Akkor érvényes, ha hiszünk benne – nagyinterjú Szabó Ottó festőművésszel
Szabó Ottó grafikus, festő- és szobrászművész végzős főiskolás kora óta kap egyházi megbízásokat templombelsők, keresztutak művészi megjelenítésére és egyéb szakrális jellegű munkákra. A kassai dómban Boldog Salkaházi Sára emlékhelyét készítette el, illetve március elején adták át a közelmúltban elhunyt Jozef Tomko bíboros síremlékét, amely szintén Szabó Ottó alkotása. Ezzel szinte egy időben felkérést is kapott a kassaiak legendás püspöke, Alojz Tkáč síremlékének az elkészítésére. Vele beszélgettünk hitről, jelekről, küldetéstudatról és a húsvétról.
Profánnak tűnhet az első kérdésem, de úgy tűnik, jó a beágyazottsága a katolikus egyháznál. Önnek például hamarosan már három alkotása lesz a kassai dómban.
Az úgy van, hogy ha minőségi munkát akarnak, megkeresik a legnagyobb neveket, de sokan közülük nem tudják megcsinálni, mert nem mentek végig a teljes iskolán. Egyik nagyobb művész, mint a másik… hú, nagyon tudnak, ha absztrakt műveket kell készíteni, meg konceptuális művészetet, fényművészetet – ami mostanában trendi -, meg botrányokat kavarni. De ha arról van szó, hogy csinálni kell egy oltárképet, amely ugyan kortárs legyen, de illeszkedjék a dómhoz is, akkor már megjátsszák magukat, hogy „ez régieskedés”, miközben csak arról van szó, hogy nem tudják elkészíteni. Se rajzolni nem tudnak, se a festészeti technikákat használni. Fehér vászonra festenek, miközben a fehér mindig átüt a színeken, így azok hidegek lesznek. És nem tudják elérni az árnyékolást sem, mert hát nem árnyékolni kell – azt az óvodában mutatják –, hanem fényezni. A megfelelő helyen fényezni, ennyi már elvárható egy képzőművésztől, vagy inkább elvárható lenne.
A miénk volt az utolsó generáció, amelyet megtanítottak még a szakmai részletekre is. Én 1988-ban kezdtem a művészeti főiskolán, amelyet ’90-re teljesen lezüllesztettek, a nagy mestereket mind kivágták vagy nyugdíjazták. A helyzet azonban nemcsak nálunk ilyen.
Erdélyben például, Csíkszentkirályban, ahol művészeti tábort szerveztünk, engem bíztak meg az új templom keresztútjának a megfestésével. Egyszerűen nem találtak mást, aki elvállalta volna. Gyakran persze én is úgy vagyok, hogy egy korábban megkezdett képet egy újabb elképzeléssé alakítom, ahol lehet, meghagyva az eredetit, hiszen így épült egésszé. Olyan ez, mint az én múltam, bonyolult.
Mi jelenti a bonyolultságot az ön múltjában?
Úgy mondanám, hogy volt egy előző életem, amely 1999-ben lezárult. Egy tönkrement házasságban egészen másféle, bohém életet éltem.
Úgy, ahogy azt a festők esetében az emberek elképzelik?
Elvégeztem ugyan az egyetemet, de elástam a talentumokat és minden más egyébbel foglalkoztam. Kívülről művész voltam, igyekeztem úgy viselkedni, öltözködni, hogy ezt lássák is. És látták is, viszont nem volt semmiféle bizonyítékom, csak olyan átlagképeim, amelyeket azóta már átfestettem. Jött a válás és megfogadtam, hogy többet nem lépek házasságra senkivel. Egy év sem telt el, és jött a Gondviselő, aki bebizonyította, hogy nekem egyedül nem lesz jó. Egymásra találtunk a mostani feleségemmel, szépen kibontakozóban volt a kapcsolatunk, az életmódomat viszont nem adtam fel. Meg voltam róla győződve, hogy ez maga a művészet, és hogy az alkohol adja az inspirációt. Egyik nap, mint szokásosan, félrészegen mentem haza és a lakásunk bejáratánál ott állt egy taxi, nyitott ajtókkal. A lakásunkba felérve láttam, hogy a párom éppen indulni készül, és csak annyit mondott, hogy neki ebből elege van. Bár erősen italos voltam, egy pillanat alatt kijózanodtam. Még soha nem történt velem azelőtt ilyesmi, de nekem ez felért akkor egy csodával. Ott akkor megfogadtam, hogy minden káros szenvedélyemről lemondok, amire a párom akkor csak annyit mondott, hogy pont most kellett nekem is hazajönnöm. Mindenesetre maradt, és én azóta teljesen más ember vagyok. Úgy sikerült letennem a poharat és a cigarettát, hogy elvonási tüneteim sem voltak. Rájöttem, hogy az inspiráció nem az alkoholban van. Azóta úgy összetartozunk, mint a legó két darabja, s mindez már több mint húsz éve. Nem korlátoz, hanem támogat, ami, úgy tapasztalom, hogy nagy ritkaság.
Az Európa Kiadó énekli, hogy „Küldj egy jelet fentről”. Akkor az ön számára ez egy jel volt, közvetve, a feleségén keresztül?
Igen. Az előző házasságomban úgy éltem, ahogy József Attila is mondja, mint „aki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél”, és arra kértem a Gondviselőt, hogy élhessek legalább úgy, mint egy átlagember, egy fiú és egy leánygyermekkel. Már nem a híres nagy galériákról álmodtam. Hadd lehessek átlagember! És az volt a jel, amikor megszületett a fiam, majd a lányom.
Köszönöm, hogy ezt ilyen nyíltan megosztotta velünk! Ön vallásos egyébként?
Most is megvallom, hogy igen!
Miképpen került kapcsolatba a hittel? Beleszületett egy hívő családba, vagy éppen fordítva, nem ebben nőtt fel, és csak későbbi impulzus alapján fogadta el az evangéliumot?
És ugyanilyen látomása volt az ő nagyanyjának is. A férfiak nem láthatták, nagyanyám szerint azért, mert bűnösök voltak. Az én nagyanyám is csak térdtől lefelé látta, a többit eltakarta egy furcsa köd, de amit látott, az gyönyörű szép volt. Ezeket a sorokat olvasva biztosan fintorognak a baloldali beállítottságú emberek, de ez van, én ebből nőttem ki. A másik, ami még megérintett, az a transzcendencia, amit – ahogy a neve is mondja – érzékelni kell, bár fel nem fogható. Szavakba önteni sem tudom megfelelően, csak a képeken tudom elmondani. Más meg tudja fogni ezeket a gondolatokat és azonnal jegyzetel, de én nem tudom őket leírni, én azonnal rajzolok. Számtalan füzetem van tele ilyen rajzokkal. Sőt, vannak helyzetek, amikor nem rajzolhatok – például színházban –, ahol sötét van, úgy készítem, hogy oda sem nézek. Hú, olykor nagyon érdekes grafikák születnek. Ezek aztán meg is jelennek a képeim hátterében.
Elég messzire jutottunk onnan, hogy az ön neve jól cseng az egyházi megrendelők között. Azt már elmondta, hogy mennyire fontos a technikai tudás. De gondolom, nem csak emiatt döntenek ön mellett.
Azt mondom, hogy a rajztudás a helyes válasz. Nézze, óvodás koromtól tudom, hogy festő szeretnék lenni, semmi máshoz nem értek, így rá tudtam erre fókuszálni. Ebből a szempontból sokkal rosszabb helyzetben vannak azok, akik mindenhez „is” értenek, kiválóak matematikából és szavaló- és kémiaversenyekre is járnak. És aztán nagy problémában vannak, hogy mi is legyen belőlük.
A jó rajztudás elég ahhoz, hogy egy keresztutat rendeljenek önnél? Vagy most legutóbb Tomko bíboros síremlékét?
Ez utóbbinál már „elszállhattam”, megengedték, de egy keresztútnál meg kell festeni Jézust, és ott tudni kell a szakmát, mivel hamar észrevehető, ha valaki nincs a helyzet magaslatán és filozófiákat kezd gyártani, hogy valamit belemagyarázzon. Szerintem ez lehet a nyitja, bár egy rövid gondolat erejéig megfogalmazódik bennem, hogy ez lenne a küldetésem?
Érez küldetést, van küldetéstudata?
Olyankor szoktam érezni, amikor hosszabb időre leállok és akkor rettenetesen bánt a lelkiismeret. Ha nem dolgozom, akkor úgy érzem, mintha valakitől elloptam volna valamit. Ezért is vannak a már említett füzeteim, muszáj állandóan skiccelnem, firkálnom valamit, bár ezek nem elégítenek ki, mert érzem, meg kell valósítanom bizonyos dolgokat.
A komolyabb gondolatok után engedjen meg egy kissé könnyedebbet. Ön húsvét környékén, március 29-én született. Nem volt gyerekkorában olyan érzése, hogy a húsvét miatt nem jut elég figyelem a születésnapjára?
Egyre csak csökken azoknak a száma, akik ezt így gondolják…
Nem szeretnék papolni, de Jézus azt mondta, hogy elég sok hely van Atyám házában, mégis nagyon kevesen fognak oda bekerülni. Ezek a hülyék most lövik ki magukat. Nem mások fognak ítélkezni felettünk, hanem mi magunk. Az embereknek pedig fel kellene ismerniük a hibáikat. Ahogy az egyetemen mondta a művészettörténet tanárom, a hibáink vagyunk mi, amit hibázunk, az a stílusunk.
Ön melyik állásponton van, a képekhez kell kommentárt fűzni, vagy a nézőre bízza, hogy mit olvas ki belőlük?
Kellene kommentár, hiszen nem lehet mindent besűríteni például egy címbe. Ha le lehetne írni, hogy közben milyen érzések kavarogtak az alkotóban, akkor a néző is felismerné, hogy ilyet már ő is átélt.
Szokott olyan érzése lenni, hogy amit gondol és érez, azt tökéletesen át tudja adni a vásznon?
Ilyen érzésem még sosem volt. Jóleső érzés már volt, de aztán felfedezek újabb és újabb hibákat. Talán ez is hajt előre. Ha lesz is valamikor ilyen érzésem, akkor az lesz az munkásságom vége. De egyelőre nem fenyeget ilyesmi, mivel úgy érzem, hogy hibát hibára halmozok.
A Covid óta közelebb került hozzánk a virtuális világ fogalma. Nem érzi úgy, hogy akár Jézus is virtuálisan van jelen a világban? Ott van a tudatunkban, vagy abban, amit tanulunk, akár így, akár úgy megjelenik mindig.
Igen, így képzelem. A számítástechnika fejlődése kezdi felnyitni a szemünket, hogy az információk és a feltöltés az valahonnan máshonnan származik. Hogy ezt valaki más végzi. Hogy ki, azt nem tudom, de kapjuk őket.
A vallásos ember tudná a biztos választ, hogy ez Isten műve.
Nekem viszont nagyon úgy tűnik, hogy Jézus kereszthalála kimentett ebből a karmából. Hogy nem ér bennünket utol a hatványozottan nagyobb büntetés. De csak azokat nem, akik ebben határozottan hisznek is.
Akkor érvényes, ha hiszünk benne?
Igen.
Értem. Tehát, ahogy Jézus mondta, „ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag”, már hegyeket tudnánk megmozgatni. Ha most lehunynánk a szemünket és húsz év múlva nyitnánk ki, Szabó Ottót hol, milyen közegben találnánk?
Lehet, de nem érdemes. Képzelje, Kassán kívül, otthon Bódvavendégiben van egy műtermem az istállónál is! És természetesen festeni fogok továbbra is, az egy alap.
Legutóbb átadott nagy munkája Tomko bíboros síremléke. Hogyan fogalmazódott meg önben a mű?
Sokkal könnyebb lett volna a dolgom, ha egy portrét kell készítenem. Az egyház azzal is támogatott, hogy kaptam egy vastag könyvet Tomko bíboros életéről. Bele is kezdtem, de hát hogyan csinálok abból műalkotást? Eszembe jutott, hogy közeledik a húsvét és a második stáció, hogy Jézus vállára veszi a keresztet. Tomko pedig azt a keresztet vállalta, hogy hozzásegíti a szlovák népet ahhoz, hogy a lengyelhez hasonló vallásos nemzetté váljék. Ha távolabbról szemléljük az emlékművet, előbb egy galambot látunk, s ha közelítünk, akkor fedezzük fel a második stáció megjelenését. S ha egészen közel jövünk, felfedezzük Jézus arcát, s a meggyötört arcban felfedezzük saját magunkat is. S feljebb feltűnnek azok az asszonyok gyermekeikkel, akik reménykednek, hogy férjük hazatér a frontról, hogy a család ismét együtt leül a húsvéti asztalhoz. Innen aztán már mindenki úgy folytatja, ahogy akarja, én az inspirációt akartam megadni ezzel.
Hozzá kell tennem, hogy a megrendelő, az egyház nem korlátozott semmiben, és amikor eljöttek megnézni, csak a tetszésüket fejezték ki. Ilyen még sosem volt, mivel a megrendelők mindig szellemi fölényben lévő elhivatottnak érzik magukat az alkotóval szemben.
Nem volt sok idő az alkotásra, mintegy két hónap, viszont a motívum, a sárból felbukkanó Jézus-fej már régebben megvolt bennem, hogy Jézus győzedelmeskedik a halál és a sár fölött. Így van ez a világunkkal is, minél közelebb megyünk, annál jobban látjuk a szennyet. Ahogy Nietzsche mondta, „hamis, képmutató, ellentmondásos és kegyetlen ez a világ” – és ha ez ellen harcolni akarunk, akkor hazudj valami szépet. És a művészet olykor a legjobb hazugság. Már több mint három évtizede, az első kiállításom alkalmából adott interjúban megfogalmaztam, hogy a művésznek is fel kell magára hívnia a figyelmet. De nem önmagára, inkább a gondolataira. Ez olykor egy képen meg sem mutatható. Olyan ez, mint amikor a tanár megpróbál egy témát elmagyarázni, de amikor látja, hogy a hallgatói nem értik, újabb és újabb példákat vesz elő és azon magyarázza el a mondanivalóját, amíg legalább a többség megérti. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy így vagyok ezzel én is. Képletesen mondva, kaptam egy programot, amellyel le tudok hívni fájlokat és a nagy többséggel ellentétben, meg is tudom ezeket nyitni. Kódolt üzenetek ezek, amelyeket megpróbálok közvetíteni. Sok képzőművész szerintem emiatt tébolyodott meg, mert nem tudta kiadni magából ezeket a tartalmakat.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban jelennek meg a képein háborús motívumok, nem titkoltan az orosz–ukrán háborúra utalva. Nem gondolja, hogy az ott elesett katonák szintén a felebarátaikért adták az életüket, akárcsak Jézus? Bár lehet, hogy ezt a kérdést inkább egy teológusnak kellene feltennem.
Na, hát ezek azok a kérdések, amelyekre megpróbálok válaszokat találni azzal, hogy fájlokat töltök le a transzcendens közegből.
Általában az a véleménye, hogy a helyzet romlik vagy inkább javul?
Romlik. Mindig van valami, ami erre utal. Kell ehhez más, mint ami most van? Hogy az új Napóleon beszólt az oroszoknak? Miközben van 30 ezer katonája? Hát Napóleonnak 60 ezer volt és alig hatezren jöttek vissza. Ami most történik, annak nem látható a vége. A nagy haderő felveszi a lendületet, fékje pedig nincs. Ki fogja ezt megállítani? Egy egész képsorozatom van az értelmetlen sorozásokról. Mintha kötelesség lenne meghalni. És nincs kivel megbeszélnem ezt, mert mindjárt megbélyegeznek, hogy szélsőséges vagyok. Vívom tehát az ilyen harcaimat is.
CV:
Szabó Ottó 1965-ben született Rozsnyón. Gyermekkora óta festőnek készült, a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán 1994-ben szerzett diplomát. Ekkorra datálható a Rovás csoport megalakulása is, amelynek szervezője és vezetője. Szabó Ottó számtalan egyéni és csoportos kiállítás résztvevője, legutóbb Budapesten és Krakkóban állították ki műveit. Feleségével, Kovács Ágnessel, a kassai MaJel Rovás Központ vezetőjével két gyermeket nevelnek.
Megjelent a MAGYAR7 13-14. számában.
