Emberek a havason: Észak-Hargita a Hazajáró szemével - VIDEÓVAL

2021. május 2., 12:10
Kenyeres Oszkár

A Kilyénfalva feletti elágazásban tanácstalanul álldogálunk a késő nyári éjszakában, mire előkerül Jóska, hogy mutassa az utat a Kicsi-Ponkon álló tanyájához. Rég voltunk nála, azóta a bánya miatt mintha átszabták volna az utakat is, de a lényeg, hogy itt van, nem öregedett semmit, indulhat végre a várva várt észak-hargitai kalandunk.

Úton az Észak-Hargitában.
Fotó: Hazajáró
Úton az Észak-Hargitában.

Tán két kilométer, és ott vagyunk a tanyán, ahol egy hatalmas tűz mellett várnak már Jóska barátai, Attila és Endre is minket, hogy végre megnyíljanak azok a pálinkásüvegek, és belecsaphassunk a hajnalba nyúló anekdotázásba.

Reggel fáradtan, szénaszagúan ébredünk meg a hiuban, de a létrán lemászva most tárul elénk igazán a Kicsi-Ponk világa, ami másnak a világ vége, de barátaink számára a világ közepe. Hol is láttuk először ezt a harmóniát? Talán a Nyírő József regénye alapján készült Emberek a havason filmkockáin? Vagy Tavaszy Sándor írásaiban olvastuk?

„A hegynek lelke és a lábainál gyűrűző népnek a lelke összefonódott, a székelyt a Hargita nélkül, a Hargitát a székely nélkül elképzelni sem lehet. A hegyóriás kincses gazdagsága, kimeríthetetlen sok szépsége és népének szívós ereje és sokszínű lelkének ékessége annyira egymásra utalnak, hogy csak együtt tudnak elborulni és felderülni. Amilyen rejtelmes és gazdagon tagolt a Hargita világa, éppen olyan titokzatos és sokfelé néző népének eszejárása. Az adja ennek a hegyvonulatnak a különös varázsát, hogy van egy nép, amely ősidőktől fogva hűséggel ragaszkodik hozzá, s gazdagságát nem akarja kihasználni, hanem mindig csak annyit fogad el tőle, amennyi elég a mindennapi életére, de annál inkább elfogadja lélektermékenyítő szépségét, éltető melegségét és barátságát, s mint személyes hatalomnak, a keblére hajtja a fejét, ölébe sírja el bánatát, s rengetegeibe zengi bele dalát.”

Havasi pillanat erdély
Fotó: Hazajáró
Havasi pillanat

Ebbe a rengetegbe indulunk barátainkkal, hogy a Hargita déli és központi vonulatának a felfedezése után megismerjük immár az északi kráterek, az Osztoros és a Fertő-tető turisták által alig járt bérceit is.

Turistautak, turistajelzések például csak a tetőkön vannak, ott is igen gyengén jelezve. Az Észak-Hargita megmaradt a pásztorok, a favágók, a hegyi emberek territóriumának, ami nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Ez a zárt, önmagából táplálkozó kultúra érezhetően még nem ápol olyan szoros kapcsolatokat a külvilággal, hogy értékeit feloldja. Az apáról fiúra szálló tudásban évszázadok tapasztalatai, az ember és a természet között kialakult rend sűrűsödik. Ez az egyensúly innen nyugatra ugyanúgy felbomlott, mint a faluközösségek, ezért is értékelődik fel abban a korban, amelyben a globális trendek a multikulturalizmus eszméjének örve alatt éppen a kulturális sokszínűség eltüntetésén munkálkodnak.

Meredek kapaszkodóval jutunk fel az Osztorosra, amelynek egyik eldugott völgyfőjében érdekes andezitsziklára hívják fel figyelmünket székely barátaink. Az úgynevezett Tatár-kő annak állít emléket, hogy „ezen a helyen pusztíttatott el Tatár Sándor”, a környék rettegett haramiája. Az Osztoros után elbúcsúzunk Jóskáéktól, hogy a Fertő-tetőre menet ismét Tavaszy Sándor legyen az útitársunk.

A Hargita valóban rengeteg. Ez a plasztikus kifejezés jelenti a hegynek nemcsak rendkívüli nagyságát, hanem azt a sajátosságát is, hogy mint igazi hegyvonulat, annyira összetett, bonyolult, hogy tele van megszámlálhatatlan útvesztővel, de tele van mély völgyekkel, szelíd hajlásokkal, óriási tisztásokkal, úgynevezett gyephavasokkal, keskeny, szűk völgyekbe zárt kies ligetekkel, de tele van hatalmas erdőségekkel, merész szakadékokkal. És ezt a rendkívül tagolt felszíni gazdagságot bekeretezik, vagy átölelik a hargitai fenyők, amelyek lenn a szelíd völgyhajtásokban meleg tekintettel néznek fel reánk, a magas, meredek oldalakon büszkén, sőt gőgösen várják hódolatunkat, s amikor megnyerték, feleletül úgy zúgnak, suhognak, mintha szellemseregek lebbennének végig az egész nagy birodalmon.”

Átvágva a Kishavason, végre felérünk a Fertő-tetőre, ahol kinyílik előttünk a táj: a dús legelők felett ott magasodnak a Központi-Hargita vulkáni kúpjai, a Rákosi- és a Madarasi-Hargita. Az előttük lévő Fertő-nyereg az Északi- és a Központi-Hargita határát jelöli, innen mi az Ivó-patak völgyébe ereszkedünk, hogy a hosszú túra után estére Ivóba érjünk.

A Nagy-Patak feletti tetőn egyre hangosabban hívogató kolompszó és a csaholó kutyák hangja egy esztenát jelez, ahova a sötétedés miatt be is térünk.

erdély hazajáró
Fotó: Hazajáró
Ébredés a hiuban.

Orbán Balázzsal szólva: „Még arra sincs szükség Székelyföldön, hogy ismerős légy, mert itt az ősi erények honában bárhová térj be, még a legszegényebb földész is szívesen lát, s megosztja vendégével utolsó falatját is, mert ha pénzzel akarnád jutalmazni, sértve érezné magát.” Így járunk mi is a házigazdánkkal, Leventével, akivel reggel még belekóstolunk a havasi pásztorkodás teendőibe, aztán véglegesen leereszkedünk Sikaszóba. „Mert napokat, heteket lehetne a Hargitán eltölteni, s mindig új és új látnivalókkal mulattatna és tanítana, s eközben mind több nyugalmat és békességet ajándékozna, különösen annak, aki őszintén és mélyen tudja szeretni.”

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/17-es számában.

2021. április 28., 07:29

Vacillálnak a vakcinával Szlovákiában. A Magyar7 legújabb, 17. számáról

Ha még nem előfizetői, a legközelebbi postán is megvásárolhatják a felvidéki magyarok közéleti hetilapját, a Magyar7-et!

Kövesse facebook oldalunkat is!