A „magyar család” végnapjai Tiso Szlovákiájában
Az 1944. év decemberében már nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg rövidesen elözönli az egész Kárpát-medencét, és mind Magyarország, mind Szlovákia Sztálin és kreatúrái birtokába kerül. A bukásra ítélt államrezsimek Budapesten és Pozsonyban végnapjaikat élték. Bármilyen furcsának tűnik, de Pozsonyban még ekkor is működött Esterházy János vezetésével a Magyar Párt, bár az is igaz, hogy annak vezetői is készültek a rövidesen bekövetkezendő hatalomváltásra.
Ezek voltak a szervezett magyar politikai élet végnapjai Tiso Szlovákiájában. Nem volt ez már egyéb, csupán a megélt remények és harcok, részsikerek és tragikus bukások temetése. Esterházynak és társainak azonban még a méltóságteljes búcsúra, illetve a kegyeletes „múlttemetésre!” sem adatott meg a lehetőség.
December 16-án a reggeli órákban két nyomozó kereste fel őt Szép utcai lakásán. Esterházyt előbb a városi rendőrfőkapitányságra, majd onnan a külügyminisztériumba vitték. Az itt lefolytatott fenyegető beszélgetést Esterházy később – már a pozsonyi csehszlovák állambiztonsági szervek előtt 1945. április 24-én tett vallomásában – a következőképpen igyekezett rekonstruálni.
A beszélgetést vezető tisztviselő végül a következő kijelentéssel adott nyomatékot a budapesti nyilas hatalom szándékának: „Én addig nem bocsátom el Önt, amíg meg nem ígéri, hogy lemond pártelnöki tisztéről.” Egyúttal azt is közölte vele, hogy kiket látnának szívesen Esterházy lemondása után a Magyar Párt élén. A nyilas hatalom által favorizált jelöltek a következők voltak: Brogyányi Kálmán, Duka Zólyomi Norbert, Pécsi Jenő.
A kényszerhelyzetben lévő Esterházy János végül megígérte, hogy mihelyt hazatér Pozsonyba, azonnal bejelenti lemondását. Budapestről december 21-én utazott haza Pozsonyba, ahol még aznap felkereste a pozsonyi magyar követségen Ferber Viktort, Szálasi személyes megbízottját, akivel közölte: nem áll szándékában eleget tenni budapesti ígéretének, mivel azt halálos fenyegetéssel csikarták ki belőle. Ferber erőszakos rábeszélésére azonban végül úgy döntött: leköszön a pártelnökségről. Ezt követően 1944. december 27-én valóban benyújtotta lemondását.
Nem teregette ki lemondásának valódi okait, de mindegyik munkatársa tisztában volt vele, hogy a „vezér” kényszer alatt cselekszik. A szlovákiai magyarság szélesebb rétegei előtt sem volt kétséges, hogy szeretett vezetőjük valamilyen zsarolásnak az áldozata. „Hogy mit hoz a holnap, azt senki sem tudja, de úgy érzem, hogy mint a magyar család fejének, a tőlem megszokott őszinteséggel kell Veletek azt közölnöm, hogy a bizalmatokból a mai napig betöltött pártelnöki állásomról, a most változott körülmények folytán, lemondok” – hangzott Esterházy lemondása olyan megfogalmazásban, hogy abból mindenki megérthette annak kikényszerített tényét.
Esterházy János „szózata” következőképpen folytatódott:
A továbbiakban utalt arra, hogy lemondását senki ne tekintse megfutamodásnak. „Ezen a földön születtem, szívem, lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és Veletek fogom átélni a rossz napokat is, és ha az Úristen kegyelme megengedi, a boldogabb magyar jövőt is. Az Úristen áldjon mindnyájatokat, családotokat, óvja meg házatok táját, és vezéreljen az eljövendő nehéz időkben.”
Esterházy János tudatosította, hogy a szlovákiai magyarság „nehéz időket” él át már a jelenben is, mégis az „eljövendő nehéz időkről” beszélt. Ez csakis azt jelenthette, hogy még a mostaninál is nehezebb idők eljövetelét várta, amelyeket együtt óhajt átélni szeretett szlovákiai magyar családjával.
Esterházy idézett szózata a Magyar Néplap 1944. december 30-i számában látott napvilágot, és ezzel a nappal ez a lap is beszüntette megjelenését. Mivel a Magyar Hírlap már november 1-jével megszűnt, a Magyar Néplap önkéntes visszavonulásával a Magyar Párt végleg sajtó nélkül maradt.
Vajon milyen következménye lett Esterházy János lemondásának pártelnöki tisztségéről? A párt vezetősége – a nyilasok háta mögött összekacsintva – az időhúzás taktikáját választotta.
A párt működési szabályzata értelmében a pártigazgatónak a lemondást követő 15 napon belül kellett összehívnia a párt elnökségét, hogy az elfogadhassa az elnök lemondását, illetve döntsön az új elnök személyéről. Ez így meg is történt, ám Stelczer Lajos irodavezető „gondoskodott róla”, hogy az elnökség határozatképtelen számban jöjjön össze, és ezáltal a pártelnöki poszt betöltésének ügye újabb 15 napi haladékot nyerjen.
Ebbe „beválasztották” mind a három nyilas jelöltet – Brogyányi Kálmánt, Duka Zólyomi Norbertet és Pécsi Jenőt –, valamint a megbízható Esterházy párti emberek közül Stelczer Lajost és Garzuly Ferencet. Az időhúzó taktika részét képezte az a trükk is, hogy úgymond elnökké jelölték Garzuly Ferencet, aki azonban néhány napi gondolkodási időt kért, majd bejelentette, hogy nem vállalja az elnöki tisztséget.
Így történhetett meg, hogy a pártelnöki tisztség még 1945 február beköszöntével is betöltetlen volt. Végül a központi pártvezetőség február 3-i ülésén egyhangúlag ismét Esterházy Jánost választották a Magyar Párt elnökévé.
A „Kedves Magyar Testvéreim!” megszólítás után Esterházy gróf szomorú sorai a következőket közlik a „magyar család” tagjaival, és persze a történelemmel: „Amikor legutóbb szólottam Hozzátok a Néplap hasábjain: búcsúztam Tőletek. Nem hittem akkor, hogy a helyzet úgy fog alakulni, hogy rövidesen régi minőségemben, a Magyar Párt elnökeként szólhatok ismét Hozzátok. Nem a sajtó hangján, mert az sajnos nem áll rendelkezésünkre, hanem jelen felszólítás alakjában.
Az országos pártvezetőség febr. 3-iki ülésén – hosszú és válságos hetek után – újból engem választott meg elnökévé. Ezen határozat előtt meg kellett hajolnom és el kellett a pártelnöki tisztséget fogadnom, mert úgy éreztem, és úgy érzem ma is, hogy ezzel szolgálhatom legjobban az itt élő magyar testvéreim érdekét. A szlovákiai magyarság egy negyed évszázadnál hosszabb ideje él már kisebbségi sorsban és ennek folytán politikailag eléggé iskolázott ahhoz, hogy megértse, miért vállaltam el újra a Magyar Párt vezetését. Nehéz körülmények között kerültem ismét az élre, de rendíthetetlenül bízom a magyarok Istenében, hogy meg fog segíteni engem és rajtam keresztül az egész itteni magyar családot. (…)”
Vagy talán abban bízott Esterházy, hogy mivel ő köztudottan ellenlábasa volt a Tiso-Tuka-Mach-trió rendszerének, a felújított „demokratikus” rendszerű Csehszlovákiában hatalomra kerülő politikai garnitúra részéről pozitív elbánásban fog részesülni rajta keresztül az egész szlovákiai magyar család? A fentebb idézett – 1945. február 21-i dátumozású – utolsó felhívásában hogyan is fogalmazott? „/…/ rendíthetetlenül bízom a magyarok Istenében, hogy meg fog segíteni engem és rajtam keresztül az egész itteni magyar családot.” Nos, amennyiben erre épült a jószándékú, de szent politikai naivitással megvert-megáldott stratégiája és taktikája, rövidesen keservesen csalódnia kellett.
Megjelent a Magyar7 2024/10. számában.
