Időutazás – az olvasóval (is)
Azt régóta tudjuk, hogy Tóth László kiváló költő, azt is tudjuk, hogy sokféle műfajban alkotott maradandó értéket, azonban azt, hogy egy maga teremtette különös „műfajban” mennyire érdekesen, könnyeden, mégis filozofikus „összeszedettséggel” tud újat mondani az olvasónak, azt talán még csak most „tanuljuk”.
A Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtárban a közelmúltban mutatták be Tóth László Időutazás című két könyvét (Alkalmi írások I. 2006–2016; Alkalmi írások II. 2017–2025). A szerzővel Csáky Pál író beszélgetett. A bemutatón elhangzott, hogy a fiatalabb írónemzedékek, korosztályok számára példamutató lehetne Tóth László
írói jelenléte, hiszen munkabírása, figyelmének intenzitása, széles körű érdeklődése és az a műveltség, amelyet mindezeknek köszönhetően a magáénak tudhat, figyelemre méltó”.
De elhangzott az is, hogy a mostani fiatalok számára, legyenek azok az irodalom berkeiben éppen utat törők, vagy „egyszerű” olvasók, nem túlzottan vonzó a (cseh)szlovákiai magyar múlt és irodalom megismerésének lehetősége. Kár. Mindenesetre a könyvbemutatón elhangzottakról hamarosan lapunk hasábjain is olvashatnak. Most azonban essék szó a két kötetről.
Mikor rápillantottam a kötetekre, hirtelen a Guns N’ Roses együttes 1991-ben megjelent Use Your Illusion című remekbe szabott, világhírű albumai jutottak eszembe, több okból kifolyólag: A lemezek ugyanazon a napon láttak napvilágot, összefüggenek, amit a zenei és szövegi tartalmon túl az album borítójával is demonstrálnak, hiszen ugyanaz a kép látható rajtuk, csak más a színválasztás. S ha már a borítónál tartunk: A lemezek borítója Raffaello Az athéni iskola című, Vatikánban található híres freskójának egy jelentéktelenebb részletét emeli ki, az író, jegyzetelő alakot, akit eleddig nem igazán sikerült „azonosítaniuk” a művészettörténészeknek. A korong borítójának szánt részletet Mark Kostabi észt-amerikai képzőművész dolgozta fel és színezte át pop-art stílusban. Az album dalszövegei főleg a frontember Axl Rose művészi fejlődéséről és belső vívódásairól szólnak. Hogy az a zenei stíluskavalkád, ami az albumokon megjelenik, a megénekelt szövegek tágabb értelemben vett tematikája, továbbá az eltérő színvilágú, de ugyanazt a motívumot ábrázoló borítók semmilyen módon nem inspirálták a kötet tartalmát és megjelenését, az szinte bizonyos, de vajon mennyire életszerű az a feltételezés, hogy különböző művészeti ágak rokon konepcióval készült szerkesztése és megjelenítése, még ha nem is szándékos módon történik, akkor is meglepően hasonló végeredményt kell produkáljon?
De vajon hogyan „muzsikál” a két könyvben Tóth László? A szerző találóan nevezi a kötetekben egybefogott írásokat alkalminak, mert valóban azok, s a szó maga is találó, hisz jelentése sok mindent „elbír”, műfajoktól, az írások céljától, megszületésétől, hangulatától függetlenül. Tóth László sok mindent „besepert” ebbe a két könyvbe. Az idézőjelbe tett szónak talán van némi pejoratív „íze”, én azonban más vonatkozásban gondoltam leírni. Egy író, egy alkotó ember életében sok olyan dolog történik, amelynek felemlegetése kétségkívül közelebb hozza az alkotó igazi énjét, gondolkodását a mindenkori olvasóhoz. Kár lett volna, ha ezek az írások egy fiókzugban, netán valamely számítógép alig nyitogatott könyvtárában örökre rejtve maradnak.
Tóth László mindkét könyv elé egyfajta bevezetőt „teremt”. Az első könyvben saját gondolataiból, a másodikban mások révén (egy irodalomtörténész tollából, s egy interjúval) születik meg a „bevezető”. Ezt írja:
a szó szoros értemében vett alkalmi írások gyűjteménye ez a kötet, azzal, hogy valamiképpen minden írás alkalmi, hiszen bizonyos értelemben mindegyiket valamilyen alkalom szüli (beleértve a szépirodalmi műnemeket, műfajokat is).”
Ami az olvasó számára igen vonzó lehet a két kötetben, az elsősorban a böngészés lehetősége, hiszen rengeteg kisebb-nagyobb írás, ha úgy tetszik reflexió is megjelenik a két kötet csaknem ötszáz oldalán, s ezeket a célirányos böngészés folytán az időhiányban szenvedő ember is gyorsan elolvashatja.
Az írások témája igen szerteágazó, felsorolni is nehéz lenne. Egy dolog azonban mindenképpen összeköti őket: az író, Tóth László igényes „köntösben”, megfogalmazásban prezentálja a mondandót, amelyben a gondolat mélysége mindig jelen van.
Ettől függetlenül, vagy inkább ezzel együtt a szerző végigvezet bennünket a (cseh)szlovákiai magyar lét évtizedein. Kutatásai révén mélyen belefúrja magát azokba az időkbe is, amelyek már a régmúltat jelentik, de talán azok az írások a legmegkapóbbak, amelyek a közelmúlt (az eltelt ötven év) elsősorban kulturális történéseiről „tudósítanak”. Kiváltképp érdekes lehet Tóth László nemzedéke, korosztálya számára ez a két könyv, hiszen az egyes írásokban azokra az eseményekre, történésekre reagál a szerző, amelyek a mai 50-80 éveseknek bizony igen sokat jelentettek. A könyv lapjain a múlt homályából kibontakoznak események, személyek, intézmények, gondolatok… Az „időutazásban” az olvasó, ha úgy akarja, „detektálni” tudja Tóth László mozgását is ebben a (cseh)szlovákiai magyar létben. Hol, merre járt, kikkel találkozott stb. S itt van mindjárt az első kötetben egy megemlékezésféle arról a művészről, „aki kifogott az időn”, mert sosem öregedett meg, mert… Fiatalon meghalt. Dúdor István festőről van szó.
A cikkből idézve Tóth László hajdani alakja is kibontakozik:
Egyke vagyok, nincs testvérem. Ám amikor negyvenkét esztendeje fölkerültem Pozsonyba, idegenül éreztem magam, s egyedül voltam, mint az ujjam. Nemcsak a városban, a világban is. Aztán megismertem ezt-azt, s ami mindennél fontosabb, valahogy megjelent ebben az idegenségben Varga Imre, Kulcsár Feri, Dúdor Pista, majd, Dunaszerdahelyről, csatlakozott hozzánk Szigeti Laci. S ők négyen szinte a testvéremmé váltak és ettől kezdve a magányom is elviselhetőbbé vált. De nem is ez a lényeg. Hanem hogy egyidősek voltunk, nagyjából egyféle környezetből jöttünk (…).”
S ha már az imént a kortársak, barátok, csaknem testvérek vonatkozásában idéztem, jöjjön még egy idézet a sokak által ismert irodalomtörténész és Tanár vonatkozásában is. A rövid írásban, amely 2017. augusztus 17-én született, s voltaképpen válasz volt a Vasárnap körkérdésére (Mit köszönhetek Turczel Lajosnak?), a következő olvasható:
Amit tanárának az ember… Igaz, nem tanított soha, bizonyos értelemben mégis a tanítványának tudom magam. Kezdettől tanáromként tekintettem rá, s a véleménye mindig útmutató volt a számomra. S hogy ki is, mi is ő valójában? Irodalomteremtő – a csehszlovákiai magyar irodalom a második világháború utáni »nihilt« követően tulajdonképpen az ő »köpönyegéből« bújt ki, mint Gogoléból az orosz. (…) Mert tudta, amit ma már sokan nem: az irodalom nemcsak a csúcsok irodalma. Az irodalom s az írásmű olyan élő szervezet, melyből annak rendje és módja szerint különböző leágazások indulnak minden irányban, és – ritkábban – lassú vagy merészebb felívelések hitelesítik. Tudta, hogy bár egyetlen rész irodalma sem a magyar irodalom maga – a részek is teszik azt, s nélkülük nincs, vagy szegényebb az egész. Mit köszönhetek neki? Talán leginkább az egésznek ezt a fajta látását…”
Persze, az olvasó, aki magára Tóth Lászlóra az emberre, az alkotóra kíváncsi, arra is, honnan jött, sok mindent megtudhat még az őseiről is, hiszen a szerző, saját bevallása szerint mindig is arra törekedett, hogy Tóth Lászlót „írja”, tehát van a könyvekben személyes vonatkozás is. Nem unatkozhat az olvasó.
A könyvbemutató során elhangzott, hogy iránymutató szövegeket fognak egybe a könyvek az „egykorvolt” történéseiről. Van azonban a könyveknek egyfajta krónikás jellege is, amely révén gondolatban ismét felidézhetjük a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és szellemi élet zajlásának fontosabb „állomásait”, eseményeit. Érdemes tehát olvasóként részt venni az immár Magyar Örökség díjas Tóth László időutazásában.
