Gubík pontjai és a magyar érdek
Nem él könnyű időket a Magyar Szövetség: korántsem alakul megnyugtatóan az őszi helyhatósági választások előtti jelöltállítás, de láthatóan a párt szövetségi politikája sem vált ki osztatlan egyetértést a magyar választók körében. Ilyen helyzetben szükséges és időszerű az elnöki iránymutatás.
Már hónapokkal ezelőtt tudni lehetett, a 2024 őszén bizalmat kapott új pártvezetés első igazi erőpróbája a 2026-os összevont megyei és települési önkormányzati választás lesz. Négy évvel ezelőtt az akkor még a magyar jelző nélküli Szövetség megsüvegelendő eredményt ért el a megyékben és a települési önkormányzatokban is, magasra téve a lécet egy következő megmérettetésen.
Amikor az új vezetés meghirdette a korszakváltás programját, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy új fejezetet nyisson a felvidéki politikában, és megtalálja a visszautat a pozsonyi törvényhozásba, az is sejthető volt, hogy a korszakváltás tartalmi elemei köré még csak-csak összhang teremthető, a legnagyobb kihívást a személyi kérdések megoldása, egy új politikusi generáció bevonása jelenti majd.
A Magyar Szövetség előtt álló feladat kettős: sikerrel kell abszolválnia az őszi helyhatósági választásokat, miközben ebből az eredményes szereplésből kellene lendületet nyernie ahhoz, hogy jövőre megugorhassa a parlamenti küszöböt. Kommunikációs, de politikai szemponból is külön kihívás, hogy valójában a két választás tekintetében fordított logika érvényesül, hiszen a párt elsődleges célja a sokat emlegetett „A-ligába” való visszatérés, vagyis a parlamenti képviselet biztosítása.
Vagyis – kimondva, kimondatlanul – a helyhatósági választásokon való szereplés, a cél szentesíti az eszközt alapon, akár feláldozható is lenne a parlamenti választásokon elért siker érdekében. Ugyanakkor nehezen tagadható, hogy egy nyilvánvaló kudarc idén október 24-én aligha segíti a Magyar Szövetséget abban, hogy jövőre a sikerbe vetett hit reményével álljon fel a parlamenti választásokat megelőző kampány rajtjára.
Optimális esetben a jövő évi parlamenti választásokra már olyan jelöltgárdával állna fel a párt, amelyet a korszakváltás ígéretének megfelelően zömében a korábbi törzsi háborúban nem elhasználódott politikusok alkotnak. Ennek a kádercserének az előszobája lehetett volna az idei helyhatósági választások előtti jelöltállítás. Ebben a tekintetben azonban – noha történtek részeredmények – a jelöltállítás végéhez közeledve elmondható, az általános kép nem ezt sugallja.
Azt is tegyük hozzá rögtön, a felvidéki politika strukturális problémájára utal, hogy a frissen politikai szerepet vállaló és azonnal választási harcba vethető jelöltek nem igazán tolongtak és tolonganak a párt háza táján. Így azután a konfliktusok a jelöltállítás során leginkább a korábbi személyi ellentétek mentén törtek felszínre, és nem a karriervágyó fiatalok és a pozíciójukat féltő „nagy öregek” küzdelmében nyilvánultak meg. Magyarán az áhított korszakváltás főszabály szerint az arra érdemes jelöltek hiánya miatt marad vagy maradhat el, és nem a hatalmukba kapaszkodó bölények utóvédharca miatt.
Tetszik vagy sem, a felvidéki politikának abból kell főznie, ami rendelkezésre áll. Ez igaz a hadrafogható politikusi gárdára is. Azt persze pusztán csak lábjegyzetként nem árt tudatosítani, a demográfiai válság miatt ugyan nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb a keresztmetszet, a politika világa nem éppen vonzó a tehetséges és tettrekész felvidéki magyar fiatalok és a középgenerációkhoz tartozók számára. Ebben pedig maga a politika ludas leginkább, és az ide vezető úton csak egyetlen tényező a kontraszelekció, mondhatni, éppen ide illik Fábry Sándor még a pályája csúcsáról származó bon mot-ja. A történet szerint Fábry az iránt érdeklődött egy feltűnően gömbölyded formákkal rendelkező hölgynél, mitől ilyen jó a segge. Mire a lakonikus válasz, sok munkám van benne.
Egy szó, mint száz, a felvidéki politika nyavalyái nem újkeletűek, de a megoldásukra biztosan új módszerekre van szükség. A legfőbb nyavalyánk az, hogy jobban utáljuk egymást, mint a minket az asszimiláció felé hol nyersebb, hol civilizáltabb formában terelgető szlovák nemzetállamot.
Amíg a világnézetünk tükrén keresztül magyarság- és demokráciamércét állítunk egymás elé, és mielőtt megnyitnánk a féltve őrzött lövészárkunkba vezető kaput a másik előtt, már a kezdőkörben elengedhetjük a gondolatot, hogy sikeres csapatot tudunk felállítani. Az már csak hab a tortán, a magyar érdekképviselet úgy veszítette el a meccseit, hogy a többségi mezben játszóknak még csak gólt sem kellett rúgni a kapunkba, megtettük mi magunk. Ha valamit, ezt az önsorsrontást biztosan be kellene fejezni.
Igencsak sürget az idő, hogy a felvidéki magyarság megtalálja a közös halmazt, amivel a közösségünkből a lehető legtöbben azonosulni tudnak. Az egymást kizáró ideológiák biztosan nincsenek ebben a halmazban, marad a pragmatizmus, leánykori nevén az érdekelvűség, nemzetiszín pántlikával átkötve, és a magamfajta konzevatívnak befogadhatóan tálalva, a magyar érdek megfogalmazása. Gubík László múlt héten közzétett tíz pontja pontosan ennek szellemében fogalmazódott meg.
A zászlóra emelt pragmatizmus sajnálatos módon sokak szemében egyet jelent az értékek feladásával. Fábrynál maradva, ebben is sok munkája van sokaknak. A pártelnök által is felismert felelősség nehezen vitatható, az elmúlt bő másfél évtizedben – ha a nyavalyánkat az egyszerűség kedvéért a pártszakadásra vezetjük vissza – nemcsak a politika ásta bőszen az árkokat, megtették azt az írástudók is. Mára ott tartunk, hogy akik az elmúlt években a szarkeverésben voltak érdekeltek, voltaképpen következetesnek látszanak, mert ma is ugyanezt teszik. Médiakórkép ez a javából.
A magyar képviseletet jószándékkal megtolni igyekvő írástudó viszont jó adag következetességi deficittel nézhet szembe, mert az elmúlt években mondott már „át” és „bét” is, mert akkor éppen az volt a magyar párt vezérfonala. Szóval hitelességi problémákkal nemcsak a pragmatikus irányba elmozduló politika küzd, igencsak furán fest(ene) a „szeressük egymást gyerekek” annak a tollából, aki a lövészárok tetszőleges oldalán „hazátlan liberálisként” vagy „fasiszta orbánistaként” tagadta ki a másikat a közös nemzetből. A megoldandó feladat ennek okán nem kicsi. Ráadásul aligha hihető, hogy éppen a hitelességi deficit feloldása felé tartana a felvidéki, vagy ha úgy tetszik szlovákiai magyar sajtó, mivel az innenső fele a túlélés útjait kereső önigazolással, a túlsó fele pedig a tizenhat éve várt sárkányöléssel és a purgálással van elfoglalva.
Az írástudók felelősségét csak növeli, hogy a magyar képviselethez elengedhetetlen a magyar sajtó. Az innenső térfél felelőssége, hogy a jövőben ne a vezérfonalakat kövesse, hanem legyen kellő bátorsága (a magyar párt felé), hogy értük haragudjon, ne ellenük. Nem mellesleg, ha ez így lesz, a túlfél aligha húzhatja elő a tavaszi áradásban fellelt kártyáját, hogy magyar tükörszerkesztőségként vagy egy szlovák médiavállalat magyar elemeként ők a valódi magyar sajtó.
E sorok írója javíthatatalanul optimista, enélkül már régen a sutba dobta volna a laptopját, és eredeti hivatásának megfelelően a katedrán kereste volna a boldogulást. Annyi biztos, noha közösségileg a gödör fenekén vagyunk, a következő hónapokban – Gubík László szavaival élve – mégiscsak komoly lehetőség előtt állunk. Kiderül, hogy a szarkeverők és a megosztásra játszók fals hangja lesz-e az erősebb, vagy végre hosszú évek után először a józan észé.
1. Nem indulunk a PS-szel!
Kényelmetlen ezt ezredszer is leírni, de ha kell, újból és újból megerősítem, hogy a Magyar Szövetség nem kíván sem a PS, sem más párt listáján indulni.
2.Tárgyalunk, mert ez a politikus dolga!
Az ügyek mentén történő politizálás előfeltétele az ügyek mentén történő tárgyalás. A 13 pont bemutatásakor ezt ígértük, azóta is folyamatosan ezt tesszük. Soha nem tudod meg, kitől mit várhatsz, ha nem bizonyosodsz meg róla saját szemeddel és füleddel. Megvan a programunk, ehhez keressük az együttműködő feleket, mert bármily sajnálatos, de a törvényhozáshoz nem lesz 76 képviselőnk a parlamentben.
3. Fico leszerepelt!
A kormányfő bizonyíthatta volna egy jogállási törvénnyel, gazdasági intézkedésekkel vagy bármilyen más apróbb gesztussal, hogy fontos számára az itt élő magyarság és a déli régiók, ehelyett – tiltakozásunk ellenére – képletesen közénk lövetett egy lex Benešsel.
4. A Smer csápjai mindenkit lehúznak!
Nincs politikai szereplő, aki ezt ne tapasztalta volna meg a saját bőrén, kérdezzék csak meg Andrej Dankót, Bugár Bélát vagy épp Matúš Šutaj Eštokot. A Gašpar-féle bűnszövetkezeti működés az anyahajót érintetlenül hagyja, mert ez a működésének a lényege, de a naszád többi hajóját olyan örvénybe sodorja, amelyből csak a tenger fenekére vezet az út. Nem vitorlázhatjuk magunkat bele ilyesmibe!
5. A magyar–szlovák kapcsolatok illúziója!
A kiszámítható Orbán–Fico szövetségből csak remélt, de az égvilágon semmit nem profitált kulcsfontosságú kérdésekben a felvidéki magyarság. Egy sokkal kiszámíthatatlanabb és bizonytalanabb Magyar–Fico kapcsolat kapujában jó lenne levonni a tanulságot, önálló utat járni, és nem várni, hogy valaki kikaparja nekünk és helyettünk a mi gesztenyénket.
6. A Fidesz-gyász hiábavalósága!
Tudom, sokaknak fáj idehaza is a vereség, az én kötődésem is nyilvánvaló a 2010 utáni nemzetpolitikához, de az élet megy tovább, nekünk pedig nem dolgunk Orbán Viktor harcát Orbán Viktor nélkül is megvívni. Maradjunk a józan ész talaján, bíráljuk Brüsszel túlkapásait, ahogy Moszkva és Washington hatalmi játszmáit is, ne legyen kérdés az Isten–Haza–Család szentháromság, de ettől még nem vagyunk és nem is lehetünk sem a Smer, sem a Republika szövetségesei, sem az ellenzék csicskásai, ugyanakkor az európai együttműködés megkérdőjelezői sem. Ez a tágabb kulturális hazánk, itt kell berendezkednünk, és ebből kihozni közösségünknek és szülőföldünknek a maximumot.
7. Engedjük el az önsorsrontó szuverenista és globalista lózungokat!
Soha nem értettem, hogy a határon túli magyaroknak miért kéne tapsolniuk, ha az állampolgárságuk szerinti államaik szuverenista nemzetállamépítő politikát folytatnak. Beneš és Ceasescu is azt folytattak, de jó is volt az nekünk! Nem akarunk felolvadni semmilyen globalista masszában, de azért a ló túloldalára se essünk már át. Egy érdek van, a magyar érdek! Minden más szirénhang életveszélyes, érkezzen akár jobbról, akár balról.
8. Ne hagyjuk szétverni egyetlen pártunkat!
A Magyar Szövetség messze nem tökéletes, a korszakváltás aránytalan sebek nélküli véghezvitele pedig messze nem egyszerű, pláne nem gyors folyamat. Minden apró belső, vagy külső rezdülésre bomlasztók, vagy rosszakarók tucatjai ugranak, hogy azt dezinformálásra, zavarkeltésre, hangulatrombolásra használják pusztán azért, hogy igazságot vegyenek múltbeli sérelmeiken, leszámoljanak helyi ellenfeleikkel, esetleg teljesítsék megbízóik feladatát, vagy simán csak megsemmisítsék a felvidéki magyar politikum létjogosultságát. Ültessük őket a kispadra!
9. Az írástudók felelőssége!
Nehéz időkben a szellem embereinek meg kell szólalni, márpedig most kihívásokkal teli hónapokat élünk. Száz pulóveres fórum se elég, ha azok üzenetét csak néhányan hangsúlyozzuk. Billentyűzetet, tollat és mikrofont kell ragadnia mindenkinek, mert a kellemes komfortzóna ideje lejárt. Vagy meggyőzzük közösségünket utunk és programunk helyességéről, és merjük magunkat besározni a pályán, vagy lógó orral távozhatunk az öltözőbe, és eddigi jó szokásunkhoz híven egymásra mutogatva kereshetjük a felelősöket.
10. Komoly lehetőség kapujában állunk!
Minden krízis egyúttal új esély is, és a legnagyobbak erénye, hogy képesek a kanyarban előzni. A felvidéki magyarságnak most egy hasonló manőverre van szüksége, erről szólnak az ellenzéki tárgyalások. Ha sikerül kitárgyalni a liberálisokkal az elmúlt évek legkomolyabb jogbővítési és gazdaságélénkítő intézkedéseit, a konzervatívokkal pedig megnyugtató kultúretikai garanciákat, és mindezt egy csomagban letenni a felvidéki magyar választó asztalára, akkor azok után mindannyian vizsgázunk.
A kérdés pedig: Akarunk-e még magyar érdekképviseletet vagy sem?
Megjelent a Magyar7 2026/24. számában.
