A magyar Valmy: Pákozd
Százhetvenöt esztendővel ezelőtt a bécsi udvar elérkezettnek látta az időt, hogy visszavonja az áprilisi törvényeket, szuronyok segítségével. Báró buzimi Josip Jelačić altábornagy, horvát bán csapatait küldték Magyarhonba, ám azokat a magyar hadsereg 1848. szeptember 29-én megállította Pákozdnál. Sordöntő csata volt, csakúgy, mint 1792-ben Valmy mellett, ahol a francia forradalmi hadsereg győzött ellenségei felett.
1848 augusztusának végén a horvát bán megszállta a Magyar Tengermelléket, és seregével szeptember 11-én lépte át a Drávát. A magyar kormány nehéz helyzetbe került, haderejének java a Délvidéken viaskodott a rácokkal, ráadásul gróf németújvári Batthyány Lajos miniszterelnök nem tudta elérni, hogy a „jóságos” V. Ferdinánd szavatolja a békét, ezért kormányával szeptember 11-én lemondott. A Palatinus Pistának becézett István nádor kísérletet tett a hatalomátvételre, ám helyette a képviselőház Batthyány Lajost kérte fel ügyvezető miniszterelnöknek.
Batthyány sietve hozzálátott a honvédelem szervezéséhez, s bár az uralkodó nem szentesítette az augusztusban megvitatott újonctörvényt, végül annak alapján folytatódott a hadseregszervezés. A kiállítandó negyvenkétezer újonc többségét sorozás révén akarták előteremteni, ezért patetikus hangvételű kiáltványt intéztek a lakossághoz, kossuthfalvi és udvardi Kossuth Lajos pedig alföldi toborzóútra indult.
Jelačić császári zászló alatt tört magyar földre, világossá téve, hogy nem a horvát–magyar viszályt kívánja rendezni.
E jelzést megértették a nem magyar kiegészítésű császári alakulatok és csatlakoztak hozzá. A horvát sereg létszáma impozáns volt (51 117 fő, 1902 ló, 48 löveg), de állománya a katonai fegyelemmel hadilábon állt, hiszen a határőrök mellett a többségét alacsony harcértékű, rosszul felfegyverzett népfelkelők alkották, akik örömüket lelték a fosztogatásban. Egy császári tiszt kendőzetlen sorai szerint e „hadsereg valódi rablócsorda, lopnak, rabolnak rettenetesen, daczára annak, hogy semmijök sem hiányzik; az urodalmi tiszteket kifosztogatják, a szőlőket elpusztitják, a bort kiengedik.” Batthyány Lajos felhívása ezért is talált nagy visszhangra, amikor a Dunántúlon népfelkelést hirdetett, így Jelačić és hátországának összeköttetését veszélyeztették.
A miniszterelnök a hátráló sereget ellenállásra szólította fel, s a tisztikar Veszprémben kijelentette, hogy a királyra és az alkotmányra tett esküje értelmében „a horvátokkal minden csatát elfogadnak”. István nádor ősi szokás szerint a magyar csapatok élére állt, ezzel is jelezve az ellenállás törvényességét. A bánnal kívánt tárgyalni, aki ez elől kitért, a nádor pedig belátta lehetetlen helyzetét, Bécsbe utazott és leköszönt. Azt még elérte, hogy gróf Lamberg Ferenc altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok királyi biztosként és magyarországi főparancsnokként járjon el a fegyverszünet megkötésének érdekében, míg báró vajai Vay Miklós királyi meghatalmazást kapott a kormányalakításra.
Lamberg kinevezését azonban az országgyűlés törvénytelennek nyilvánította, és a civilben Pestre igyekvő tábornokot a felbőszült tömeg a hajóhídon meglincselte.
Mivel kérdéses volt a magyar oldalon lévő császári alakulatok magatartása, az országgyűlés bizottságot küldött a magyar táborba, aztán a szeptember 28-i, heves vitáktól fűtött sukorói haditanácson
Batthyány elérte, hogy az oláh–magyar származású, Nyitra vármegyei születésű Móga János altábornagy kijelentse, ha megtámadják, ellenáll. A magyar főerővel (17 516 fő, 2287 ló, 46 löveg) Pákozd–Sukoró térségében ütközött meg a bán, s addigi előrenyomulása szeptember 29-én végképp elakadt.
A horvát határőrök és népfelkelők Pákozdnál csődöt mondtak,
mert a magyar sereg – amelynek soraiban több felső-magyarországi csapattest volt: a Vilmos porosz herceg nevét viselő kassai császári-királyi 34. sorgyalogezred I–II. zászlóalja, a Gustav Wasa herceg altábornagy nevét viselő eperjesi cs. kir. 60. sorgyalogezred I. zászlóalja, a dunáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség 3. (Hont és Esztergom megyei) és 4. (nógrádi) zászlóalja – útjukat állta. A centrumban támadó határőrzászlóaljakat és lovasságot a magyar tüzérség állította meg, Jelačić is majdnem otthagyta a fogát. A Pákozdra hátráló alakulatait megpróbálta rendezni, amikor egyik népfelkelő-zászlóalja feltört egy birkahodályt és hajtóvadászatot indított az onnan kiszabaduló jószágok után.
A jobbszárny küzdelmeiben vett részt önkéntes parancsőrtisztként a 25 esztendős gróf csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula, aki így emlékezett a bán fiaskójára: „A sukorói part alatt és a Pátkai tó közt egy kis térség nyúlik el, melly a Lovasberényi völgyben talállya megszükült folytatását. Ezen térségen most 10–12 ezer ember a legmegfoghatatlanabb zavarban látszott tolongani, – lovasság, gyalogság – öszve-vissza zavarva, egy alaktalan tömeget képezének, melly felülről nézve inkább egy szétvert Zsibvásárhoz hasonlíta. Időnként egyes lovasok látszottak, körülnyargalva az idomtalan tömeget, ismét osztályokra akarták azt választani, de siker nélkül.
Jelasich serege – egy megrémült nyájhoz hasonlóan – egyenesen a tónak rohant vad futásában, és csak akkor állott meg, midőn az elsők a hátulsók által tolatva, már fél testig a vízben voltak.
A part, mellyen a mi legszélső balszárnyunk (helyesen: jobb) állott, meredek lejtőséggel végződik a lovasberényi völgy és a pátkai tó felett, lovasságunk csak ezen lejtőségig üldözé az ellenséget, gyalogságunk a part tetején maradt, csak a már említett ágyúüteg néhány tiszt kíséretében nyomult egész a part széléig, honnan néhány lövés még növelte a zavart, melly a horvátok táborában uralkodott, és csak azon kevés tiszt, ki oda jutott volt szerencsés látni azon babyloni zavart, melly a pátkai tó partján, ez alatt uralkodott.”
A nap jelentőségéről a derekasan helytálló, majd rövid ideig horvát fogságba esett draskóczi és jordánföldi Ivánka Imre őrnagy a következőképp vélekedett: „29-ik szeptember. Bekövetkezett tehát azon nap, a melyen egy rögtönzött, 8/10-részben ujonczokból álló, a felszerelésben mindenben hiányt szenvedő magyar hadsereg kétszer nagyobb számú, nagyobbrészt fegyelmezett rendes hadcsapatokból álló, mind felszereléssel, mind tüzérséggel jobban ellátott hadsereg ellenében, a nyílt csatát elfogadta és a nemzet reményének megfelelően meg is vívta.”
Pest-Buda is örvendett, hiszen a „képviselők háza örömmel és megelégedéssel értesült azon diadalról, mellyel seregeink szept. 29-én Jellacich ellenséges táborát visszaverték.
Örömmel értesült azon vitéz magatartásról, mely általában az egész tábort lelkesitette s hálát mond annak a haza nevében és azoknak, kiket a fővezér különös kitüntetésre méltóknak tartott, milyenek az egyes hadcsapatok közül az 1-ső honvédzászlóalj, a borsodi, a tolnai önkénytesek, Perczel Miklós őrnagy vezénylete alatt, Vasa ezredének és Ivánka őrnagy csapatának egy része és összes tüzéreink.”
Jelačić a több mint kétszeres túlereje ellenére felhagyott az előrenyomulással, ráadásul híreket kapott arról, hogy a hátában lévő nemzetőrök és népfelkelők elvágták Bécstől és hátországától, és visszahagyott helyőrségeit sorra megtámadják. Fegyverszünetet kért, amit arra akart felhasználni, hogy seregével Győr érintésével Ausztria felé retiráljon, amivel képtelen helyzetbe hozta a hozzá csatlakozni kívánó Karl Roth vezérőrnagy hadosztályát, így az Ozoránál letette a fegyvert, és az eszéki erőd pedig magyar kézen maradt.
– panaszkodott egyik jelentésében a bán –; a valamennyi hatóság által elhagyott föld nem volt képes megfelelő ellátást nyújtani, elmondhatatlan fáradságba került a népfelkelők amúgy is szabados, csupán kevés tiszttel ellátott tömegeit a legvadabb kihágásoktól visszatartani, és a hadműveletekhez szükséges mozgékonyságot megbénította; a tábori járművek, a lovasság a megfelelő kaliberű tüzérség hiánya, miután ennek legnagyobb része csupán 3 fontos lövegekből állott (…)”
Megjelent a Magyar7 hetilap 39. számában.
