Egy autóbusznyi idegenből autóbusznyi jóbarát - interjú Brogyányi Mihállyal
„Az, hogy én mikrofonnal a kezemben ülök az autóbuszban és beszélek, történelmi bemutatókat, városnézéseket tartok, vagy tolmácsolok, illetve a helyiekkel együttműködve lokális programot szervezek – mindezek a munkám legegyszerűbb részei. A nehezebbik része, hogy az embernek legyen munkája és főképpen, hogy azt be tudja tervezni. A naptáram úgy néz ki, mint egy puzzle, amit össze kell rakni, hogy minden passzoljon, ennek ellenére előfordul néhányszor, hogy még valahol vagyok, de már valahol másutt kellene lennem" – ezzel kezdi beszélgetésünket Brogyányi Mihály idegenvezető, ami egyben a névjegye is lehetne nemcsak neki, hanem a szakmának is. Ennek ellenére megszállottan szereti.
Úgy tudom, ön legyőzte a mesterséges intelligenciát, vagy legalább is döntetlenre áll vele, hiszen egyre többen készítik utazási programjukat az MI-vel, viszont az ön klienseinek a száma egyre nő.
A városnézést, a történelmi bemutatókat még jó ideig nem helyettesíti a gép, így a csoportos utazásokat nem fenyegeti a mesterséges intelligencia. Persze egy jó lehetőség, de lehet vele nagyokat tévedni is és zátonyra futni. Inkább az információk megszerzésében lehet nagy segítségre.
Én könyvek között nőttem fel, számomra a könyv nélkülözhetetlen, amit mind a mai napig nem pótolt semmi. Tudom persze, hogy az internet világa milyen lehetőségeket rejt magában, akárcsak az MI előnyeit összehasonlítva a Google-val, abban viszont hiszek, hogy a gép soha nem fogja az embert helyettesíteni.
Az egyéni szervezésű utazásoknál indokolt, de az egy egészen más műfaj, én csoportokkal járok. Nagyon sokan ez utóbbit részesítik előnyben, számukra ez a könnyebbik módja az utazásnak. Társaságot jelent, megosztott költségeket, egyfajta védettséget, hiszen mindig van ott valaki, aki gondoskodik róluk.
Ön az idegenvezetésben a képzeletbeli első ligába juttatta be magát.
Itt nincs első vagy második liga…
Azért a fáma szerint vannak bizony ligák ebben a szakmában is, sőt, kóklerek is.
Én nem versenyeztem másokkal, mindig csak önmagammal. Ha bizonyítani akarok, akkor is csak önmagamnak. Vannak jobb kollégáim és olyanok is, akik kevésbé jók, de a lényeg, hogy ebben a szakmában a konkurencia nem letapossa, hanem segíti egymást.
Hogyan került kapcsolatba ezzel a szakmával?
Mindig érdekelt a történelem és minden, ami hozzá kötődött, s erről a barátaim is tudtak. Tizenkét éves voltam, amikor az egyik osztálytársam azzal keresett meg, hogy a hét végén magyarországi rokonaik jönnek, és be kellene nekik mutatni a várost. Bár a barátom családja is pozsonyi és a város központjában laktak, nem tudtak róla beszélni, ezért kerestek meg, hogy nem vállalnám-e el?
Tizenkét évesen?
Igen, és mondták, cserébe meghívnak engem egy jó ebédre és velük lehetek délután is. Elvállaltam és a barátom rokonainak megmutattam a városközpontot. A rokonok le voltak nyűgözve, de csodálkozott az osztálytársam is, hogy mindezt ő is tudta, csak nem merte elmesélni. Ő mindig egyes volt történelemből, én meg tele voltam hármasokkal.
Ha pedig elmentünk kirándulni valahova, akkor alapvetés volt, hogy megnézzük a helyi várat vagy a történelmi színhelyeket. Így szívtam magamba, amit most továbbadok, és szeretek is tovább adni. Amikor katonaként elkerültem egy cseh városba, szinte betege voltam, hogy nem tudok róla semmit, és ez csak akkor csillapodott, ha már elolvastam róla valamit, vagy megnéztem, milyen a főtér, a templom, a városháza. Ez a megismerési vágy azóta is alapdolog, ha megyek valahova.
Egy idegenvezetőnek van kedvenc színhelye, vidéke?
Ez az idegenvezetőknek feltett leggyakoribb kérdés (nevet). Nagyon sok kedvenc helyszínem van, de mindig arra a helyre vagyok ráhangolva, ahova éppen megyek. Ha például Olaszországba…
Akkor a kedvenc Olaszország!
Igen, pontosan. Össze kell hangolódnom vele. Felfedezni új dolgokat, és a régiekben elmélyülni.
Gyűjti a munkájához a tőkét.
Igen, és aztán az ember ebből él. Képzelje, a katonaságnál olyan szerencsém volt, hogy futár pozícióba kerültem. Egy-egy táskányi iratot kellett az országban ide-oda eljuttatnom, és persze igyekeztem mindig lekésni az esedékes vonatcsatlakozást, így meg tudtam nézni az aktuális várost is. Ráadásul katonaként minden múzeumot ingyen, plusz a templomot és a temetőt.
A temetőkbe is el szokott látogatni?
Ezt mindenkinek ajánlom, ha valahova eljut és van egy kis ideje, ezeket nézze meg, a templomot, a temetőt és a kocsmát (nevet). Mindent tudni fog, tisztában lesz a hely jelenével és múltjával is. A világot, mint egészet kell látni először.
Ha az utazókat, a turistákat nézzük, mennyire szükséges valamilyen idevágó készség?
A múlt héten felhívott valaki, hogy megy Prágába és a várat érdemes-e megnézni vagy túl van értékelve és nincs ott annyi érdekesség. Mondom neki, ez attól függ, hogy ki megy oda. Ha olyan valaki, aki legalább egy kicsit is konyít a történelemhez, építészethez, tudja körülbelül, hogy mi a barokk, mi a gótika és legalább nagyjából van elképzelése az európai kultúráról, akkor egy gyöngyszemet fog látni, amitől elámul. Ha viszont fogalma sincs az előbb mondottakról és csak a csodákat várja, akkor nem fogja értékelni a látottakat.
Vannak tehát a munkájának nehezebb szakaszai is, amikor olyan csoportokat vezet, akik nem annyira nyitottak a megismerésre. Ilyenkor előveszi a professzionális énjét és nem zavartatja magát?
Istennek hála, nagyon sok érdeklődő, intelligens emberrel találkozom az utazásaim során, viszont, ha valaki nem ilyen, az sem hiba. A professzionális hozzáállás ebben az esetben azt jelenti, hogy nem szabad hosszas történelmi előadásokat tartani. Nem untatom az embereket, ha látom, hogy őket ez nem érdekli. Vannak viszont ismeretek, amelyeket kötelességem elmondani, és emellett sokszor viccelődöm, mondok lazább, jópofa szövegeket.
Oldja a légkört.
Igen, így a komolyabb dolgokat is könnyebben fogadják be. Egymásra kell hangolódnia a csoportnak és az idegenvezetőnek. De a munkám jellegéből adódóan minden felkészültség és hozzáértés semmivé válik, ha az idegenvezető nem tudja, hol a mosdó, hol lehet megállni a busszal (nevet). Ezeket a technikai információkat nagyon fontos tudni, és meg kell találni az emberekkel a közös hangot. Nekem a legszebb élményem az, hogy beszállok egy autóbusznyi idegen közé és az utazás végén egy autóbusznyi jóbaráttól búcsúzom el. Ez komoly kihívás, hogy mindenkivel megtalálni a közös hangot, bár nem mindenkivel lehet. Vannak például a konfliktusos emberek. Ráismerek az egyes típusokra, akikről tanultunk.
Van, aki állandóan kombinál, és úgy akarja alakítani a körülményeket, hogy abból haszna legyen. Van aztán a konkrét veszekedő, aki folyton beleköt valakibe, sérteget másokat. Volt egy utasom, aki egy négynapos utazás során hat emberrel veszett össze, mindenkiben valamilyen ellenséget látva. A közös nevező ezeknél az embereknél, hogy mindenki hibás, csak ő nem. Nekem ezeket a helyzeteket kezelnem kell, amennyire lehet, rendbe kell tennem. Előfordul, hogy van negyven ember, köztük egy kakukktojás, aki képes felborítani a rendet. Ez aztán általában az idegenvezetőn csapódik le.
Akkor ön egyben egy osztályfőnök is.
Ne is mondja, pont a múltkor kaptam egy kritikát, hogy úgy viselkedem, mint egy tornatanár. Én például megkövetelem, hogy a találkozások időpontját tartsák be pontosan, mert az egész további program csúszhat egy késés miatt. Volt persze az adott csoportban egy utas, aki ezt nagy felháborodással fogadta, mondván, ő kirándulni jött és szeretné jól érezni magát.
Mióta végzi ezt a munkát?
Hobbiszinten már gyerekkoromtól, mert mindig jött valamilyen felkérés, aminek aztán persze híre ment és már ajánlások alapján kerestek, amolyan „az ismerősöm ismerőse ajánlott” alapon.
Azt mondják, az elégedett vevő a legjobb reklám.
Ez így is van, de a hivatalos engedélyt meg kellett szereznem. Ezután kezdett el igazán működni az elégedett vevő elmélet, hiszen egyre több volt a visszatérő utasom, aki, ha egyszer már velem jött, a továbbiakban is engem akart; illetve egyre többen jöttek ajánlás alapján. Nem kellett hozzá sok idő és úgy tűnt, hogy ebből meg is tudnék élni – bár igaz, gyakran a valóság más volt, mint a tervezés, hiszen több iroda ígért jövőbeli utakat, aminek aztán csak egy része valósult meg.
Említette már Olaszországot vagy Párizst. Ez azt jelenti, hogy az ön működési köre több országra is kiterjed?
Igen, ez így van. Amikor hobbiból idegenvezetősködtem, akkor csak Pozsonnyal foglalkoztam, aztán jött a főváros környéke, illetve Csehország, ami ma is a második otthonom. Így aztán kínálkozott a másik szomszéd, Ausztria, illetve a felvidéki csoportokkal Magyarország, és jó pár éve pedig felfedeztem Lengyelországot és persze sokat járok Erdélybe is. Így kialakult az a helyzet, hogy lassan az egykori Monarchia területe lett a működési területem, ami szellemileg nagyon közel áll hozzám. Vannak viszont országonként változó szabályok, van, ahol csak utaskísérőként lehetek jelen és ha be is mutatok valamit, annak megvannak a maga korlátai, lényegében nem lehetek konkurense a helyi idegenvezetőknek.
Az ön csoportjait elsősorban az anyaországi vagy a felvidéki magyarok alkotják? Vannak divatos helyek, amelyeket felkap a turizmus?
Ebből a szempontból szinte minden szezon más. Néha apróságokon múlik, milyen szervező, melyik iroda aktívabb az adott évben. Aktuálisan a legtöbb kliensem egy pozsonyi, szlovák irodától érkezik. A divatos helyek közül pedig a horvát Plitvicei-tavakat említeném. Valakinek nagyon megtetszett egy út során, ezt megfelelő módon közhírré is tette, s most érezhető, hogy ha egy iroda a programba beleveszi a Plitvicei-tavakat, akkor hamarabb elviszik az utat. Az ilyesmi előre nehezen befolyásolható. Meghirdet az iroda három alkalommal is egy utat, nincs jelentkező, aztán a negyediknél meg annyian vannak, hogy két további turnust is be kell iktatni.
Megmosolyogtató, ha azt kérdezem, hogy egy idegenvezető szokott-e szervezett utazásokra járni? El tudja magát képzelni utasként?
Természetesen el tudnám magam képzelni, sőt! Nem indokolatlan a kérdés, hiszen vannak olyan helyek, ahová szívesen elmennék, de kívül esik az én lehetőségeimen.
Szlovákia, Felvidék mennyire népszerű most például a magyarországi utazásszervezők körében?
Ez nézőpont kérdése is, hogy valaki úgy tekint a területre, mint Szlovákia vagy Felvidék. Nagyon sok magyar csoport jön, akik a történelmi emlékeket kutatják, de ez nem hasonlítható az Erdély iránti érdeklődéshez. Erdélynek hatalmas a kultusza és hatalmas az a tömeg, amely rendszeresen jár Erdélybe, ahol szinte egy egész iparág épült erre.
Ön egy vállalkozó. A vállalkozásának nagy előnye, hogy nem tőkeigényes és nem kell raktárat, műhelyt stb. fenntartania. Viszont, ha nem dolgozik, akkor nincs bevétele sem. Ajánlaná ezt a pályát egy pályakezdő fiatalnak?
Még a szocializmusban vettem részt először idegenvezetői tanfolyamon, majd vizsgán, és mintegy harmincan végeztük el, mégis csak hárman maradtunk a szakmában. Ennek az az oka, hogy a hivatal a vizsgával el is engedi az egyén kezét, aki bekerül ugyan egy adatbázisba, de ott már ezernyi konkurens társa szerepel. Ráadásul a konkurencia a befutott, sikeres idegenvezetőket is jelenti, akik már kipróbáltak és bizonyítottak. Tehát ennél a munkánál a tőke a kliensi hálózat kialakítása, ami roppant nehéz.
A betegség, orvosi vizsgálat miatti munkaképtelenség pedig eleinte elképzelhetetlen volt a számomra. Tavaly azonban megtörtént, hogy rövid időn belül komolyabb kezelésnek kellett magam alávetni. Két hétig nem dolgoztam, persze minden utamat le kellett mondanom. Ez egy jelzés is volt a számomra, így a téli, csendesebb időszakot most arra fordítottam, hogy minden szóbajöhető orvosi kezelést végig csináltam.
Az ön munkája nem napi nyolc és fél órát jelent. Mennyire hat ki az életére, hogy olykor napokig nincs otthon és ha haza is jön, szinte máris megy tovább.
Néha olyan torlódások vannak, mint az idén, hogy két hónapig utaztam egyfolytában, de úgy, hogy az egyik útról érkeztem este, és hajnalban már egy következőre indultam. Érdekes, hogy a fáradság nem az utakon jön ki rajtam, hanem amikor van egy szusszanásnyi idő. Amikor nem kell hetente más országba utaznom, vagy más emberek gondját oldanom, akkor az első reggel felülök az ágyban, fél óráig nézem a falat, tudom, hogy nem kell mennem sehova és hihetetlenül fáradtnak érzem magam. Aztán beülök valahova és nyugodtan megebédelek, elmegyek az uszodába egy jót úszni és ezek után már lehet intézkedni és oldani a felgyülemlett otthoni teendőket. Tehát nem is a fizikai, hanem a lelki fáradság az, ami néha sok.
Mindezeket akkor egy komplex válaszként fogom fel arra a kérdésre, hogy ajánlja-e ezt a szakmát másoknak. Úgy érzem, hogy nem könnyű, de érdemes belevágni.
Gyakran mondják nekem, hogy „te csak utazgatsz” vagy, hogy „te csak sétálsz a városban”. Nem látszik ugyanis, hogy mennyire megterhelő a sok „csak” és főleg az emberekkel való munka. Nem könnyű szakma, de ha valaki komolyan gondolja, hogy ebből akar megélni, akkor nyugodtan mondhatom, hogy rá kell tennie az életét.
Megjelent a Magyar7 2026/31-32. számában.
