lapajánló 20
A jól végzett munka, az új etnikai centrum és a tévutak
Magyar7 - 20. száma
2022. február 26., 08:45

Visszamenne a Himalájába a komáromi Vasember

43 éves koráig a „hétköznapi emberek szorgalmas életét” élte, aztán teljesített egy kétszeres Ironman versenyt. Az ultrafutók közt csak Racemachine-nek nevezett, 57 éves komáromi világbajnok a világon elsőként teljesítette kétszer a Double Deca Ironmant, és a Himalájában zajló Hell Race-t, amely a maga 480 kilométerével a világ leghosszabb futóversenye. Ez utóbbi annyira megtetszett neki, hogy még térdműtétje után idén harmadszor is nekifutna. Barátkozik a korával, és belátja, hogy bizonyos célokat már el kell engednie. Szőnyi Ferenccel, a hihetetlen eredményei ellenére is rendkívül szerény komáromi Vasemberrel felkészülésről, táplálkozásról, motivációról, tervekről beszélgettünk.

Szőnyi Ferenc
Fotó: Szőnyi Ferenc Facebook-oldala

2007-ben, 43 éves korában kezdett hosszútávot futni. Mit csinált az előző 43 évben?
A hétköznapi emberek szorgalmas életét éltem. Ácson születtem, egy Komárom melletti kis faluban. Viszonylag korán kezdtem mindent. Gépszerelőként végeztem, korán, 19 éves koromban nősültem. Korán lettem vállalkozó, már 1986-ban, 22 éves koromban. Többféle vállalkozással is próbálkoztam, ezek közül volt, ami sikeres volt, volt, ami nem. 1991-ben beköltöztünk Komáromba, azóta itt élünk. Született négy lányom, ők már felnőttek, most már unokáim is vannak.

Vállalkozóként gazdasági hullámhegyeket és hullámvölgyeket is megéltem. A futás is részben ennek a következménye volt.

2007-ben az építőiparban már lehetett érezni a válság előszelét. Ekkor kezdtem futni. 88-89 kilós voltam ekkor, még csak szuszogva ment, de úgy éreztem, törődnöm kell a testemmel. A lélek javítása csak később jött.

43 évesen egyszeriben elkezdett magáról hosszútávfutóként gondolkodni? Vagy mi volt az mentális változás, ami elindította a pályán?
Ez egy hosszabb folyamat volt. Egy barátom házát építettük, aki akkor már sportolt rendszeresen, és kicsalt magával ide Komáromba a focipályára futni. Eleinte csak 4-5 kilométert futottam, azt is csak hétvégente, de így is éreztem a pozitív változást. Aztán rá pár hónapra elindultam életem első hosszútávú versenyén, egy 12 órás futáson. 

Szőnyi Ferenc, Nagytád, Extreman
Szőnyi Ferenc a Nagyatádi Extreman versenyen
Fotó:  Szőnyi Ferenc Facebook-oldala

Miért pont a hosszútáv mellett döntött?
A rövidtávok engem soha nem motiváltak. Egyrészt a koromnál fogva tudtam, hogy nagy eredményeket itt elérni már nem tudok. Úgy gondoltam, ha elindulok valami versenyen, az legyen valami komolyabb, nem hétköznapi.

Így jött a Bécs-Budapest szupermaraton gondolata?
2007 augusztusában jól sikerült életem első 12 órás versenye. Akkor gondoltam úgy, hogy ha tudok ennyit futni, akkor tudok többet is. És gyorsan be is neveztem a Bécs-Budapestre. Az nem volt egy egyszerű menetelés, de akkoriban sokat edzettem. Mentálisan erős voltam, és teljesíteni akartam. Nem akartam mást, csak átszakítani a célvonalat.

Erre a versenyre ma 15 év távlatából tekintünk vissza, és egy világbajnok profi sportolóval beszélgetek. 2007-ben viszont még csak a szárnybontogatásnak lehettünk szemtanúi. Miben változott az edzésmunkája ezek alatt az évek alatt?
Én a mai napig rácsodálkozom az akkori eredményeimre. Nekem nem volt edzőm, nem volt stábom. Ez egy teljes vakrepülés volt. Magam találtam ki, hogyan kell egy ilyen 12 órás versenyre felkészülni. Nem akartam kudarcot vallani. Ha a cél valami rövidebb, mondjuk egy maraton lefutása, az ember sokkal gyorsabban szembesül azzal, hogy mások jobbak nála. Itt viszont egyetlen célom volt, teljesíteni azt a 12 órát. Akkoriban napi kilenc kilométert futottam. Volt itt egy köröm a városon kívül, ahol nem kellett szégyenkeznem sem a stílusom, sem a futótempóm miatt. Esténként, miután a munkából hazajöttem, ezt itt teljesítettem minden nap.

Ahogy fogytak a kilók, úgy lettem egyre gyorsabb. Hétvégente már 14 kilométeresre bővítettem ezeket a köreimet. Megdöbbenve vettem észre magamon a változást.

Most már tapasztalt sportolóként azt gondolom, ahhoz, amit elértem, szükséges az a genetikailag örökölt őserő, az az állóképesség, ami az én sikereimet is elindította.

Tehát akkor nem csak fejben dől el, ahogy a Csernus Imrével közös podcastjában mondta a pszichiáter, hanem kell hozzá a test is, ahogy később ön fricskázta meg a dokit egy verseny utáni bejegyzésében.
Így van. Az elején még fejben nem történt semmi. Évek múlva is visszatérünk ahhoz a koncepcióhoz, hogy a versenyzést, az edzésmunkát, azt én egy feladatnak, egy kötelességnek érzem. Ha az ember nem tud kellően következetes lenni önmagával szemben, a testével szemben az edzésmunka során, akkor nem tud sikeressé válni, pusztán a genetikai adottságai miatt.

Most már egyébként van futóedzője, vagy most már minek?
Hát, úgy alakult, hogy nekem sosem volt edzőm. Eleinte nagyon sokat tanultam az internetről, aztán sok mindent lestem el másoktól. Aztán elkezdtem a saját utamat járni. Nagyon hosszú és kegyetlen versenyeket teljesítettem. Ezekre már a saját magam edzéselméleti módszereivel próbáltam magam felkészíteni. Tehát soha nem volt edzőm. Pedig talán úszásban még el is kelt volna. 

Pillantsunk be egy kicsit a versenyek hátországába. A közvetítéseken, a képeken az látszik, hogy a sportoló küzd a pályán. De mi van a nyilvánosság elől elzárt sátorvárosban? Egy tízszeres Ironman versenyen hol, hogyan és mennyit alszik? Mit és mikor eszik?
Ilyen szempontból is nagyon különlegesek a hosszútávú versenyek. Az eredmények egyéniként értelmezendők, de nagyon fontos a mögötte álló közösség, csapat. 2008 óta folyamatosan épült az a támogatói bázis, aminek én vagyok a segítettje. És minden versenyen nagyon nagy volt a segítők szerepe. Minél hosszabb egy verseny, annál nagyobb a segítők szerepe. Az utóbbi időben ez főleg a menyasszonyom, Szilvia. Segítőnek lenni nagyon különleges dolog.

A versenyen szenvedő sportoló nem látja magát kívülről. S bár a rutin meg az évek nagyon sokat segítenek, de a kívülálló szerepe a látásmódja miatt elvitathatatlan.

A segítőnek kell a mozgás folytonosságát biztosítani. Vannak a hardver eszközök, a sátor, az ágy, a környezet, hogy az ember minél komfortosabban tudjon teljesíteni a versenyen. Aztán vannak a teljesítményt közvetlenül befolyásoló dolgok, a hidratáció, a táplálkozás, az edzéselmélet, hogy milyen tempóval haladjon a jobb eredmény érdekében. Illetve nagyon nagy szerepük van a segítőknek a megfelelő versenytaktika kialakításában, a versenytársak figyelésében. Például Mexikóban, a Double Deca Ironman versenyen egy sátortábor volt, ahol nemcsak e verseny résztvevői voltak, hanem a rövidebb versenyek, a Tíz nap, tíz Ironman, az ötszörös és tízszeres Ironman teljesítői is. Itt például nagyon fontos volt, hogy hogyan, milyen körülmények között tudunk aludni, pihenni, regenerálódni. Mexikóban nagyon gyakran kaptunk esőt, ami nemcsak a pályán volt kellemetlen, hanem az öltözködés és a ruhák szárítása által nagy feladatot rótt a segítőkre is. 

A hosszútávú versenyeken láthatjuk, amint futás közben a sportoló elmajszol egy energiaszeletet... Ön milyen táplálkozási stratégiát követ?
Ezt két részre kell bontani. Van a "normális" táplálkozás, amit az ember a hétköznapokban követ, és van a versenytáplálkozás. A táplálkozás olyan, mint a bemelegítés. Minél rövidebb egy verseny, annál jobban be kell melegítenünk, és minél hosszabb, annál kisebb a bemelegítés jelentősége. A táplálkozásnál is így van: minél hosszabb egy verseny, annál kevésbé számít, milyen formában visszük be az energiát. Minél hosszabb egy verseny, annál inkább törekszünk arra, hogy a szintetikus energiabevitel helyett természetes táplálék formájában vigyük be az energiát. Egy rövidebb távnál erre nincsen mód, és nem is nagyon lenne értelme. Egy Ironman esetében, ami tíz órás versenyzést feltételez, nem fogyasztok normál táplálékot, én is a gélekhez, izotóniás italokhoz nyúlok. Intenzív szénhidrát és fehérjepótlással igyekszünk javítani a teljesítményt. Egy Double Deca Ironman esetében nagyon fontos, hogy az emésztőrendszerünk állóképessége is jó legyen, és megmaradjon. Mexikóban én például elkaptam egy vírust, és az napokig gyötört. 

Egy-egy komolyabb megmérettetés során mennyit szokott veszíteni a súlyából?
Hát, arra kell törekedni, hogy minél kevesebbet. A versenykezdetkor nyilván van egy felhalmozott energiamennyiség, amit gyorsan elveszítünk, olyan két-három kilót, de utána kialakul egy egyensúly. Legutóbb Amerikában egy hatnapos futóversenyt teljesítettem. Itt is az volt a taktika, hogy az első 8-10 órában megszabadulni a gyors szénhidrátoktól, aztán folyadékpótlással fenntartani egy folyadékháztartási egyensúlyt, de ez elég nagy munka. Minél hosszabb egy verseny, annál inkább egyensúlyi állapotot keres a szervezet, és talál is. Én mindenevő vagyok, a versenyek során fogyasztok tejfehérjét, tojást, húst, elsősorban csirkét. Minél hosszabb egy verseny, annál inkább törekszünk arra, hogy fenntartsuk a normális, hétköznapi táplálkozásunkat, természetesen nagy mennyiségben.

Amit szintén nem lát a kívülálló, hogy egy olyan bődületesen hosszú táv esetében, amilyeneket futni szokott, mi jár a versenyző fejében. Egyáltalán, úgy a 350. kilométernél mennyire szokta érzékelni a külvilágot, a realitást? Vagy ilyenkor a versenyzők már egy módosult tudatállapotban vannak?
Á, nem, nincs itt semmi módosulás. Igazából nagyon törekedni kell, hogy az ember ilyenkor ép ésszel tudjon gondolkodni, figyelni a körülményeket, döntéseket hozni. Minden versenyen van egy stratégia, és van egy koncepció a haladással kapcsolatban. Én a versenyeken általában teljes spektrumban gondolkozom. Gondolkozok a múltról, gondolkozok a jövőről. Sokszor nagyon jó ötletek jutnak eszembe a versenyek alatt, amelyeket később megvalósítok. Foglalkozom a versenytársakkal, a környezettel, ahol a verseny zajlik. Vannak persze nehezebb időszakok is, amikor az embernek fájdalmai vannak. Vagy valamilyen frissítési, táplálkozási anomália lép fel. Ezeket meg kell előzni, és egészségben kell maradni folyamatosan. 

Ha a gazdasági vetületét nézzük az ön versenyzői pályafutásának, például egy ilyen mexikói versenyen, vagy más, hasonló megmérettetésen való részvétel mennyibe kerül?
A hosszútávfutás nem egy olcsó sportág. A marketingre, saját személyem menedzselésére, a láttatásra mindig nagy gondot fordítottam.  Ha mondjuk egy Double Deca Ironmant nézünk, ott húsz nap versenyzés, előtte akklimatizáció, utána egy kis levezetés, mert a szintidő letelte és az eredményhirdetés között is eltelik 5-6 nap, Ez legalább kétmillió forint körüli összegbe kerül. Ezt nem könnyű előteremteni.

Vállalkozói múltam során mindig takarékosak voltunk, gyakran kellett a saját bugyellárishoz nyúlni, de voltak szponzoraim is. Nagyon jó az együttműködésem Komárom városával, amely a fő támogatóm is.

Nagykövetként képviselem a várost, amerre járok, viszem a jó hírünket a világba. Voltak nagyon jónevű szponzoraim is.  Sajnos, a COVID elég sok mindent leépített a társadalomban, meglátjuk, hogy ezt vissza tudjuk-e építeni.

Szőnyi Ferenc
A komáromi zászló nem maradhat el
Fotó:  Szőnyi Ferenc Facebook-oldala

Ön a mai napig aktívan dolgozik a versenyzés mellett. Hogyan tudja a profi sportot és a munkát összeegyeztetni? Hogy néz ki egy átlagos napja?
Korábban aktívan dolgoztam az építőiparban, később a vendéglátásban. Ma már csak saját ingatlanjaim fenntartásával, karbantartásával és bérbe adásával foglalkozom. Azt mondhatjuk, hogy a magam ura vagyok. Napjaimat mindig úszással kezdem. Fél hat-hat óra körül úszok egy órát. Napközben igyekszem úgy alakítani, hogy tudjak egy órát futni. Ezt össze kell hangolni a táplálkozással is. Amikor pedig kicsit barátibb az időjárás, akkor a kerékpározást is megkezdem, heti három alkalommal. Versenyidőszakban heti 25 órát szoktam kerékpározni, ez elég intenzív, de hát a versenyek is intenzívek.

Aktuálisan milyen versenyre készül?
Most egy tíznapos ciprusi edzőtábor után vagyok, de a regenerálódási időszakomat töltöm. Tavaly volt egy térdműtétem, a mexikói versenyen volt egy súlyos balesetem, a kerékpáros szám közben elütöttek, ott is a műtött térdemre estem, a verseny hátralevő részében nagy fájdalmaim voltak, de az amerikai, hatnapos futóversenyen már láttam, hogy ez a sérülés nem lesz maradandó, de azért okoz problémát a felkészülésemben. Jövő hét végén lesz egy hatórás futóverseny Tapolcán. Ez egy felkészülési verseny lesz, amelyen felmérem, milyen állapotban vagyok így a téli időszak után. Utána már intenzív fokozatra kapcsolok a kerékpározás és az úszás terén is, és áprilisban Rio de Janeiro mellett egy ötszörös Ironmanen veszek részt. 19 km úszás, 900 km kerékpározás, és 210 km futás vár rám. 

Szőnyi úr, ön a világon elsőként teljesítette kétszer a húszszoros Ironmant. Olyan is volt, hogy csak egyedül fejezte be a himalájai Hell Race-t. Mi motiválja még önt az ultrafutások terén, és van-e még olyan, amit nem ért el?
Nehéz a válasz. Sajnálatos módon a korommal is meg kell barátkoznom, idén 58 éves leszek, bizonyos célokat már el kell engedni. Mértéktartónak kell lennem, be kell osztanom azt, ami még van. Egyre gyakrabban merül fel a korcsoportok gondolata. 40 év felett a versenyeken már korcsoportok vannak, én ezt eddig kihagytam, úgy ugrottam át négy korcsoportot, hogy három évvel ezelőtt még világbajnoki második helyezett voltam. Mértéktartóan kell a célokkal bánni.

Szeretnék újra eljutni Indiába. Itt a világ leghosszabb futóversenyét, a 480 kilométeres Hell Race-t kétszer teljesítettem, akkoriban még egyedüliként a világon.

Ha az intenzív felkészülési időszakom jól sikerült, akkor ez a júniusi verseny nekem még beleférhet. Szóval az idei top versenyem a 480 kilométeres Hell Race lenne Indiában. Aztán persze lesznek még apróságok, Svájcban és Mexikóban is lesz ötszörös, tízszeres Ironman. Annyi triatlon verseny van, hogy csak győzzön válogatni belőle az ember. Bízom benne, hogy a világ visszaáll a COVID előtti állapotába, aztán majd meglátjuk, hogy alakul.

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.