2021. április 17., 13:12

A felvidéki magyar katolikusok kálváriája (I.)

A trianoni békediktátum következtében az elszakított felvidéki magyarságnak megváltozott körülményekkel kellett szembesülnie a hitélet területén is. Ez egyaránt nemzeti és egyházi tragédiát jelentett. Ma már nyilvánvaló, hogy a trianoni döntés nemcsak egy esemény, hanem száz év óta tartó folyamatos történés, amely az elszakított magyar nemzetrészek végleges elveszejtésére irányul.

Csernoch János
Fotó: Archívum
Csernoch János

A diktátum következtében a magyarok milliói csöppentek egyik napról a másikra az utódállamok határai közé a tudtuk és a hozzájárulásuk nélkül. A csehszlovák országalapítás sikere, az országvesztés drámája a győzteseket és a legyőzötteket is egyaránt meglepte. Jászi Oszkár Magyar Kálvária – Magyar feltámadás című. könyvében írja:

Azért, hogy körülbelül 1 700 000 szlovák felszabadulhasson, közel 1 000 000 magyarnak és 260 000 németnek kellett elveszítenie ősi hazáját.”

Az elszakított felvidéki magyarságra – a magyar katolikusokkal egyetemben – az újonnan megalakult Csehszlovákiában jog- és létbizonytalanság várt. Ezek a gyökeres változások hirtelen, hatalmi beavatkozással mentek végbe, mint ahogyan a német és magyar többségű Pozsony 1918-ban rendhagyó módon lett Szlovákia fővárosa. Hiszen a város nemzetiségi összetétele 1910-ben még a következő volt: 32 790 német, 31 705 magyar, 11 673 szlovák, 8207 zsidó, 2055 egyéb fő. Az új hatalom „kormányzásának sikerességét” bizonyítja, hogy „Tizenhat esztendő elmúltával az egykori koronázóvárosban a magyar ajkú lakosság száma már nem érte el a magyar nyelv hivatalos használatához szükséges húsz százalékot.” (Peéry Rezső, A végzet bábjátéka, Pozsony 1994. 168. o.)

A magyarok által lakott területeken a felekezeti iskolák nagyobb részét ugyan meghagyták, de a falvakban állami szlovák nyelvű iskolahálózatot hoztak létre.

Ennek következtében magyar fiatalok ezrei kényszerültek idegen nyelvű iskolába, ahol a magyar történelem elferdítésével a fiatalok értékrendjének magyarellenességét próbálták megalapozni. (Ennek a praktikának a szlovák iskolába íratott magyar gyermekek napjainkban is szenvedő alanyai.) Ennek fő szervezője és támogatója akkor a Szlovák Liga (Slovenská liga) volt.

A felvidéki magyar katolikusok egyházi és nemzeti tragédiája tehát Trianonnal kezdődött, és a mai napig tart.

1918 után, Csehszlovákia megalakulásával a katolikus egyház az állam szemében ellenséggé vált. Elsősorban a „csehszlovák nemzet” fikciójának megteremtését akadályozó tényezőként, de ellenséges volt a csehek egyházellenes magatartása és a papság tekintélyének aláásását szorgalmazó igyekezete is. A magyarságot illetően a csehszlovák hatóságok a katolikus egyházban a magyarság védőbástyáját vélték felfedezni.

A magyar püspököket kiutasították, papjainkat zaklatták, elszigetelték, meghurcolták, sokukat megbízhatatlannak, irredentának tartották.

palkovich
Fotó:  Archívum/Magyar7
Palkovich Viktor

Korlátozták a magyar nyelv használatát. Komárom vidékének magyar papjai Palkovich Viktor gútai esperessel az élen memorandumban foglalták össze sérelmeiket, az esztergomi érseki széktől történő elszigetelésüket, és azt, hogy korlátozzák a nyelvhasználatukat, az utazásaikat. A magyar püspökök kényszerű leváltását utólag a Szentszék is jóváhagyta. A pápa a felmentett püspököket címzetes érsekké léptette elő, a cseh kormány pedig vállalta anyagi igényeik teljesítését (amit nem tartott be). A kitoloncolt püspökök hamarosan meghaltak.

A kiutasítás alól kivételt képezett a zselízi származású Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök, aki már 1918 előtt is tiltakozott a szlovák iskolák hátrányos megkülönböztetése ellen.

Mindenhol a nép nyelvén prédikált, tizenegy nyelven beszélt, köztük szlovákul és ruténul is. Csak azok után maradhatott a püspöki székben, miután letette hűségesküjét az újonnan alakult államra. 1919-ben állami részről felkérték, tartson díszmisét az egyéves Csehszlovákia fennállásának ünnepére. Erre azt válaszolta, gyászmisét szívesebben tartana, mivel a katolikusságot annyi sérelem érte, hogy nincs mit ünnepelni.

Ő volt az első és az utolsó szlovákiai magyar püspök, aki a felvidéki magyarságot a közéletben is fel merte vállalni és minden tekintetben képviselni.

Huszonöt egyesületet hozott létre főleg szociális és népjóléti irányzatokkal, karitatív tevékenységgel. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a későbbiek folyamán kormányzati támadásoknak volt kitéve, majd kegyvesztetté vált. 1925. május17-én hunyt el Kassán, hamvait a kassai Szent Erzsébet-székesegyház altemplomában helyezték el.

Csernoch János (szül. Szakolca 1852 – megh. Esztergom 1927) Magyarország szlovák származású bíboros hercegprímása.

Valójában a szlovák nép fia (állítólag haláláig szlovák akcentussal beszélt magyarul), aki már 1920 júliusában Rómába sietett, hogy az elszakított katolikusok helyzetét a Szentszék elé tárja. A prímás azzal érvelt, hogy a Csehszlovákiához került magyarok által lakott vidék pontosan elválasztható a szlovákok által lakott vidéktől, és a Szentszék nevezzen ki magyar apostoli adminisztrátort Komárom központtal. Itt találkozunk annak a törekvésnek a csírájával, hogy a szlovákiai magyar katolikusok számára önálló püspökség létesüljön. A felvidéki magyar papság már 1922-ben felvetette a magyar püspökség létrehozásának a szükségét, és kérelmüket nyolcvan aláírással juttatták el Rómába. 1924-ben Komáromban Katolikus Nagybizottságot hoztak létre, amely a magyar katolikusok szószólójaként működött.

Az anyaországtól elszakított magyarságnak Trianon után önazonossága megőrzéséért politikai, gazdasági, kulturális és egyházi téren az önszerveződés megteremtésén kellett fáradoznia.

Ehhez a kereszténység és a megmaradásba vetett hit szolgáltatta az alapot. Létszámban, erőben, gazdasági és kulturális lehetőségekben megfogyatkozva, az állam támogatását nélkülözve, diszkriminációtól fenyegetve, az államalkotó népek által megbélyegezve, nyelvi nehézségekkel terhelve vágott neki a Felvidék magyarsága a húszas évek elején kisebbségi „maratonjának”. Akkor még nem sejtve, hogy útja a II. világháború után újabb stációkon keresztül vezet a „Golgotára”, és napjainkban is (száz év viszontagságaitól megfogyatkozva) kell folytatnia élet-halál harcát a megmaradásért.

Az 1917-ben kihirdetett kánonjog (CIC) – szerencsénkre – akkor lépett érvénybe, amikor az elszakított magyarság az új határok között kezdte szervezni a közéletét.

A kánonjogi kódex a római katolikus egyház működését irányító törvény, amely az elvi és cselekvési jogszabályok összességét tartalmazza. Ennek alapján kezdhette el a felvidéki magyar katolikus közösség közéleti tevékenységének szervezését. Egyházi és kulturális rendezvények egész sorát szervezték meg, ahol a néptanítók, hitoktatók a katolikus iskolák problémáit (hittankönyvek és egyéb segédeszközök pótlását) oldották meg.  Sikerült beindítani a magyar papképzést is, amely Komáromban kezdődött, Nagyszombatban folytatódott és Pozsonyban ért véget.

Az egyházi földeket zár alá helyezték, és a nagyszombati székhelyű Egyházi Nagybirtokok (Cirkevné veľkostatky) vállalata intézkedett az egyházi birtokok fölött az állam nevében. Az egyházi ügyeket is a nagypolitika kezelte, arra törekedve, hogy az egyházmegyei határokat a politikai határokhoz igazítsák. Ezek az intézkedések különböző szakaszon át odáig fajultak, hogy XI. Pius pápa 1937-ben kiadott bullájával a szlovákiai egyházmegyéket közvetlenül a Szentszék alá rendelte.

Csehszlovákia felbomlása után a fasiszta szlovák állam területén az állam önálló szlovák egyháztartományt igyekezett létrehozni.

Ezt azonban a német vétó megakadályozta. A szlovák állam létezése alatt a püspökök többsége nyíltan támogatta a fasiszta rendszert, sőt egyesek zsidóellenes magatartást tanúsítottak. Karol Kmet´ko a Hlinka-párt alapító tagja, Ján Vojtaššák szepesi püspök pedig a szlovák államtanács elnöke volt. A történelem során az egyház odasimult az uralkodó osztályhoz, ami napjainkra is jellemző. (Lásd a továbbiakban az egyházmegyék újabb felosztását 2008-ban). 1938. november 2-án az első bécsi döntés értelmében Dél-Szlovákia magyarlakta területe visszatért ezeréves hazájához. Mivel ez az időszak csupán hét évig tartott, ennek taglalásával nem kívánok részletesen foglalkozni.

A II. világháború után a felvidéki magyarság újra Csehszlovákiában találta magát, ahol puszta létjogosultságát is kétségbe vonták.

Minket nem kérdeztek sem 1920-ban, sem 1945-ben. Csehszlovákia restaurálásának ideológiai háttere ugyan az antifasizmus volt, de a harcok befejeztével ennek leple alatt az egységes nemzetállam kialakítása és a nemzeti kisebbségek felszámolása volt a cél.

A felvidéki magyar katolikusság legnagyobb megpróbáltatása kétségtelenül a hontalanság időszaka volt, amikor a jogfosztottság, a deportálás, a kitelepítés, a kiutasítások, a gyakori zaklatások nagy lelki traumát okoztak papoknak és híveknek egyaránt.

Sztyahula László írja A csehszlovákiai magyar katolikus egyház története 1918–1950 c. könyvében: „A Direktórium 1947. függeléke első alkalommal összegezte a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra területén tartózkodó papság névsorát, a plébániák és a lelkészségek jegyzékét. Ezt követően soha többé hasonló jegyzék nem jelent meg. Ebben a jegyzékben olvashatók a nemzetiségük miatt állampolgárságukat vesztett magyar katolikus papok nevei is, akiken példát statuáltak.”

Álljon itt egy személyes élmény: A háború után az akkori lekéri plébános,

a bakai származású Mészáros Árpád, aki 1947-ben az én korosztályomat készítette fel az első áldozásra, következetes, magyar identitását fel nem adó, igazságszerető pap volt.

Kiállt a híveiért a jogfosztottság időszakában. Emiatt a hatóságok sokat zaklatták, majd letartóztatták, bebörtönözték, és Zselízen tartották fogva.

mészáros árpád
Fotó:  Csajka Erzsébet gyűjteményéből
Mészáros Árpád, lekéri plénános

A hívek tiltakozásának meglett a foganatja, mert egy hónap elteltével a plébános úr szabadlábra került, és hamarosan elkezdte Lekéren, Oroszkán és Csatán is a németek által felrobbantott templomok építésének irányítását. S amikor 1957-ben Felsőtúrra távozott, már mindhárom templom tető alatt volt, ha még nem is voltak teljesen készen.

Később tudomásomra jutott, hogy új működési helyén továbbra is megfigyelték. Emiatt prédikációját kezdetben legépelte, majd később magnóra vette fel, megelőzendő az alattomos vádakat.

A belügyes havonta látogatta és zaklatta, sok más magyar pappal egyetemben. Többet közülük kiutasítottak vagy kitelepítettek. Ennek ellenére néhány magyar pap vette a bátorságot, és Csehországba ment, ahol a kényszermunkára deportált magyarokat pasztorálta. Az épülő szocialista hazában a szerzetesrendeket is feloszlatták. A magyarokkal kezdték, még 1949. május 27-én, majd 1950-ben folytatták a Szlovák Kongregáció összes rendjének a feloszlatásával. Az éj leple alatt fegyveresek hurcolták el a szerzeteseket, az apácákat, hogy közös táborokba vigyék őket, ahol emberi méltóságukhoz nem megfelelő körülmények közt tartották őket.

Később az állam átvette az egyház gazdasági ügyeinek terhét, és a papok fizetést kaptak.

Ettől az időtől kezdve indult el a „hazafias papok mozgalma” (békepapok), akik betartották az állam kérelmét, hogy nem prédikálnak az oltártól a rendszer ellen. A diktatúra bukása előtt csak a Pozsony-Nagyszombati Főegyházmegye magyarok által lakott településein 54 plébánia állt üresen, húszban nyugdíjas, huszonötben pedig szlovák anyanyelvű pap működött. Azok a magyar kispapok, akik nem püspöki engedéllyel tanultak külföldön, nem kaptak működési engedélyt. A hitoktatást is korlátozták, csak lelkészek taníthattak, arra is csak a délutáni órákban, a hivatalos tanítás után volt lehetőség.

Az iskolaigazgatók feladatul kapták, hogy a gyermeküket hittanra beíratni szándékozó szülőket erről lebeszéljék.

A kommunistáknak az egyház elsorvasztása volt a célja, amit a marxista ideológiával próbáltak helyettesíteni, s ezáltal kikapcsolni az emberek erkölcsi iránytűjét, a lelkiismeretet.

A múlt század végén az ateista irányvonal csődöt mondott, a szocializmust pedig már nem lehetett megreformálni. Az azóta eltelt 30 év alatt azonban az is kiderült, hogy az új rendszer is embertelen, a piacgazdaság pedig „fogyasztja” az erkölcsöt. De hogy teljes legyen a kép, az ördög most új, a liberalizmus és a globalizáció leple alatt próbálja a mindenható örök Isten szerepét semmissé tenni.

Az EU az alkotmányában nem hivatkozik keresztény gyökereire, holott kultúrája ennek köszönheti a létét. Ehelyett a szolidaritás leple alatt (nyilván a háttérhatalom sugallatára) más vallású és kultúrájú bevándorlókkal akarja Európa népességét felhígítani.

Eközben a világ ott liheg a bevásárlóközpontokban, az ember a fogyasztói társadalom és a reklámok rabja lett, aki már csak látványosságra vágyó katasztrófaturista a saját temetésén. Napjainkban a pandémia szorításában miben reménykedhet még Isten nélkül a magára maradt lélek? Talán szabad akaratában, józan eszében, és a mindenható örök Isten kegyelmében.

 (Folytatjuk)

Megjelent a Magyar7 2021/15. számában.

Megosztás
Címkék