Az Esterházy család véráldozata a vezekényi csatában
A Nyitra-vidék történelmi kalendáriuma számos fontos személyiség és esemény adataival büszkélkedhet. Néhányat azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Kevesen tudják, hogy 370 évvel ezelőtt, 1652. augusztus 26-án Nagyvezekény mellett az oszmán-törökök és a magyar keresztény csapatok olyan csatájára került sor, amelyben a törökök megsemmisítő vereséget szenvedtek.
Az 1650-es és 1660-as évek fordulóján nagy kiábrándulást keltett az akkori Magyarországon, hogy a harmincéves háborút lezáró Habsburg-uralkodó nem szállt szembe az Oszmán Birodalommal, hanem békét kötött a törökkel. Ismert költőnk, a törökellenes gróf Zrínyi Miklós ezeket az elpazarolt lehetőségeket – ahogy ő nevezte – a „jó conjunktura” éveit siratta, és egyebek mellett ezért nevezte a XVII. századot a romlás századának. Magyarországon, de Boszniában is hadi események zajlottak, így a felelősen gondolkodó magyar rendi politikusok okkal várták, hogy végre megindul a törökellenes felszabadító háború. A harci cselekmények részét képezte Kara Musztafa esztergomi szandzsákbég rablóhadjárata, amely során az ellenfelek 1652. augusztus 26-án döntő csatában megütköztek Nagyvezekény közelében.
Az említett év augusztusában az esztergomi helyőrség parancsnoka, Musztafa bég vezette azt a mintegy négyezres török sereget, amely megindult a mai Érsekújvár felé vezető úton. Amikor támadását az ottani erőd védői visszaverték, Nyitra felé fordult, és a folyó mentén északra, Oszlány irányába nyomult. A törökök, miután kifosztották és felgyújtották a Forgách- és az Apponyi-birtokokat, gazdag zsákmánnyal, a Zsitva folyó mentén vonultak visszafelé.
Forgách Ádám újvári főkapitány értesülve a törökök támadásairól, sietve sereget szervezett, amelyhez a közeli falvak lakói is csatlakoztak. Felhívására katonai kíséretével az Esterházy család nyolc tagja is csatlakozott. Egyes adatok szerint Forgách serege ezer lovasból és háromszáz gyorsan toborzott gyalogosból állt. Tény azonban, hogy Musztafa serege legalább háromszor nagyobb volt, mint a magyar. Hogy megakadályozzák a törökök visszatérését Nagyvezekény fölé, Forgách emberei szekértábort építettek, amely védelmi funkciót töltött be a különböző oldalakról érkező támadással szemben.
Miután a török csapatok kifosztották Kistapolcsányt és Aranyosmarótot, a taszári szőlőültetvényeken keresztül elindultak Nagyvezekény irányába azzal a szándékkal, hogy elérjék a Garam folyó völgyét. De Nagyvezekény felett Forgách csapatai megállították őket. A törökök zsákmányukat és foglyaikat a taszári temetőben hagyva, körülvették a keresztény harcosokat, akik vitézül védekeztek, és a többórás török puskatüzet is kiállták. A szekértábor falainál megállt a törökök támadása, melynek ágyúi nagy sebeket okoztak a török lovasok soraiban. A helyi parasztok vasvillával, baltával, kaszával felfegyverkezve bátran bekapcsolódtak a harcba.
Az éjszakáig nyúló hatórás irgalmatlan csata után az ellenség menekülni kezdett, és éjszakára visszatért Taszárba.
De a keresztény sereg is nagy veszteséget szenvedett: a szekértábor jobb és bal szárnyát védő, illetve a foglyok kiszabadítását megkísérlő Esterházyak közül négyen elestek. A kortársak és a hadtörténészek elsősorban azért bírálják Forgáchot, hogy miközben ő és katonái védekezve a szekértáborba vonultak, a szárnyakat védő lovasait sorsukra hagyta, és ez okozta a hősiesen harcoló négy ifjú Esterházy halálát.
Kora hajnalban a csata folytatódott. Reggel egy rövid küzdelem után Musztafa megsebesült, és abban a hitben, hogy Allah nem kedvez neki, lovával menekülni kezdett, amit a többi török is követett. Forgách serege a szekértáborból kitörve üldözőbe vette őket, és kiszabadítottak mintegy 150 magyar rabot és foglyul ejtettek 60 törököt. A csatában jelentős török parancsnokok estek el, többek között Aga Omar hatvani bég, öreg Omir esztergomi bég és fia, Musztafa aga, összesen nyolc főember. A törökök veszteségei meglehetősen nagyok voltak, mintegy 800 embert veszítettek, míg a korabeli tudósítások alapján a keresztény csapatok oldalán 48-an estek el.
A négy elesett közül a leghíresebb Esterházy László, Esterházy Miklós nádor fia, aki a nagyszombati Keresztelő Szent János-templom mecénása volt. 19 évesen Sopron vármegye főispánja lett és az uralkodó titkos tanácsosa. A vezekényi csatában Forgách bátor és tapasztalt harcosként őt bízta meg a keresztény foglyok kiszabadításával. Mint öccse, Pál írta: „volt pedig 25 seb rajta, ki lövés, ki szúrás, ki vágás”. 26 évesen érte őt a halál.
A további elesettek Esterházy Dániel fiai, Tamás és Gáspár. Mindketten Beckón születtek, és a nagyszombati jezsuita kollégiumban tanultak. Tamásnak volt katonai tapasztalata a svéd csapatok ellen Szászországban és Csehországban vívott harcokban, mégis 27 évesen a vezekényi csatában esett el, amikor török puskák lövedékei fúródtak a testébe. A török csapatokkal vívott harcban elesett testvére, Gáspár mindössze 24 éves volt.
A négy hősi halált halt Esterházy közül a legidősebb, a 35 éves Ferenc katonai bravúrjaival többször megalázta a törököket. Egy alkalommal elfogta és Gyarmatra vitte egy előkelő, nászúton lévő török nő karavánját. Talán ezért is büntették meg őt olyan kegyetlenül a törökök: levágták a fejét, s „győzelmi” jelvényként magukkal vitték.
Az elesett hősök holttestét barokk ónkoporsóba helyezték. A főúri temetésre csak három hónappal később, november 26-án került sor Nagyszombatban. A gyászmenet a város keleti kapujánál sorakozott, ahonnan dobszóra indult a Keresztelő Szent János-templom irányába. A felvonuláson több száz lovas mellett a Nagyszombati Városi Tanács, a Nagyszombati Egyetem tanárai és diákjai, a Mária Kongregáció tagjai, városok és megyék nemesei képviseltették magukat. Korabeli források szerint több ezer fegyveres lovas követte a „vörös posztóval földig béborított” koporsókat. Forgách grófnak láthatóan lelkifurdalása volt, mert személyesen nem vett részt a temetésen. Az egész ország gyászolt, de nem feketében, hanem vörösben, a véráldozat és a hősi halál jeleként, „amelyből egyszer majd dicsőség támad”.
A temetést követően tudatosult a családban, hogy történelmi küldetésük van Magyarhonban.
Ez még akkor is igaz, ha az utókor néhányukat azzal vádolja, hogy „rossz” oldalra álltak, kiszolgálták a magyarok legnagyobb ellenségét, a Habsburg-udvart.
Nem egész fél évszázaddal később az elhunyt László gróf öccse, Pál herceg már Magyarország nádoraként a templom kriptája fölé márvány emléktáblát helyeztetett el, amely az elesett hősök halhatatlan dicsőségét hirdette. A szentély falain ismeretlen alkotók gyönyörű barokk halotti pajzsai láthatók, amelyek közül kettőt a vezekényi hősöknek szenteltek. A csatatér helyén álló monumentális emlékműnek is konkrét üzenete van. Hoffman Pál pécsi püspök temetési gyászbeszédében harmincszor említette az oroszlánt, célozva László gróf és a többiek hősies küzdelmére. A talapzaton ülő oroszlán mancsával a félholdas, lófarkas török harci zászlóra tapos, hogy örökre hirdesse a hősi halált halt négy törökverő Esterházy dicsőségét.
Megjelent a Magyar7 hetilap 35. száma.
