Zúzmarás merengés
Az örökkévalóság mérhetetlen. Az idő csak emberi kategória. Az univerzum nem méricskél, nem számol fényévekben, éveket, órákat nem ismer. Időtlen, akár a bánat vagy a rácsodálkozás meg a remény. A megváltás vágya.
Megint elmúlt egy karácsony, hó nélkül, mégis fehéren. Ennyi gyönyörűséges zúzmarát régen láttam. Csak álltam az ablaknál, rácsodálkozva a fehér lombot öltött fákra, napokig nem múlt el ez a szépség. Téli gyerek vagyok, most nem hiányzott a hó. Nem zavart a köd, amely varázslatot hozott, mint valami különös égi jelzést. Szelíd békével vettem tudomásul, hogy földi mértékkel mérve egy újabb évvel megint túléltem anyámat, apámat, két kisebb testvéremet, de még a gyermekemet is. Velük sétáltam gondolatban a zúzmarás fák között. Az foglalkoztatott, mit – vagy hogyan – tehettem volna másként, míg éltek.
Idővel a köhögésem is csillapodott, majd megszűnt. A hideg gyógyítani is tud, erre gondoltam. Ki kéne költöznöm a természetbe, mert az otthonomban folyamatosan kínoz a köhögés, az éjszakát is fotelban ülve töltöm. Több mint egy hónapja tart már a betegségem. Talán orvoshoz kéne fordulnom. Talán. Hátha nem mondott fel… Hátha visszavonta a felmondását. Eddig megvoltam, csak állapotaim voltak, melyekkel – a koromnál fogva is – kibékültem, egészen jól éltem együtt. De ez az influenza egészen más, már a tüdőmet kóstolgatja. Csak a fagyos hideg segít.
Jó ez a hideg, még memorandumot sem lobogtat, nem állítja, hogy értem haragszik, szakszervezetet sem alapít, hogy zsarolja a kormányt, a munkatársait meg engem. Amikor apám életének utolsó heteit élte, s már a tüdejét köhécselte ki, a kezelőorvosa a kórházi folyosó falához támasztott parírlapon írta meg a sürgős beutalóját a pozsonyi onkológiára – miután a kezébe nyomtam egy ötszázast. Akkor még szoci volt, husáki konszolidációs idő. Ez volt a szokás. Édesanyám ebből korszakból már csak annyit ért meg, hogy hetvenedik életévéhez közelítve nem írhatták ki röntgenvizsgálatra, mert „spórolni” kellett az anyaggal, így az áttéteit már számba se vehették. Volt még egy emberinek tűnő nyara, ideje, hogy elbúcsúzzon, hogy a rádióból hallhassa még, hogy a rendszerváltó atyafiak megint hogyan gyalázzák a magyarokat, s a neki így duplán fájdalmakkal teli őszt követően jött el a tél, hogy elvigye magával. Velük még tudtam beszélgetni a halálról. A közelítő halálukról. Nekik orvos nem mondta meg, hogy nincs tovább. Nekem mondták, a kísérőjüknek. Én meg soha nem tudtam hazudni nekik. Láttam a lidérceiket, általuk fogtam fel, hogy az ember mindvégig szereti az életét, ragaszkodik hozzá. És: reménytelenül is reménykedik. Jobb napokon bízik a csodában, és ha jóban van az égiekkel, úgy alszik el, hogy a szépet viszi magával az életéből.
El tudtam kísérni végső küzdelmében az uramat is. Az egy egészen más út, más küzdelem volt. És hiába lett teljesen más a világ akkorra, megint csak nekem adták ki a feladatot, hogy közöljem vele: nincs menekvés, legfeljebb két hónapja van hátra. Előtte végighallgattam, hogy biztatták, kezelést írtak elő neki, nagypénteken azt mondták, egészen jól reagál a gyógyszerekre… Nekem a folyosón meg azt, hogy sürgősen keressek egy hospicet. Azt mondtam: én akarok hospice lenni, abban segítsenek. Segítettek, Istennek hála. De az uramnak én sem árultam el, hogy elkezdődött a visszaszámlás. Lehetetlen volt, annyira akart élni. Vagy csak én voltam túlságosan gyenge? Becsaptam, elárultam? Nem tudok válaszolni a saját kérdésemre.
Most Pilinszkyt olvasok. Ha nehezen szedem a levegőt, vele kérdezem: „milyen lesz az a visszarepülés”? Amolyan számvetésfélét szövögetek a mulasztásaimról. Talán közelít az idő, hogy kibéküljek önmagammal is.
Idővel megbocsátja az ember az árulásokat. A saját árulásait nehezebben, talán soha, mert azokat ott hordozza legbelül, azoktól nem szabadulhat. Az idő múlásával furcsa kristályráccsá jegecesednek s egyre csak terebélyesednek, végül felzabálják, ami még megmaradt az emberből.
