Az észak-amerikai indiánok alkonya II.: A könnyek útja
Legutóbb ott hagytuk el a történet fonalát, hogy az 1812-es háború lezárultával a britek, néhány kisebb támaszpont és erőd kivételével, feladták érdekeltségeiket a mai USA területén, de a formálódó állam szempontjából legalább ilyen jelentőségű esemény volt az ún.Lousiana szerződés megkötése is.
Az Egyesült Államok 1803-ban potom 15 millió dollárért (mai árfolyamon ez nagyjából 310 millió dollár) megvásárolta Napóleon Franciaországától a Louisiana territóriumot, amely a mai, azonos nevű államtól jóval nagyobb, 2,1 millió km2-nyi területen nyújtózkodott,a mai kanadai határtól le egészen a Mexikói-öbölig.
Ezzel szinte minden akadály elhárult a nyugati expanzió elől, nem csoda hát, hogy a keleti part nagyvárosaiból özönlött a kalandvágyó, boldogulást kereső nép a szűz földekre, az amerikai állam pedig minden segítséget meg is adott ehhez. Az ipari forradalom kilőtte északkelet nagyvárosainak gazdaságát, Európából tódult a nép az újvilágba, az egyre gyarapodó lakosságot pedig élelmezni kellett. Az amerikai Közép-Nyugat (például a mai Észak- és Dél-Dakota, Nebraska, Kansas) örömmel felvette az elé dobott kesztyűt, a frissen kiépült a vasúton vagonszámra érkezett a gabona és a hús a keleti part nagyvárosaiba, miközben délen egyre-másra alakultak a gyapot és dohányültetvények.
Az indiánok ugyan fokozódó gyanakvással nézték a földjeiket elárasztó tömeget, de az államigazgatás, legalábbis a század első évtizedeiben, igyekezett szerződésekkel és korlátozásokkal gátat szabni a telepesek és farmerek áradatának. Számos törzssel kötöttek egyezséget (ezek az ún. St. Louis-i szerződések), akik gyakorlatilag bagóért - meg lisztért, vászonért és tüzesvízért - átengedtek kisebb-nagyobb területeket az Egyesült Államoknak, gondolván, marad még éppen elég a hátuk mögött.
A bevándorlók azonban nem álltak meg a frissen megszerzett területeken, jellemző adat, hogy a század negyvenes éveire az Államok lakosságának 40%-a már az Appalache-hegységtől nyugatra húzódó régiókban élt. A kontinens kelet-nyugati irányú meghódítása szinte hazafias kötelességé vált,a John O’Sullivan által megfogalmazott, azóta rengeteget bírált Manifest Destiny lerakta az amerikai imperializmus alapjait, sokan hittek benne, hogy az ország népének Istentől kapott feladata egy az Atlantitól a Csendes-óceánig húzódó új világ felépítése. Az indiánok akkoriban persze mit sem tudtak erről.
A hivatalos washingtoni álláspont az volt, hogy bár az őslakosok, ahogy minden ember, születésüktől fogva egyenlőek az amerikaiakkal, de társadalmaik nincsenek az új amerikai társadalom szintjén, így hát törekedni kell a civilizálásukra. Helyenként ez a törekvés nagyjából sikerült is. Az 1830-as évek elejéig, az Egyesült Államok délkeleti részén (kb. a mai Tennessee, Mississippi, Alabama, Georgia és Florida államok) élő „Öt Civilizált Törzs” tagjai közül sokan áttértek a keresztény hitre. Voltak újságjaik, szótáraik, gyerekeik fehér iskolába jártak, európai stílusban öltözködtek, sőt némelyek közülük rabszolgákat is tartottak.
Együttműködés ide, fehér szokások oda, a csiroki, krík, szeminol, csikaszó és csaktó indiánok sem kerülhették el végzetüket. Andrew Jackson elnök alatt a kongresszus 1830-ban elfogadott egy törvényt, amely felhatalmazta a kormányt, hogy az Államok délkeleti részén élő indián törzsekkel tárgyaljon azok áttelepítéséről, a Mississippi folyótól nyugatra található szövetségi területekre, a frissen létrehozott Indián Territóriumokra. Bár a tervezetet a kongresszus előtt is sokan bírálták, végrehajtását végül nem sikerült megakadályozni. Sorra születtek az új egyezmények, az indiánok földet és pénzt kaptak az áttelepüléskürt cserébe, de csak kevesen mentek önszántukból. Tízezrével deportálták az indiánokat 1830 és ’38 között, ezek a menetelések a Könnyek útjaként híresültek el. Voltak, akik nem kértek az új hazából, a szeminolok fegyverrel szálltak szembe a kormány embereivel. A második szeminol háború (1832-1842) végén, igaz, hogy nagyon megfogyatkozva, de a szeminolok ott maradhattak szülőföldjükön, Floridában. Ezzel máig ők az egyetlen olyan szövetségi kormányzat által is elismert indián törzs, amelyik soha nem kötött békét, és nem adta fel önállóságát.
A legutolsó deportáló akcióra 1838-ban került sor, nem sokkal az után, hogy aranyat találtak Georgia államban. Az itt élő csirokiknak menniük kellett. Bár a törzs képviselői igyekeztek békés úton megegyezni a kormányzattal, sok indián árulásnak tartotta a paktumot, a határidő lejártáig alig kétezren költöztek át a nekik kijelölt területre. Van Buren elnök erre hétezer katonát küldött a csirokikhoz, hogy érvényt szerezzen akaratának. A hajón, szekereken illetve gyalogszerrel megtett 3500 kilométeres úton körülbelül kétezer csiroki indián vesztette életét, legalább ugyanennyien pedig a szülőföldjükön létrehozott internáló táborokban pusztultak el. Az akció végén a csiroki nép harmada belehalt az áttelepítésbe.
A XIX. század második felében a Nagy Síkság sziú törzsei hasonló kormányzati szándékkal kellett, hogy szembesüljenek, de ők a konfliktus fenti rendezésének egy egészen más útját választották. Erről lesz szó a következő részben.
