónapos szerb megszállás és balkáni alapossággal véghez vitt szisztematikus kifosztás után visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá, csakúgy, mint Tolna és Somogy vármegye megszállt részei és a Duna–Tisza-közén Baja, Újszeged, Szőreg, Kiszombor, Deszk, Klárafalva és Ferencszállás.
Pár nappal később a magyar hatóságok által kiürített Sopront és környékét át kellett adni Ausztriának, mire 1921. augusztus 28-án kitört az első nyugat-magyarországi felkelés.
Megjelent a Magyar7 2026/35. számában.
