Összetartozásunk napjai
Kezdetben vala az a bizonyos Trianon. Ami ugyebár, ha valaki nem tudná, „csak egy hely a térképen”. Kibővítve a topográfiát: egy pontocska a nagy golyóbison, akárcsak Drezda, amit rommá bombáztak, Hiroshima, amit temetővé tettek, vagy például Mỹ Lai, ahol sok száz civilt mészároltak le, és még sorolhatnánk a helyeket és helyszíneket a térképen. De ennyi elég is a mélyen gondolkodó szellemóriások nagyotmondásaiból, akik magyar nyelven szólnak le mindent, ami magyar. Számukra csak térkép e táj.
Helyette lássuk a tényeket. Kutatók évekkel ezelőtt megállapították, hogy az Alföldön a lakosság arányához mérten magasabb az öngyilkossági ráta, mint a Kárpát-medence legtöbb régiójában. És kapaszkodjunk meg: a traumaforrás több évszázados, a kutatók állítása szerint a török megszállás idejére nyúlik vissza. Itt erőszakoskodtak a legtöbbet, és itt öltek meg a legtöbb embert a török megszállók, s ez beépült az itt élő, megtizedelt közösség génjeibe.
Annak árán nem lehet a jövőbe nézni, hogy felejtsük el a kilakoltatást, a jogfosztást, a deportálást, a fűtetlen marhavagonokat, a harminckilós csomagot, a vasárnapi húslevest az asztalon, amit sietősen kellett otthagyni. Mindent, amit előidézett – és folytatott. A döbbenetet, amikor a család többévnyi kényszermunka után hazatért, és nem mehetett be a saját házába, mert idegenek terpeszkedtek benne. Csak azért, mert magyarok voltak. Sorolhatnánk ezt is napestig. És huzigálhatnánk elő a példákat akárcsak a közelmúltból vagy napjainkból szerbiai zászlóégetésről, magyarverésről, szlovákiai földkobzásról, szurkolóverésről, Nyugat-Magyarország elárasztásáról azbeszttel, a kárpátaljai magyarok anyanyelvi jogainak megtagadásáról, a premontrei rend nagyváradi rendházának román hatóságok általi elfoglalásáról, az apát kilakoltatásáról nem is szólva. A román falurombolásról. Trianon árnyéka ma is ránk vetül, Trianont magunkban hordozzuk, a génjeinkbe ivódott. Trianont nem lehet sem letagadni, sem relativizálni.
Hanem a magyar életrevalóságot is tanítani kellene Oxfordban vagy a Yale-en. Azt, hogy miként tudtunk sokszor a legmélyebb reménytelenségből, a legdepressziósabb elesettségből is mindannyiszor talpra állni. Hogyan lett a június negyedikei nemzeti vereségből, történelmi botrányból az ezredforduló után, 2010-ben az egyik legemelkedettebb, az összetartozásunkat jelentő legerősebb szimbólum. A Magyar Összefogás Emléknapját 2010. május 31-én szavazta meg a magyar Országgyűlés 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazattal. Foglalkozhatnánk az 55 ellenszavazattal, amit a posztkommunisták nyilvánítottak ki, mondván, hogy a javaslat „rontja Magyarország jószomszédi kapcsolatait és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”. Említhetnénk az örökké sumákoló liberálisokat is, akik szintén így gondolták, csak kevésbé határozottan. Egy gerinces ember azért akadt: Schiffer András, aki igennel szavazott.
De nem érdemes velük foglalkozni (mert 2026-ban végre oda kerültek, ahová valók, bár a szellemük még sokáig itt fog kísérteni), mert az elsöprő többség úgy gondolta, hogy így helyes, és így méltányos. Eltűntek a dékások, momentumosok, mindenféle egyebek. 2010-ben a többség úgy döntött, hogy törvénybe kell iktatni: az anyanemzet nem hajlandó lemondani az elszakított nemzetrészekről, a határon túl rekedt magyarságról. És hogy minden magyar felelős minden magyarért. Bizony, még nagy kezdőbetűvel írva is! Mert kormányváltás ide, újabb kétharmad oda, 2010 júniusa minden magyart kötelez. És nem csak ez az egy nap, mert ez csak jelkép. Szimbólum.
A nemzeti összetartozásnak minden évben 365 napja van, és jöhetnek bármilyen kormányok, ágálhat akárhogyan a brüsszeli politbüro, zsarolhatnak minket jogtalanul a joggal takarózva, megpróbálhatnak megfosztani önazonosságunktól és szuverén nemzeti voltunktól, akkor is minden magyar felelős minden magyarért. Ahogyan Szabó Dezső megfogalmazta 1940-ben az óhajt: „Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává, minden akarata éber beidegzőjévé megmaradásunk, anyagi és lelki megújhodásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?” A legfőbb irányító a nemzet egysége, még ha egyesek le is fitymálják.
Ha valaha szükség volt a magyar összefogásra, akkor napjainkban, ebben a megbolydult világban még inkább szükség van. Mert sokan azt hiszik, hogy a magyarországi kormányváltás jó alkalom a leszámolásra, egyenlő a bosszúhadjárattal, a boszorkányüldözéssel, és a társadalom egyik felét rá kell uszítani a másikra. Mi, felvidéki magyarok már megértük a borzasztó megosztottságot, amely kis közösségeket, rokonokat, barátokat, családokat volt képes egymásnak ugrasztani egy szűk csoport vélt vagy valós érdekei miatt – és azóta sem vagyunk képesek kiheverni a rombolását. Mert rombolni könnyebb, mint építeni. Ha azonban az egész nemzet kettészakad, és a két tábor kiengesztelhetetlen gyűlölettel és durvasággal próbálja elhallgattatni a másikat, az egyik fél megpróbálja ráerőltetni akaratát a másikra, annak tragikus következményei lesznek.
Nemcsak a politikumnak kell a kiegyezésre törekednie, hanem a megmondóembereknek, a „tartalomgyártóknak” (bármit is takarjon a fogalom), a kommenthuszároknak, a virtuális buborék lovagjainak is, hiszen a közösségi oldalakon – amelyek lassan mindent és mindenkit leuralnak – nem párbeszéd, értékrendek közti értelmes vita folyik, hanem az indulat szítása, a nagyra nőtt „én” mindent elöntő üressége. Sokan nem tudatosítják, hogy kicsi a porcelánbolt, és sok az elefánt.
Június negyedikén is fölkel és lemegy a nap. De lesz utána ötödike, hatodika is. Hetek és hónapok követik egymást, s lassan épül tovább a jövő. Nem mindegy, milyen lesz.
Megjelent a MAGYAR7 23. számában.
