Létfenénk
Bevallom, Ardamica Zoránt nem költőként vagy íróként, és nem is újságíróként ismertem meg több mint 30 éve, hanem muzsikusként, és teszik vagy sem, ma is úgy tekintek rá, s – bár nem kérdeztem – emiatt valószínűleg ő sem tiltakozik.
Pár éve meglepődtem, amikor hosszú hallgatás után egy részben összegző, részben irányt mutató rockzenei anyaggal tért vissza, de még nagyobbat koppant az állam az asztalon, amikor Partita Ceremonia címmel egy kortárs komolyzenei kamaraszvittel jelentkezett. Nincs tudomásom arról, hogy a hazai színpadokon is aktivizálta volna magát, pedig annak idején, a 90-es évek elején-közepén üde színfolt volt az amatőr rockbandák között zenekara, a Les Fleurs Du Mal, avagy a Romlás Virágai, különösen az egyszerre direkt és elgondolkodtató dalszövegei miatt.
Zorán Létfene címmel tavaly ismét új anyaggal jelentkezett, amin most már nem lepődtem meg annyira. Először is szeretnék elnézést kérni tőle, mert súlyos hónapokat késik ez az írás, amelynek ugyan már nekikezdtem az év elején, de mindig jött valami épp halaszthatatlan, valami „fontosabb”, és a csúszásnak – mea culpa – bizony kényelmi okai is voltak, de erről egy kicsit később. Tulajdonképpen mi is lehet „fontosabb” a kultúránál, egyáltalán miért is vetjük össze a művészetet más időrabló (hogy egy kis omegás parafrázist is használjak) tevékenységgel, miért is méricskéljük olyasmivel, amihez semmi köze. Mondom ezt saját magamnak is, aki mostanában akármilyen zenei recenziót nehezebben ír meg, mint pár esztendeje, holott a zene egyik szívügye. Ezen is gondolkodtam, miközben írom e több mint fél évet csúszó szösszenetet, aztán rájöttem valamire... A sok felesleges, jelentéktelen és haszontalan információ akarva-akaratlanul rabolja el életünket, s ennek tudatában sem könnyű kizárni ezt. Mióta szinte minden fronton fogyasztási cikké degradálnák a művészetet, leginkább a zenét, s különösen a „könnyűzenét”, talán dacból is, annak nemcsak befogadójaként, hanem úgymond „terjesztőjeként”, recenzenseként is szeretném megadni a maximális tiszteletet, igaz azt ugyan szubjektív, de mégsem öncélú módon, vagy legalábbis törekedve erre. Valahogy sosem szerettem a „könnyűzene” és a „kortárs” zene, vagy „modern” zene kifejezéseket, hiszen nélkülöznek minden viszonyítási alapot. Nyilván közhely, hogy a könnyűzene lehet nemcsak súlyos, de fajsúlyos is, az igazán értékes zene pedig kortalan, tehát Bach, Beethoven, Bartók, vagy a King Crimson muzsikája az én „olvasatomban” a társam, ha úgy tetszik, a kortársam, bizonyos „kortárs” zenék azonban akkor sem lesznek azok, ha belegebedek.
Ami szintén nehezítette e recenzió elkészültét, az a kiadvány körüli kisebb-nagyobb kényelmetlenségek számlájára írandó. A Nap kiadó által megjelentetett formás kivitelezésű digipak tok, melyet Ardamica Júlia tervezett, sajnos most sem kapott „igazi”, gyárilag préselt CD korongot, ami viszont mindenképpen nehezíti a meghallgatását, ha egy komolyabb, régebbi típusú lejátszón kívánjuk azt megtenni (és miért ne tennénk, ha már megtisztelnek bennünket a fizikai formátummal, ami amúgy nagyon dicséretes). Jobban mondva esetemben nemcsak nehezíti a meghallgatást, hanem konkrétan lehetetlenné is teszi, ugyanis – ahogy a múltkor is történt –, a lejátszó ezúttal sem érzékeli a házilag sokszorosított CD-t. Így hát marad a „sonka”, azaz a laptop és a beépített hangszórók. Hoppá, de az a hangminőség már nem az igazi, és akkor most hogyan legyek csipetnyit is objektív, ha nem igazán hallom ki a hangszerelés cizellált megoldásait, s a dalszöveg egyes részleteit meg pláne nem. Sebaj, gondoltam magamban, vegyük elő akkor a szövegkönyvet! Izé, de nincs szövegkönyv! Magamban bosszankodtam: minek akkor a CD, ha a korong sem indul el és a szövegeket sem tudom olvasni... Zorán persze szabadkozott, hogy hát kevés volt a büdzsé, sajnos csak erre tellett, amit meg is értek, nekem azonban így kissé „féloldalas” a történet, mert ugyan igaz, hogy sok megjelentetett zene mellé nem jár alapból szövegkönyv, ami mondjuk egy Neoton Família vagy 3+2 kazetta esetében nem is érdekel, Ardamica Zorántól azonban nemcsak hogy elvárom, hanem szomjazom, mert a „könnyűzenei szentháromság” (zene/szöveg/megjelenés) egyik összetevője alól rúgja ki a széket. Mentségére legyen mondva, hogy megkaptam tőle a dalszövegeket, így aztán gyakorlatilag a nullára redukálódott annak a lehetősége, hogy valamit „félrehallok”.
A hosszúra nyúlt szőrszálhasogatást lezárandó most már essék szó a lényegről, avagy a tartalomról, ami minden, csak nem szerelmes slágerek gyűjteménye.
Agyonütöttek – erős kezdés. A lemez mindjárt egy kétlábdobos támadással és szaggatott gitárriffel indít a 80-as évek legjobb hagyományaihoz híven, melyhez az orgona ad némileg retró ízt. A dalszöveg afféle „értelmiségi punk”, ha egyáltalán létezik ilyesmi, nem akar szép lenni sem mondandójában, sem formájában, ellenben vészes kórképest fest egy jobb sorsra érdemes generációról. Agyonütött nemzedékünknek már csak az emlékek, az elvénülés és a konteók maradtak, hiszen a lányok már elfutottak, a hőskor sztárjai egymás után patkolnak el, s nem maradt más, mint a megvezetés, a részeg eszmék és a szellemi tudathasadás.
Másodikként egy glam rockos ízeppel operáló, Ardamicától szinte szokatlanul fülbemászó tétel érkezik, a Bajokról. Hát van itt baj kérem elég, annak idején Hobo énekelte a rendszerváltozást követően, hogy „minden eladó”. Még a rock is. Bizonyos értelemben igen, ám a dalszöveg több síkon értelmezhető, és a jó öreg rock 'n' roll azért mégiscsak megmarad nekünk, ha már mindennel csak a baj van.
Ha már megemlítettem Hobót, jöjjön harmadik nótaként egy speciális blues, olyan tangóba oltott: Aggaszt a ballaszt. Bizony, sokszor szeretnénk, ha egyszerűbben mennének a dolgok, ám egy váratlan esemény, vagy éppen felesleges kolonc mindig nehezebbé teszi azt. Sokszor a közösségi média arctalan sáskahada. Mondhatni „mindig szarik valamit a kutya.” Az is lehet azonban, hogy a legtöbbször csupán mi vagyunk saját magunk akadályai...
A Halott város egy igazán eklektikus szerzemény, hiszen thrash metál és hardcore keveredik benne akusztikus betétekkel, madrigálokat idéző refrénnel, ennek ellenére mind szövegileg, mind zeneileg az album egyik csúcspontja.
halott városban senyvedek éppen
nyűglődik ember növény és állat
ássák a sírját valahánynak.”
Mert ugyan igaz, hogy „hamisan szólnak a szellemhangok”, de kit érdekel, amikor „koponyabálon táncolhattok”. De jó nektek, de jó nekünk, de jó nekem...
A Besúgó neoklasszikus indítása klasszikus speed/power darálásba torkollik, amely a refrénben újraértelmeződik. A dalszöveg a mindenkori téglákról szól, hiszen az érdekből jelentés nem csupán a múlt rendszerben volt a „sziszegő kígyók” kéjittas „játéka”, hanem manapság is, maximum a tét kisebb, bár ha arra gondolok, hogy egy „mekcseny” hiánya miatt meghurcolhatnak, akkor ez nem is olyan biztos, hiszen „azóta is sétál köztünk a félelem, azóta is röhög köztünk”.
A shuffle témájú Nem harcolsz is hasonló húrokat penget, mikor Zorán ezt énekli:
figyelnek téged bármit is tennél
rajtad a szermük és rajtad a kezük
nem harcolsz ellenük menetelsz velük”.
A fülbemászó dal akár rádióbarát is lehetne, de ne legyenek illúzióink, ilyen dalszöveggel nem fog rotációba kerülni egyetlen rádiónál sem...
A korongot záró Részeg blues Zorán egyik nagy kedvence, Johann Sebastian Bach előtt tiszteleg. Figyelemre méltó a míves hangszerelés, a szintén zseniális komolyzenei betétek, és az, hogy a blues formai keretei közé a szerző mennyi mindent bele tudott préselni. A záró tétel az album másik gyöngyszeme, amelyhez Zorán énekhangja is a legjobban tud illeszkedni:
míg fel nem ébredünk
elmúlás színpadán
játsszuk végzetünk”,
énekli, azaz a lezárás sem optimista, mint ahogy az egész album egy jelenkori disztópia, ahol „együtt süllyedünk a föld nevű gödörbe”.
A dalszövegek végig rettentően pesszimisták, ennek ellenére mégis belengi az egész lemezt valamiféle „leszarom-derű”, ami miatt roppantul szórakoztató tud lenni, és az ember egyszer csak azon veszi magát észre, hogy újra indítja az első számot.
Én már csak abban reménykedem, hogy Zorán hosszú évtizedek után végre rittyent maga köré egy jó kis zenekart és előadja ezeket a dalokat, na meg a régieket, még akkor is, ha a gitárok, a billentyűs hangszerek nagy részét, illetve a basszusgitárt ő szólaltatta meg a lemezen. Ha már itt tartunk, a szerzeményeket maga Zorán, illetve Fambi, azaz Farnbauer Péter rögzítette, s utóbbi készítette a keverést és a masteringet is. Közreműködött Balog Zsolt (szaxofon), Botos József (dobok), Botos Katalin és Steve Misík (vokál). A kiadvány meghallgatható a streamig oldalakon.
