Az észak-amerikai indiánok alkonya III.: A vég kezdete
Mintha csak a sors vagy a Nagy Szellem akarata lett volna, hogy az új honfoglalók elleni utolsó nagy küzdelmet minden indiánok legbüszkébbjei a Nagy sziú nemzet tagjai vívják. A „hét tanács” tüze még egy utolsó nagy lobbot vetett a XIX. század hatvanas, hetvenes éveiben, de a láng hamar kialudt a nyugatra özönlő telepesek áradatában.
Hogy a lentebb tárgyalt eseményeket kicsit jobban megértsük, érdemes először, ha csak röviden is, összefoglalnunk a Nagy Síkság őslakosainak néprajzát. A keletről a Mississippi északi folyása, nyugatról meg a Sziklás-hegység által határolt hatalmas préri indiánjai hellyel-közzel annak a tradicionális, sastollas, sátras, békepipás indián képnek a megtestesítői, ami általában az európai emberek fejében él.
Az itt élő indián törzsek szinte kivétel nélkül mind ugyanannak, a nyelvileg és etnikailag is rokon törzscsoportnak a részei voltak, melyet ma Nagy sziú nemzetként (Great sioux nation) ismer a történettudomány. A számos kisebb törzs három nagy csoportot alkotott, aszerint, hogy a Nagy síkság mely részén volt az otthonuk. Nyugatról keletre haladva a lakoták, a nyugati dakoták, majd a santeek vagy keleti dakoták birtokolták a hatalmas pusztaságokat.
Nincs a kontinens őslakosainak még egy csoportja, amely akkora kihívás elé állította volna az amerikai kormány embereit, mint ezek a törzsek. Nem csak katonai, de politikai értelemben is. A lakota sziúk például a mai Észak - és Dél-Dakota állam nagy síkságainak urai voltak, az 1700-as évek közepén számuk, legalábbis a francia kereskedők becslései szerint, elérte a harminc ezret. A sziúk egyébként hagyományosan jó kapcsolatot ápoltak a franciákkal, rengeteget kereskedtek velük, de a hétéves háború után a franciák szinte teljesen kiszorultak a területről. Valószínűleg a lovakat is ők ismertették meg az indiánokkal. Ezek az állatok aztán a bölényvadászatból és szőrmekereskedésből élő sziú társadalom alapkövei lettek.
Ha a lovak a sziú nép felvirágzását, akkor a bölények, ha csak közvetve is, annak pusztulását hozták el. A kormány és a hadsereg rájött, az indiánokat legkönnyebben úgy kényszeríthetik rezervátumokba, ha elveszik tőlük a megélhetést. Azt pedig minden kétséget kizáróan a bölények jelentették. Az 1800-as évek közepére az egykor százezres bölénypopulációk hanyatlásnak indultak. A kormány akaratát és követeléseit az indián ügynökük tolmácsolták a sziúknak, és néhány kisebb törzset sikerült is rávenniük arra, hogy megélhetés hiányában a számukra kijelölt rezervátumokba költözzenek.
Ezekben az években a kormány egyre agresszívebben igyekezett megrendszabályozni az indiánokat, ráadásul a fehér telepeseket is meg kellett védeni. Éppen ezért erődök tucatjai épültek a Nagy síkság minden pontján, szinte minden rezervátumba jutott legalább egy. A kormányszervek legnagyobb bánatára még a rezervátumok rendszerét nem élből elutasító indiánok sem sokat törődtek a számukra kijelölt területek határaival, szabadon ki-be járkáltak. Hivatalosan nem is vadászhattak, állami segélyre és csekélyke mezőgazdasági tudásukra kellett volna, hogy támaszkodjanak.
A háború ott volt a levegőben. Különösen kemény tél köszöntött 1862-ben a Minnesota államban élő santee-dakotákra. Az éléskamrák hamar kiürültek, a kormánysegély késett, a fehér kereskedők pedig nem voltak hajlandók többet hitelezni, éhínség tört ki az indiánok között. Az elégedetlenség nyárra sem csillapodott. Az őslakosok azt követelték, hogy a kormány juttatásai közvetlenül hozzájuk jussanak el, ne menjenek keresztül az indián ügynökök kezén. Amikor négy fiatal indián vadász tűzpárbajba keveredett a területeiken bóklászó fehérekkel, és ötöt közülük meg is öltek, a törzsfők elérkezettnek látták az időt, hogy fegyverrel kergessék el a fehér telepeseket. Az elüldözött pionírok közül legtöbben az évtized végéig nem is tértek vissza.
Az őslakosok sorra támadták meg a préri kis településeit, rengeteg civillel végeztek, sok nővel és gyerekkel is. A New Ulm névre keresztelt német telepesvároskát pár hét leforgása alatt kétszer is feldúlták. A szövetségi kormánynak csak nagy nehezen sikerült elég katonát átcsoportosítani, keleten ugyanis javában dúlt a polgárháború. A kezdeti hadi sikerek után azonban a dakoták végül vereséget szenvedtek a Wood Lake-i csatában. Az 1862-ben kitört a dakota felkelés áldozatainak száma: 77 katona, 600-800 telepes az egyik és körülbelül 150 indián a másik oldalon.
A konfliktus végén a hadsereg mintegy 1000 indián civilt internált, és elfogtak körülbelül 300 harcost is. Mindegyiküket halálbüntetésre ítélték. Végül, Abraham Lincoln elnök kegyelméből, csak harmincnyolcukat végezték ki, kötél által, egyszerre, ugyanott. Máig ez az amerikai történelem legnagyobb tömeges ítéletvégrehajtása.
A felkelés vezetője, Kis Varjú törzsfőnök sem kerülhette el végzetét, alig egy évvel a felkelés leverése után málnaszedés (!!!) közben belefutott két fehér telepesbe, akik rövid tűzpárbaj után végeztek vele. A törzsfőnök maradványait még évtizedekig mutogatták kiállításokon, vándorcirkuszokban.
A felkelés után több tucat dakota harcos csatlakozott a nyugatabbra élő törzsekhez, így a fegyveres ellenállás a következő években is folytatódott. A kormány egy minden eddiginél nagyobb expedíciót küldött a sziúk megregulázására, közel 4000 katona vett részt a hadjáratban. A Killdeer-hegyi csatában, ágyúkkal megtámogatva, simán legyőzték az őslakosokat, akik ezután kénytelen voltak visszavonulni a mai Dél-Dakota délnyugati részébe, az oglala-sziúk földjére, a Badlansre. A csoporttal tartott egy alig harminc éves fiatal harcos is, egy bizonyos Tatanka Ijotake, vagy közismertebb nevén Ülő Bika. Róla lesz szó a következő részben.
