Mire elég az 5,1%?
A magyar nemzet 1920. június 4-ei feldarabolásától, a világpolitika huszadik századi egyik leggyalázatosabb európai politikai gaztettétől rengeteg idő telt el. Több mint egy évszázada küszködünk a környező nemzetek „gondoskodó” beolvasztási törekvéseivel (Száraz György megfogalmazásában: a kis nemzetek imperializmusával). De elsősorban és legfőképpen a saját önfeladásunkkal, az identitásvesztéssel, mert enélkül minden asszimilációs törekvés eredménytelen lenne.
Tízévenként, minden népszámlálás után felkapjuk, majd búnak eresztjük a fejünket, hogyan fogyatkozunk, olvadozunk itt, a Kárpát-medencében, pedig ezt a térséget ezer évig mi tartottuk össze az itt élő népekkel együtt. Nem bántottuk, nem asszimiláltuk őket erőszakkal, mint teszik ezt az utódállamok száz éve folyamatosan.
Mintha nem lenne saját akaratunk, és a jövőképünket is attól tesszük függővé, mit szól ahhoz a többség, amelyet ugyanakkor nemzetközi szerződések köteleznék, hogy tisztességesen bánjanak az országukban (amelyet ráadásul ajándékba kaptak) élő számbeli kisebbségekkel.
Volt egy kollégám, inkább barátom, akivel évekig együtt róttuk a Felvidék útjait. B. többet forgott liberális közegben, ami természetesen hatással volt a világlátására, így ellensúlyként igyekeztem enyhe presszióval rávezetni olyan igazságokra, magatartásformákra, amelyek egy nemzetrész számára a megmaradás szempontjából életbevágóan fontosak.
Például arról, milyenek legyenek a közutaink. Máskor azért morgott, mekkora a bevándorlás a Csallóközbe, és az új telepesek diktálni akarnak az őshonos lakosságnak. Hát, ugye, ezt is szabályozni kellene, kedves B., például autonómiával. Nemzetközi szerződések tiltják a kisebbségi etnikumok beolvasztását, de ha nincsenek hozzá eszközeink, a falnak sem megyünk a szerződésekkel. További kérdés: miért valami névtelen megyei csinovnyikok döntik el például azt, hogy hány diákot fogadhat egy-egy középiskola? További diskurzusainkat egy felsorolásba bele lehet sűríteni. Miért is kell nekünk autonómia, önrendelkezés? Hogy az ipolysági, rozsnyói, királyhelmeci vagy érsekújvári bácsika, nénike ne féljen a kórháztól, ha anyanyelvén is szót tud érteni az orvossal.
Ezek a témák sokak számára lerágott csontnak, sőt triviálisaknak tűnhetnek, ám a felvidéki magyarok többségét évtizedeken keresztül az orránál fogva vezették és azzal a maszlaggal etették (beleértve liberális magyarjainkat is), hogy az autonómia gettót, valamiféle bezárkózást jelent.
A szlovákok pedig úgy rettegnek magától a kifejezéstől is, mint ördög a szenteltvíztől. Saját történelmi tapasztalataikból kiindulva azt hiszik, hogy az autonómia az elszakadás első lépcsőjével egyenlő, hátbaszúrása annak az országnak, „amelynek a kenyerét esszük”. Pedig azt a bizonyos tátrai kenyeret (Tatranský chlieb), a poprádi kávét (Popradská káva) nem a Tátra csúcsain érleli a napsugár. Ugyanakkor a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized alatt nemhogy autonómiát, önrendelkezést, még csak kisebbségi törvényt sem voltunk képesek kikényszeríteni a többségi nemzettől! Volt pedig ilyen törvénytervezet, ám az a fiókban maradt.
Lassan oda jutunk, hogy egy-egy szigeten marad néhány magyar gyűjtőiskola. Ha pedig becsuknak egy nagyobb magyar iskolát, azt az egész régió magyarsága sínyli meg. A párkányi magyar óvoda minapi botrányos esete azt tükrözi, hogy már azt is győzelemként éljük meg, ha sikerül valamit megvédeni, aminek természetesnek kellene lennie. Amiért nem kellene harcot folytatni. Erőink nagy része kimerül a vékonyka status quo megtartásában.
Az infrastruktúra terén is súlyos a lemaradásunk. Kaptunk három néhány kilométernyi útdarabot a bőkezű államtól. Az első a Csáky útjaként ismert (akkoriban Csáky Pál volt a miniszterelnök-helyettes) szakasz Osgyánnál, a másik elkerülő út Tornaljánál (utóbbit fizetőssé akarták tenni, csak a tiltakozás vonatta vissza az aljas szándékot). Ezek ma is gyorsforgalmi útként vannak kitáblázva, pedig sima közutak, s ebbe a tévedésbe néhányan már belehaltak.
Igen, így is lehet mondani, de egyszerűbben ez azt jelenti, hogy drágábbak lesznek és a helyiek számára megfizethetetlenek. Évekig, évtizedekig hitegettek bennünket a Rozsnyó fölötti, szoroskői áldatlan állapotok orvoslásával, majd jött egy nagy legyintés, hogy úgymond „nem rentábilis”. Meg minek az oda, ha már megvan az északi autópálya. Ja, hogy nincs meg? Kicsire nem adunk.
És sorolhatnánk a végtelenségig, kezdve a kórházakkal, folytatva a kétnyelvűség hiányával, a nyelvtörvénnyel, az uniós támogatások diszkriminatív elosztásával. Fél- és pótmegoldások, győzelemként eladott megalkuvások tarkítják azt a bizonyos három évtizedes utat. Olykor átfestik a helynévtábláinkat, mert mi nagyon bátrak vagyunk, és kiállunk a betű nagyságáért és színéért. Kiügyeskedünk a Csemadoknak, a legnagyobb kulturális szervezetnek egy nagyon szerény összeget, és megmentjük vele a Matica slovenskát, majd csinálunk belőle jókora mediális csinnadrattát. Ennyire futja.
Nem véletlenül jutottak eszembe a fenti gondolatok. A minap az egyik közvélemény-kutató egy paraszthajszálnyira a parlamentbe mérte a Szövetséget.
Hallelujázni korai lenne, hiszen az 5,1% messze van attól, amit az egyik szlovák politológus mondott a pártegyesülés után. (Nem szó szerint idézve: a magyar párt elérhet akár 12 százalékot is, de akár 4-et is.) Nyilatkozta ezt akkor, amikor még nem csapta be az ajtót az a 15 százaléknyi hidas. És ez az 5,1% attól is messze van, amekkora hányadát alkotjuk az ország lakosságának. De akármennyit is érjen el a Szövetség, az egész egy fabatkát sem fog érni, ha az önvédelmi stratégia, a nyomorult status quoért folytatott hadakozás lesz a lehetséges parlamenti képviselet értelme és stratégiai célja.
Mert aki csak a felét követeli az egésznek, az végül a negyedét sem kapja.
A mostani zavaros helyzetben, amikor mindenki számolgat, milyen kormány lesz képes felállni Szlovákiában, és a legvadabb koalíciók (rém)képe vetül előre, a Szövetségnek – ha csak a választók nem csábulnak el a megosztók üres ígéreteitől – jó esélye kezd kirajzolódni egy stabil, nem statisztaszerepre.
Megjelent a MAGYAR7 28. számában.
Száraz Dénes
