Az észak-amerikai indiánok alkonya I.: Új állam születik
A XIX. század hajnala, az Egyesült Államok nemzetépítő időszaka az ország történelmének egyik aranykora. Az egyre fokozódó nyugati expanzió, a milliószámra érkező, dolgozni és tenni akaró bevándorlók, az ipar és ehhez kapcsolódóan a vasúti közlekedés rohamos fejlődése alapozta meg az USA mai világuralmát. Ennek az eszméletlen fejlődésnek, ahogy az lenni szokott, ára volt. Olyan ára, amelyet nem feltétlenül az új Amerika állampolgárainak, hanem a kontinens őslakosainak kellett megfizetniük. Meg is fizették, kamatostul.
Egy nagyon rövid történelmi áttekintéssel érdemes kezdenünk, rendhagyó módon, terjedelmi okok miatt, nem a történet legelejéről. Vegyük fel az amerikai történelem fonalát 1783-ban! A párizsi békével a Brit birodalom lemondott a 13 amerikai gyarmat feletti fennhatóságáról, és elismerte az Egyesült Államok létét. Bár mindkét oldalon harcoltak irreguláris indián csapatok, a legtöbb őslakos a háború kimenetelének szempontjából rossz oldalra állt e konfliktusban. A brit kereskedelmi kapcsolatok és a földjeiken fel s alá vándorló amerikai pioníroktól való félelem a legtöbb indiánt óhatatlanul a britek mellé állította.
A párizsi béke a Nagy Tavaktól délre és a Mississippi folyótól keletre lévő területeket juttatta az új állam kezére. A háborúban szinte teljesen eladósodott ország a birtokába került földterületek kiárusításával kívánta helyreállítani gazdaságát, hiszen az ezrével érkező telepesek alig várták, hogy földet vehessenek a Nagy Tavaktól délre és a Mississippi északi folyásától keletre fekvő területeken. Az itt élő több tízezres indián lakosságot azonban nem hívták meg a tárgyalóasztalhoz, ehelyett szinte a talpuk alól kívánták eladni földjeiket. Az egyesült indián törzsek Kis Teknős főnök vezetésével ragadtak fegyvert és a Wabash folyó mentén vívott csatában, 1791 novemberében gyakorlatilag szanaszét verték a megregulázásukra küldött mintegy 1000 fős haderőt. Az indiánok alig pár tucat harcost vesztettek, míg az amerikaiak (az egyszerűség kedvéért legyenek ők a telepesek, még ha e jelző az őslakosságot sokkal inkább megilletné) közel nyolcszázat, köszönhetően többek között annak, hogy parancsnokaik szuronyrohamot vezényeltek a sűrű erdőbe menekülő indiánok után. Nem kell hozzá nagy hadászati lángésznek lenni, hogy belássuk, ez mekkora hiba volt. Az újszülött Egyesült Államok reguláris szárazföldi hadseregének majdnem negyede odaveszett a csatában. Mi ez Custer tábornok 85 évvel későbbi bukásához képest?
A britekben ekkor komolyan felmerült, hogy egy önálló indián állam létrehozásával borsot törnek az Egyesült Államok orra alá, de az öreg kontinensen a francia forradalom, majd Napóleon felbukkanása alaposan átrendezte az erőviszonyokat, így a Birodalom nem kívánt újabb konfliktusba bonyolódni.
A megdöbbentő vereség után Washington elnök, élvezve a kongresszus támogatását, megerősítette a katonai jelenlétet, az északi indiánok földjén sorra épültek az erődök. A később északnyugati indián háborúnak keresztelt konfliktus végül a Fallen Timbers-i csatával ért véget, az amerikai hadsereg szétkergette az egyesült indián csapatokat és az őket támogató néhány brit egységet. Egy évre rá a felek aláírták a greenville-i békét, az őslakosok lemondtak a Nagy Tavaktól délre található területek, főként a mai Ohio nagy részéről, a kormány pedig garantálta, hogy ennek fejében anyagilag támogatja őket. A szerződés tulajdonképpen intézményesítette a régió indiánjainak függését a mindenkori kormánytól, további konfliktusoknak megágyazva ezzel.
A párizsi béke által garantált, a Mississippitől keletre található földeket sem sikerült ellenállás nélkül megszereznie Washingtonnak. A fő gond az volt, hogy az Egyesült Államok, érthető okokból igyekezett külön-külön tárgyalni a kisebb-nagyobb törzsekkel területeik megszerzéséről, jóval a greenville-i békében kijelölt határvonalakon túl, szinte évente kötöttek újabb meg újabb szerződéseket. Végül 1811-ben a törzsek laza szövetségéből álló indián konföderáció Tecumseh shawnee indián törzsfő vezetésével indult harcba, míg délen a mai Alabama és Florida területén a creek indiánok fogtak fegyvert egymás és a helyi telepesek ellen is. Az északi indiánok ugyan vereséget szenvedtek a későbbi elnök, William H. Harrsion csapataitól, de Tecumsehnek annyit sikerült elérnie, hogy a britek is bekapcsolódjanak a konfliktusba. Délebbre, Andrew Jackson, aki később szintén az Államok elnöke lett, a Horseshoe Bend-i csatában teljesen megsemmisítette a „lázadó” indiánok seregét. És újabb 90 ezer km2-t szerzett a formálódó Egyesült Államoknak.
Az amerikai történetírás az 1812-es háborúként emlegeti ezt a rövid időszakot, Európában inkább csak a napóleoni háborúk egy kihelyezett epizódjaként kezelik. A harc végül az 1814-es genti békével ért véget, nagyjából helyreállítva a háború előtti állapotokat. A britek ezután már nem háborúztak az Egyesült Államokkal, Tecumseh 1813-as halálával pedig a törzsszövetség is széthullott.
A kontinens közepén húzódó nagy síkság (Great Plains) vándorló életmódot folytató indiánjai ekkor még viszonylagos békében éltek, ugyan az első hírmondók már megérkeztek földjeikre, kálváriájuk csak a század harmincas éveiben kezdődött. Erről lesz szó a következő részben.
