Molnár Imre Esterházy Jánosról: Tükör, amely megmutatja, kik vagyunk

2021. március 21., 08:38
Langschadl Mátyás

Száz évvel ezelőtt máig ható mérget fecskendeztek Közép-Európa élő sejtjeibe, amire csak egyetlen ellenanyag létezik: a keresztény egyetemesség értékei, amelyeket Esterházy János is a magáénak vallott – mondja Molnár Imre történész. Az Esterházy-kutató szerint a mártír politikushoz való ellentmondásos viszonyulás jól mutatja, hogy képtelenek vagyunk tisztázni a múltunkat. Enélkül azonban nagyon nehéz jövőt építeni. Interjú egy életút transzcendens dimenzióiról, antiszemita- és ügynökvádról és kollektív lelkiismeretről.

Fotó: MTI

Esterházy János politikai pályájának megítélése a rendszerváltást követő bő három évtizedben sem jutott nyugvópontra. A kérdésben nemcsak magyar és szlovák, hanem konzervatív és liberális magyar történészek között is meglehetősen nagy a szakadék. Mi ennek az oka?

A történettudomány egyik alaptétele, hogy egy politikus életpályáját kizárólag a rá vonatkozó források alapján szabad megvizsgálni. Egyes történészek azonban azt mondják, az Esterházy Jánosra vonatkozó források 1945-ben megszakadnak. Ezt követően egy 12 éves fekete lyuk következik az életében: letartóztatási papírjain, vádiratán, valamint a moszkvai és a pozsonyi börtönkartonjában található látleleteken kívül más írott forrás nemigen lelhető fel vele kapcsolatban. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy – kálváriájának és megpróbáltatásainak – utolsó éveit úgy kellene kezelnünk, mintha meg sem történt volna.

Úgy vélem, hogy egy ember életét a reá vonatkozó teljes ismeretek tudatában lehet csak mérlegre tenni. Mi azon fáradozunk, hogy ha csak mozaikokból is, de összerakjuk Esterházy teljes életútjának hiteles képét.

Aki erre a munkára vállalkozik, mégis mihez nyúlhat: milyen források állnak a rendelkezésére?

Több kéziratról is tudunk. Például arról a bizonyos kockás füzetről, amely a kortársak beszámolója szerint abban a pozsonyi kórházban volt nála, ahol a Gulagról való hazatérése után ápolták. Később azonban kiderült, hogy ez nem az övé, hanem a húgáé, Mariskáé, aki testvére elbeszélése alapján ebben a füzetecskében jegyezte fel a fogságban történteket. Ezekben az időkben maga Esterházy János is írt két hosszabb levelet az ekkor már Nyugaton élő édesanyjának és Lujza nővérének. Ez a két levél azonban korántsem ad pontos képet arról, hogy mi történt vele a fogságban. Ami érthető is, hiszen nyilvánvaló, hogy a legközelebbi családtagjainak nem szívesen írt az átélt fájdalmakról, kínzásokról és szenvedésekről. Ehelyett inkább azokról a mozzanatokról számol be, amelyek segítségével képes volt átvészelni ezeket a szörnyűségeket. Ez az ő esetében mélyen megélt hite volt. Ezért életében egy olyan dimenziót is számításba kell vennünk, amely előtt a pozitivista történetírás tanácstalanul áll. Ez pedig a transzcendencia.

Vagyis a törésvonal ott húzódik, hogy egyes történészek ezzel a transzcendens dimenzióval és ezzel összefüggésben Esterházy mártíromságával nem tudnak, vagy nem akarnak mit kezdeni?

Erről van szó. Úgy vélik, ha Esterházy politikai pályáját kell mérlegre tenni, akkor a tudományos kutatás csak az 1945-ig fellelhető forrásokat veheti figyelembe, hiszen politikai pályája ekkor lezárul. Nem azzal van tehát baj, hogy pályájának pozitív és negatív oldalára is rámutatnak, hiszen nyilván politikusként Esterházynak is voltak rossz döntései, voltak hibái, és gyakran cselekedett helytelenül.

A probléma az, hogy életének utolsó, de bizonyos értelemben döntő szakaszával nem foglalkoznak.

Esterházy – ahogy mindenki más – korának gyermeke volt, így lehettek olyan problémás megnyilatkozásai, amelyek számára akkor fel sem tűntek, ma azonban – a történeti kontextus figyelembe vétele nélkül – könnyen ellene fordíthatók.

Ilyen többek között az a bélyeg, hogy irredenta volt. Ami abban az értelemben kétségtelenül igaz, hogy úgy vélte, a Felvidéknek Magyarország integráns részeként vissza kell térnie. Jóllehet erre sosem tett semmiféle erőszakos kísérletet.

Az irredenta pontosan ugyanolyan megbélyegzés, mint a fasiszta. Ezt a jelzőt néhány évtizeddel ezelőtt boldog-boldogtalanra ráaggatták, aki nem értett egyet a kommunista hatalom hivatalos irányvonalával. Kollektíve mi, felvidéki magyarok is megkaptuk ezt a címkét. De érdemes megnéznünk a másik oldaláról is ezt a kijelentést. Hiszen ha azt állítjuk, hogy Esterházy az igazságért harcolt, az irredenta jelző, mint pulzáló kométa, azonnal elkezd halványulni. Mert mi az igazság? Az, hogy a Csehszlovákiához csatolt magyarság egy óriási igazságtalanságnak lett az áldozata. Ezt nevezhetjük trianoni békediktátumnak vagy békekonferenciának, a lényeg azonban nem változik: ez durva igazságtalanságként zúdult a felvidéki magyarságra. És nem pusztán a döntés, hanem az azt követő magyarellenes intézkedéssorozatok is embertelenül igazságtalanok voltak.

Esterházy János azért lép politikai porondra, hogy tegyen ez ellen, nem pedig karriervágyból. Az ő igazságának ott és akkor része volt a határok visszaállítása.

De Esterházy egyre világosabban látta, hogy nem lehet az egyik igazságtalanságot egy másikkal orvosolni. Ezt többször ki is fejtette, mondván, ha egyszer sor kerül a határmódosításra, akkor tisztán etnikai határvonalakat kell húzni, hogy ne legyenek újabb sérelmek. Esterházy sose mondott olyat, hogy mindent vissza. Soha nem azonosult azzal az irredenta politikával, amit a korabeli magyar kormányok képviseltek.

Ennek ellenére szoros kapcsolatot ápolt a korabeli magyar kormányokkal, rendszeresen járt Budapestre, egyeztetett magyarországi politikusokkal, kormánytagokkal. Meg is kapta ezért a Budapest ügynöke bélyeget. Mennyire kezdte ez ki politikai presztízsét?

Ez a vád Esterházy korában nem merült fel, noha valóban többször a szemére vetették, hogy rendszeresen jár Budapestre. De nem is merülhetett fel, hiszen Csehszlovákiának a korszakban nagyon jól és hatékonyan működő titkosszolgálata volt, elképzelhetetlen lett volna, hogy az állítólagos ügynöktevékenységről ne szereztek volna tudomást. Ahogyan nonszensz lett volna az is, hogy Beneš egy „budapesti ügynöknek” miniszteri tárcát kínál fel a kormányában. Ez egy ócska és ostoba rágalom, amellyel a közelmúltban bélyegezték meg Esterházyt. Ha valóban ügynök lett volna, hol van a beszervezési kartonja, mit tudni a tartótisztjéről, hol vannak a jelentései? Ezeknek nyoma sincs, s ha lettek volna, már régen napvilágra kerültek volna.

Esterházy megítélésének talán a legélesebb vitákat kiváltó területe antiszemitizmusához kapcsolódik, amelyről ő maga is elismeri, hogy „ebben a szellemben nevelkedtem”. Másfelől ő az egyetlen a szlovák parlamentben, aki – legalábbis a jelenlévők közül – a zsidók deportálása ellen szavaz 1942-ben.

Azt az antiszemitizmus fogalmat, amit ma használunk, nem lehet a holokauszt előtti időszakra használni: Esterházy idejében a zsidóellenességet nem lehetett összekapcsolni a gázkamrákkal. Másrészt, ahogyan már utaltunk rá: Esterházy korának a gyermeke volt, aki erősen konzervatív-katolikus neveltetést kapott. Az a zsidóellenesség, amelyről ő beszélt, erre a neveltetésre vezethető vissza. De ezt nem szabad egyenlővé tenni a zsidósággal szembeni gyűlölettel, ebben sokkal inkább egy bizonyos elhatárolódás fejeződik ki.

Tehát az a fajta, gyűlölettel teli antiszemitizmus, amit Esterházy nyakába akarnak varrni, teljességgel hamis.

De – ahogyan azt Ádám Magda holokauszttúlélő megjegyzi – még ha harcos antiszemita is lett volna, nem kellene-e nagyobb értéket látnunk abban, hogy szembefordulva korábbi önmagával és korával, nemet mond a zsidók deportálására?

Mennyiben játszott szerepet a zsidóságot érintő döntésében az, hogy tudhatta, ha egy ilyen törvényt megszavaz, az később akár a magyar közösségre is alkalmazható?

Ezt a vádat is gyakran szokták felhozni ellene. Fennmaradt azonban egy levél, amelyben Esterházy pontosan leírja az érveit. Ezt a magánlevelet Bárdossy László magyar miniszterelnöknek címezte, és megfogalmazza benne: nem az az egyetlen érve a törvény elutasítása mellett, hogy az később akár a magyarokkal szemben is kijátszható lenne, ez csupán eggyel több érv amellett, hogy ne szavazza meg.

Miért látta szükségét, hogy a magyar miniszterelnök előtt tisztázza magát?

Azért, hogy tudassa a magyar kormánnyal és a kormányfővel: amennyiben hasonló útra tértek, és a zsidósággal azt akarjátok véghezvinni, amit a szlovák politika, rám ne számítsatok, én ezzel nem értek egyet, ettől elhatárolódom. Finom diplomáciai csomagolású világos jelzés ez, hogy meddig hajlandó elmenni, és mi az a vörös vonal, amit ő már nem hajlandó átlépni. Az antiszemita vádhoz még tegyük hozzá: Esterházy egyetlen nyilvános beszédében, nyilatkozatában, írásában sem találunk zsidóellenességére utaló megszólalást.

Azt pedig, hogy antiszemita szellemben nevelkedett, egy magánlevélben fogalmazza meg. Egy magánlevél nem lehet bizonyíték az antiszemitizmusra.

Esterházy politikai pályafutásának csúcsa 1938-ban következik be. Ekkor hangzik el híres kassai beszéde, amelyben kijelenti, nem hagyja magára azt a mintegy 60–70 ezres magyarságot, amely az első bécsi döntést követően Szlovákiában marad. Ahelyett tehát, hogy elfoglalná helyét a magyar Országgyűlésben, a kisebbségi politikus szerepét vállalja. Mennyire lepte meg ez a bátor döntés politikai ellenfeleit és a szélesebb közvéleményt?

Nagyon, hiszen Esterházyval számoltak. Érdemes ezzel kapcsolatban Pető Sándor egyik, 1938-ban megjelent cikkére felhívni a figyelmet, ebben ugyanis a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője Esterházyról szuperlatívuszokban beszél. Ne feledjük: az, hogy párttársa, Jaross Andor azonnal államtitkári posztot kap, azt vetíti előre, hogy Magyarországon rá is fényes politikai karrier várt volna. Sokkoló meglepetés tehát a közvélemény számára, hogy a rosszabb helyzetet és a nehezebb utat választja. A magyar politikai elit a szlovák politikát nem tartotta a magyarral egyenrangúnak, ebben a tekintetben sajnálatos módon még működött a magyar szupremácia. Sokan tehát nem értették a döntését. A kassai beszédben egyébként elhangzik egy fontos mondat, amelynek jelentőségét kevés történész emeli ki. Esterházy arra hívja fel a magyar kormány figyelmét, hogy a Magyarországra került szlovákok jogait tartsák tiszteletben, és adják meg nekik mindazokat a jogokat, melyeket a szlovenszkói magyarok is követelnek maguknak. Nem azt mondja ezzel, hogy adjatok nekik annyit, mint amennyit nekünk adnak Szlovákiában, hanem azt: bízzátok rájuk, hogy mit követelnek maguknak. Magyarán: egy kisebbségnek magának kell eldöntenie és tudnia, hogy a megmaradása érdekében mire van szüksége.

Mennyire aktuális ez a követelés ma is!

Így van. Ma is elvárható volna, hogy ne felülről mondják meg, hogyan kell tanítani a magyar iskolákban a szlovák nyelvet, vagy hol húzódjanak a járás- vagy a megyehatárok. Ellenkezőleg: tessék valódi partnernek tekinteni a kisebbségeket, és tőlük megkérdezni, mire van szükségük. Ezzel a gondolattal Esterházy messze megelőzi a korát.

Esterházyt 1947-ben távollétében ítélik halálra. Ekkor már egy szibériai munkatáborban van, vagyis politikai értelemben likvidálták. Nehéz megérteni, hogy ezek után miért kell halálra ítélnie egy szlovák népbíróságnak? Mi szükség volt erre? A politikai bosszú logikája ez?

A kérdés úgyis feltehető: miért érezték szükségét a kötél általi halálnak, a legaljasabb halálnemnek? Ez így nemcsak egy jogi ítélet, hanem egy ember megalázása és méltóságának a sárba tiprása volt. Egyértelmű, hogy példát akartak statuálni.

Ne feledjük, az ítéletet akkor mondják ki, amikor a csehszlovákiai magyarság a legsúlyosabb megpróbáltatások előtt áll.

A lakosságcsere-egyezmény még nem érvényes, a teljes és egyoldalú kitelepítés követelését a csehszlovák fél még nem fogalmazza meg, éppen ezért – véli a hatalom – a „magyar problémát” házon belül kell megoldani. Esterházy pályáján egyébként éppen ekkor nyílik meg a transzcendens dimenzió. Felismeri, innentől fogva életáldozatával fogja szolgálni népét.

A halálos ítéletet később felfüggesztik, majd életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. Hogyan kerül homokszem ebbe az ördögi gépezetbe?

Ha nem szivárog ki hazaszállításának a híre, valószínűleg végrehajtják rajta a halálos ítéletet. Ám miután kiderül, hogy négyévnyi raboskodás után hazaérkezett, azonnal működésbe lépett néhány befolyásos barát, köztük zsidók is, hogy segítséget nyújtsanak Esterházy nővérének elindítani a kegyelmi kérvényt. Az ítélet ugyanis Esterházy távollétében születik meg, így ő nem nyújthatott be kegyelmi kérvényt. Ezzel a főügyész, akinek jóvá kellett volna hagynia a kivégzésre vonatkozó parancsot, csak akkor szembesült, amikor kinyitotta Esterházy bírósági kartotékját. Ezért felfüggesztette az ítélet végrehajtását, ami kisebbfajta csodának számított.

Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy az életfogytiglani börtönbüntetésnél jóval enyhébb ítéletben reménykedjen?

Esterházy nem azt kéri, hogy a halálbüntetését életfogytiglanira változtassák. Teljes kegyelmet kér, hiszen az ellene felhozott vádpontokban ártatlannak vallja magát – így egy újabb bírósági vizsgálat indul el. A pozsonyi járásbíróság végül mindent számba véve úgy dönt, hogy a halálbüntetés túlzás. Tízéves börtönbüntetést határoz meg úgy, hogy ebbe beleszámítják a Gulagon töltött éveket, a maradékot pedig feltételesen – végeredményben szabadlábon – kellett volna letöltenie. Ez Esterházynak nagy könnyebbség lett volna, felsőbb szinteken azonban a járásbíróság ítéletét elutasítják, és életfogytiglani börtönbüntetésre változtatják. Ezt aztán az 1955-ös amnesztia során 25 évre csökkentik, de úgy, hogy nem számítják bele a fogságban töltött éveket.

„Tegnap itt havazott, ma csúnya köd van. Csak tavasz nincsen” – írja Fábry Zoltán, amikor megérkezik hozzá 1957 márciusában Esterházy János halálhíre. Esterházy rehabilitációjában a tavasz továbbra is késlekedik.

Ha már Fábry, nem állhatom meg, hogy ne idézzem egy másik, Viliam Širokýnak, a kommunista párt főtitkárának írt levelét. Ezt ugyanis így fejezi be: „kegyelmet kérek”. Nem azt írja, hogy kegyelmezzetek Esterházynak, hanem egyes szám első személyben fogalmaz: azonosítja magát Esterházyval, sorsközösséget vállal vele.

Ez a példa persze nemcsak Fábry lelkiismeretéről szól, de Esterházyról is, akinek politikai magatartásából következett, hogy a legádázabb ellenfeleit is meg tudta szelídíteni.

Fábry és Esterházy gesztusai azt mutatják, nem törvényszerű a politikai atomizáltság, amelyet ma kénytelenek vagyunk megtapasztalni.

Évtizedeken át hallgatni kellett róla, az elmúlt tíz évben azonban mintha megerősödtek volna azok a törekvések, melyek szerint a legnagyobbjainkat felvonultató panteonban lenne a helye. Mit gondol, Esterházy részévé vált a felvidéki magyar öntudatnak?

Ezen a téren még mindig nagy az adósságunk. Azt, hogy ki ő, legszebben talán Duray Miklós fogalmazta meg, amikor azt írta, Esterházy János egy tükör: valakinek görbe, valakinek egyenes. De akárhogy is van, ebbe a tükörbe mindenkinek bele kell néznie. Vagy másként mondva: a felvidéki magyarságnak van egy csillaga, amelyhez igazítani lehet a magatartásunkat, hitvallásunkat, hűségünket.

Aki megismeri az életét, azt azonnal mágnesként magához vonzza, talán ezért is félnek tőle. A hozzá való ellentmondásos viszonyulás jól mutatja, hogy képtelenek vagyunk tisztázni a múltunkat – enélkül azonban nagyon nehéz jövőt építeni.

Itt most nemcsak Esterházy megítélésére gondolok, hanem arra a méregre, amelyet száz éve belefecskendeztek Közép-Európa élő sejtjeibe. Sajnos, ez a méreg máig hat, és csak egyetlen ellenanyagot találni erre: a keresztény egyetemesség értékeit, melyeket Esterházy is a magáénak vallott.

Végezetül, mit gondol arról, hogy Esterházy személye körül megkezdődött egyfajta mítoszgyártás?

Vannak, akik aggódnak, hogy Esterházy kapcsán elindult egy ilyen folyamat. A mítoszokat azonban – ahogyan Tőzsér Árpád írja – nem gyártják, hanem önmaguk keletkeznek és válnak eltörölhetetlen részeivé egy nemzet öntudatának. Egy mítosz olyan, mint az ember immunrendszere: segít ellenállni a romboló vírusoknak. Azt gondolom tehát, hogy a történelemtudománynak is megvan a maga dolga, de ha Esterházy mítosszá válik, az a felvidéki magyarság felnőttségének a jele lesz. Ezért is tekintek várakozással a boldoggá avatására. 

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/11-es számában.

2021. március 17., 13:37

Több mint mártír – Megjelent a Magyar7 Esterházy-emlékszáma

Esterházy Jánosra emlékezünk a hetilapunkban.

Kövesse facebook oldalunkat is!