2022. július 16., 19:27

Egy kollektív frusztráció anatómiája

A szlovák–magyar viszony örvénylései még a 19. század első felében kezdődtek, amikor a szlovák nemzetébresztők támadást intéztek a magyar nyelv dominanciája ellen a történelmi Magyarország szlovákok lakta területein. Történt ez akkor (1836 előtt), amikor még a magyar nyelv sem volt hivatalos Magyarországon, hiszen például az okiratokat németül és latinul szerkesztették, és többnyire az oktatás sem anyanyelven folyt, tehát magyar nyelvi elnyomásról aligha lehetett szó.

Esterházy

Az első világháborút követő impériumváltás és területi átrendeződések folytán a közel egymilliót kitevő felvidéki magyarok az antanthatalmak közreműködésével művileg létrehozott Csehszlovák Köztársaság – több szempontból is másodrangú – állampolgárai lettek. Ez már önmagában is súlyos büntetés volt azokért a vélt vagy valós bűnökért, amelyeket a magyarok állítólag a szlovákok ellen „ezer év” alatt elkövettek.

De az újonnan létrejött állam vezetői más fondorlatos eszközökkel is igyekeztek tetézni a megaláztatást, amit csak tovább fokozott a cseh ígéretek be nem teljesülése miatt joggal csalódott szlovákság magyarokon lecsapódó dühe. Mindezzel a kiváló történész, dr. Popély Gyula professzor több könyvében is részletesen foglalkozott.

A magyar kisebbséget sújtó egyik legsötétebb korszakban, az önálló Szlovák Köztársaság hat és fél éves létezése idején történteknek két kötetet is szentelt. 

Esterházy a szlovák politikában

A 2019-ben megjelent Szövetségben az ellenséggel a szlovák–magyar államközi viszonyt elemezte, a néhány hete napvilágot látott Túszjátszmák (Magyarok Hitler szlovák mintaállamának fogságában alcímű) munkája viszont elsősorban az önálló Szlovákiában maradt mintegy 70-80 ezer magyar megpróbáltatásairól szól. Persze, elolvasva a könyvet, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy egy újabb Esterházy-monográfiáról van szó, hiszen a mártír gróf, akit 1936-ban az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökévé választottak, majd a 1938 őszén életre hívta a Szlovenszkói Magyar Pártot, vitathatatlanul a főszereplője ennek a munkának. 

A szerző részletesen beszámol Esterházy János kezdeményezéseiről, a vezető szlovák politikusokkal folytatott tárgyalásairól és a szlovák parlamentben elhangzott felszólalásairól.

Ezek nagyrészt a szlovákiai magyarokat ért sérelmeket és a különböző szintű hatóságok önkényeskedéseit, a hatalom által felheccelt csőcseléknek a magyar tulajdonú ingatlanok ellen intézett támadásait tették szóvá. Jozef Tiso államfő, Vojtech Tuka miniszterelnök és Alexander Mach belügyminiszter (és a Hlinka Gárda főparancsnoka) minden alkalommal megígérte a magyar politikusnak, hogy kivizsgálják a panaszokat és orvosolni is fogják, de erre tulajdonképpen sohasem került sor. Az új szlovák alaptörvénybe beépített 95. cikkelyre hivatkozva („A nemzetiségi csoportok az alkotmányban lefektetett jogai olyan mértékben érvényesíthetőek, amilyen mértékben e jogok a szlovák kisebbséget is megilletik az adott nemzetiségi csoport anyaállamában” – ez volt a hírhedt reciprocitási klauzula) legtöbbször elutasították új magyar nyelvű oktatási intézmények létrehozását vagy a meglévők bővítését, de a kisebbségi magyar lapokat is rendszeresen vegzálták. Súlyos problémaként jelentkezett, hogy a reciprocitásra hivatkozva szándékosan halogatták a Szlovenszkói Magyar Párt működési szabályzatának jóváhagyását és emiatt a párt alapszervezetei tétlenségre voltak kárhoztatva, de ugyanilyen okok miatt sokáig tiltották a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület (SzMKE) tevékenységét is. 

Mindez annak ismeretében tűnik még inkább megalázónak, hogy eközben a szlovákiai németek szabadon élhettek a magyaroktól megtagadott jogokkal, sőt saját szakszervezeteik is voltak, amelyektől a magyar munkavállalókat eltiltották, de azt sem engedélyezték számukra, hogy magyarként valamelyik szlovák vagy német szervezet tagjai legyenek.

A szakszervezeti tagság ugyanis szükség esetén bizonyos anyagi támogatásokkal is járt, ezektől a magyarok elestek. Popély Gyula részletesen beszámol a magyarokat ért atrocitásokról, amelyek rendszerint a legfelső szlovák vezetés tudtával, sőt gyakran sugallatára történtek. Ezeket Esterházy minden esetben szóvá tette, ha a miniszterelnökkel vagy a belügyminiszterrel találkozott, de az iskolákról az oktatási miniszterrel is többször beszélt az évek során – nem sok eredménnyel.

Esterházy a magyar politikában

A szlovák történészek utóbb Esterházy kapcsán előszeretettel felhánytorgatták, hogy a politikus rendszeresen tárgyalt a legfontosabb magyarországi vezetőkkel, tájékoztatta őket a szlovákiai magyarok helyzetéről. Feltételezték, hogy instrukciókat is kapott tőlük, mivel „kellemetlenkedjen” Tisónak vagy Machnak.

Az igazság viszont az, hogy a mártír gróf a magyarországi szlovákok érdekében is „lobbizott”, éppenséggel azért, hogy Szlovákiában ne tudjanak folyton a reciprocitásra hivatkozva keresztbe tenni a magyar kisebbségnek.

Esterházy

Popély Gyula kitér azokra a belviszályokra is, amelyek a magyar pártban időnként előfordultak. Ezek hátterében az húzódott meg, hogy Esterházy Jánosnak minden igyekezete ellenére sem sikerült komolyabb sikereket elérnie a szlovák vezetőkkel folytatott tárgyalásai során, rendszerint csak ígéreteket kapott, amelyeket persze sohasem teljesítettek. Némelyek úgy vélték, hogy a pártvezér nem eléggé „németbarát” és politikai látásmódja gátolja a szlovák–magyar kapcsolatok javulását.

A pártelnök azonban minden beszédében és cikkében következetesen hirdette keresztényi világszemléletét és embertársai iránti felelősségét, ami nyilván nem volt összeegyeztethető azzal az agresszív hangnemmel, egyszersmind a hitleri Németország iránti lakájmagatartással, amely a szlovák politikát és felelős vezetőit jellemezte. A szerző idézetek tucatjaival dokumentálja, hogy miként gondolkodott Esterházy és mennyire nácibarátok voltak a zsidókat és a magyarokat egyformán gyűlölő szlovák hatalmi elit képviselői.

Elcsalt népszámlálás

Érdekes és nagyon sokatmondó információkat kap az olvasó az 1940-ben tartott szlovákiai népszámlálás „végrehajtásáról”. Bár az alkotmány szerint mindenki saját akaratából vallhatta be a nemzetiségét, illetve anyanyelvét, a számlálóbiztosok sok esetben nem voltak hajlandók bejegyezni az illető által megadott magyar anyanyelvet vagy nemzetiséget, hanem önkényesen  szlovákot vagy németet jegyeztek be. Számtalan esetben az érintettek határozott tiltakozása ellenére sem voltak hajlandók megváltoztatni a bejegyzést, sőt nem ritkán állásvesztéssel vagy egyéb módon fenyegették meg a magukat magyarnak vallókat. Többször is előfordult, hogy a visszaélésekkel kapcsolatos panaszokat kivizsgálták ugyan, de végül elutasították. Mint a szerző rámutat, ez a gyakorlat nem volt idegen a magát demokratikusnak hirdető első Csehszlovák Köztársaságban sem, de ismerős lehet a szocialista korszak évtizedeiből is. 

A könyvben önálló fejezetet kapott a kisebbségi oktatásügy sanyarú helyzete, valamint a zsidókérdés. A történész részletesen összefoglalja Esterházy sziszifuszi küzdelmeit a magyar iskolák megmentése érdekében.

Az olvasó nyilván meglepődve értesül arról, hogy olyan helységekben voltak magyar elemi iskolák, ahol ma már csak mutatóba vannak magyarok, de azon is eltűnődhet, hogy a hatalom miért nem engedélyezte – sokszori kérés ellenére sem –, hogy Nyitrán vagy például Eperjesen magyar iskola létesüljön, noha a törvényben előírt minimális létszámot jóval meghaladó számú tanulót írattak volna be.

Magyarosító zsidók?

A zsidók iránti gyűlölet bizonyos szlovák körökben nem pusztán antiszemita megnyilvánulás volt, hanem annak a meggyőződésnek a következménye, hogy a zsidók elsősorban magyaroknak tartják magukat, sőt magyarosítanak is. Az önálló Szlovákia megalakulását követően első számú közellenségként kezelték őket és igyekeztek gazdaságilag, majd egzisztenciálisan ellehetetleníteni a zsidóságot. Már 1942 tavaszán nagyszámú zsidót deportáltak Németországba, sőt még fizettek is az elhurcolásukért. Köztudott, hogy Esterházy János, noha nem tagadta zsidóellenes érzelmeit, amikor 1942. május 15-én a szlovák törvényhozásban szavazni kellett a zsidókat sújtó paragrafusokról, tartózkodott a szavazástól, és ezt már egy nappal korábban a házelnökkel is közölte.

Később sok zsidónak nyújtott menedéket nyitraújlaki birtokán, és közreműködött a Magyarországra vezető menekülő utak megszervezésében is, miután a zsidók ott sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat.

Esterházy János éveken át már-már fanatikusan hitt abban, hogy a kisebbségi magyarok sorsa idővel jobbra fordulhat. Az 1944-ben bekövetkezett események (Magyarország német megszállása, a fasiszta szlovák rendszer fokozatos széthullása, végül a nyilas rémuralom) azonban rádöbbentették, hogy a magyarok sorsa – és nemcsak a kisebbségben élőké – ismét mások döntése szerint alakul. Azt azonban aligha gondolta volna, hogy mi vár a felvidéki magyarokra 1945 után, viszont lelkiismeretét tisztának érezte, ezért meg sem fordult a fejében, hogy Jozef Tisóhoz, Mach belügyminiszterhez, Vojtech Tukához vagy Ferdinand Ďurčanský korábbi miniszterelnökhöz hasonlóan elmeneküljön. A nevezettek közül három személyt háborús bűnösként halálra ítéltek, Tisót és Tukát ki is végezték, de Ďurčanskýnak végül sikerült Amerikába menekülnie, és komolyabb bántódása nem esett. Alexander Machot – noha sok esetben ő volt a szlovákiai rémtettek spiritus rectora – 30 év börtönre ítélték, amelyből végül 23 évet letöltött és 1968-ban amnesztiával szabadult. Az, hogy az időközben a Szovjetunióba hurcolt Esterházyt távollétében – háborús bűnösként (!) – ugyancsak halálra ítélték Szlovákiában, meggyőzően dokumentálja azt a magyargyűlöletet, amely a Tiso-féle szlovák államban uralkodott, és amelynek folyománya lett a felvidéki magyarság 1945 utáni pokoljárása.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/28. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.