Tóth László Magyar Örökség Díjas
Múlt szombaton száztizenötödik alkalommal adományozta a Magyar Örökség és Európai Egyesület az arra érdemes, a magyarság számára különösen értékes és tartalmas, példamutató életutat bejárt személyiségeknek a Magyar Örökség díjat. A felvidéki magyarság számára különösen örvendetes, hogy a kitüntetettek között Tóth László személyében ezúttal is találunk szlovákiai magyar alkotót.
Tóth László életműve ezzel a magyar szellemi, kulturális örökség része lett, és nevét beírták az Aranykönyvbe. Bár a véletlenek egybeesése, mégis szimbolikus, hogy történt mindez éppen a költő születésnapja 77. évfordulóján, ráadásul abban a városban, ahol Tóth László meglátta a nap világát, Budapesten. Ám a lényeg mégiscsak az, hogy ebbe a hetvenhét esztendőbe mi minden fért bele. És itt a kitüntetett méltatója (szerénységem) a laudáció rövid műfaja okán igencsak zavarba került. Engedtessék meg idéznem a köszöntőből:
Itt áll előttünk az ifjúságának zöld vadonát rég odahagyott költő, akinek méltatnom kellene az életművét, de őszintén szólva – a bőség miatt – kissé zavarban vagyok. Dicsérjem a költőt? A kritikusok dolga. A színházi dramaturgot? Nem az én asztalom. A művelődéstörténészt? A szerkesztőt? Az irodalomszervezőt? A kiadót? A publicistát? A gyermekirodalom művelőjét? E töprenkedés közben óhatatlanul Hábi-Szádival találom magam szembe: Ez mind én voltam egykor. Ez mind Tóth László volt (és van) egykor (és ma). Azt sem tudom, hová kapjak, ezért inkább a gondolkodó, cselekvő, alkotó ember legelemibb és legfontosabb ösztönzőjét emelném ki: a költészetét.
Sokszor emlegetjük a kényszerpályákat és az alkotómunkától elterelő, kényszerű kitérőket. Ebben Tóth László sem kivétel. De akármit végzett, bármibe fogott, mindig visszatért a tiszta forráshoz, a költészethez. Vaskos művelődéstörténeti kötetei, az általa alapított Regio kulturális folyóirat évfolyamai, mások műveiből szerkesztett antológiák sora után természetszerűen tért vissza mindig Múzsájához, akitől a költő sosem szabadulhat. S ez így van rendjén. A költő nem tagadhatja meg önmagát.
És mégis: ha az elektronika és a képzelt világ burjánzó útvesztőiben a jövőben akad még olyan bátor ember, aki a felvidéki magyar kultúra, irodalom, színházművészet, eszmetörténet teljesítményeit és ezek mindenféle ágát-bogát akarja kutatni, lépten-nyomon bele fog botlani Tóth László műveibe. Mert Tóth László – engedtessék meg a furcsa párhuzam – olyan, mint egy szobrász, aki botlatóköveket rak elénk. Mindenütt ott van, mindenről van véleménye, és a véleményére, szavára oda kell figyelni. Számomra mégis a nagybetűvel írt Költőként kedves, aki ritka érzékenységgel tud olyan lírát alkotni, amely azon túl, hogy érzelmeket vált ki az olvasóból – hisz eredendően ez a célja a lírának –, filozófiai indíttatásának és töltetének köszönhetően elgondolkodtatja.”
Ami a köszöntőbe nem fért bele, az talán minden felvidéki magyar kultúrember számára evidencia. Legalábbis kellene, hogy legyen. Minden szellemi alkotás, irodalmi, művészeti munka a nemzet megtartását szolgálja. Minden verssor tartópillér, megtartó gondolat, különösen ha olyan szinten lát napvilágot, amilyen nívót Tóth László életműve képvisel.
Az a művészeti szolgálat, amit Tóth László a termékeny évtizedek során véghezvitt, végső soron a magyar nemzetnek azt a küzdelmét sugallja és tükrözi, amelyet századok óta művelnek a talentumokkal megáldott, magyarul író alkotók. Határokon belül és kívül, mert a magyar nemzetnek csak kényszerű és nem önmaga által választott, külső hatalmak által ráerőltetett politikai határai vannak. A nemzet kultúrája egységes, csak azok a bizonyos Illyés Gyula-i sípok szólnak más-más regiszteren.
S nem megkerülve napjaink dilemmáját: vannak híres, elismert és kitüntetett figyelmet elért alkotók, akik számára Berlin a világ közepe, akik Párizsban vagy Londonban akarnak megfelelni egyfajta nemzetközi „közízlésnek”. Tóth László nem tartozik ezek közé. Ő beéri Dunaszerdahellyel, a Csallóközzel és Budapesttel. Szerencsére, mindannyiunk szerencséjére.
Megjelent a MAGYAR7 40. számában.
