Zsánerképek Brüsszelről és Macondóról
Ha fellapozom García Márquez Száz év magány című regényét, hamar kiderül, hogy a történet szereplői közül egyedül Ursula Ignaránnak van megbízható realitásérzéke. Ő a Buendía család tartóoszlopa. Töretlen józansága megbízható viszonyítási alap férje, Arcadio Buendía hóbortjaival szemben, s így sikerült megóvnia a családját a katasztrofális kilengésektől.
Az Európai Unióban nekünk is van egy Ursulánk. Talán meg sem érdemli, hogy (a névazonosság okán) egy lapon említsük Márquez hősével, a sokat próbált macondói asszonnyal. Brüsszeli Ursula, az EB elnöke rettenetes ötleteivel inkább emlékeztet Arcadio Buendíára, a macondói lángelmére, amikor az Európai Parlamentben időnként bejelenti legújabb „megoldásait”. Mintha Arcadio Buendiát látnánk-hallanánk, a fellobbanó képzelet paroxiáájában fölkiáltani: „A mágnes vonzza a vasat! Mi azonban progresszív mágnest akarunk!” A szóhoz sem jutó (mert szóhoz sem engedett) európai választók ilyenkor a tévé előtt ülve nem tudják eldönteni, hogy Ursulánk ilyennek született-e, vagy már a csúszó dollárok végezték el szellemén az eróziót.
A vérfagyasztó háborús retorika nyilván nem csak az európai polgárt riogatja, következményeként Brüsszel talán még sosem volt ennyire elvágva a világtól, mint ma, amikor elszigeteltségében a Száz év magány Macondo nevű falvára emlékeztet. Macondóra, ahol Ursala Ignarán naponta vívta reménytelen harcát férje, Arcadio Buendía rettenetes „újításai” ellen. S ahol időnként ki-kitör belőle a családját féltő tiltakozás: „Ha már mindenképp meg kell bolondulnod, őrülj meg magadnak, de a családodat ne vidd a pusztulásba!” Macondo ekkorra már csupán egy évente visszatérő mutatványos család által tartotta a kapcsolatot a világgal, de azért az Unióval ellentétben mégis csak kapcsolat volt ez. Mondhatni, kommunikatívabb, mint Brüsszel lefagyott (bedöglött) kapcsolata a világ döntéshozó centrumaival: Washingtonnal, Moszkvával, Új-Delhivel vagy Pekinggel.
Mintha brüsszeli Ursulánkat látnánk, amint az orosz rakétatűzben konspirátoroknak nevezi Magyarország, Szlovákia és Szerbia lakosságát, s az önmegsemmisítő politikai tévedés (megperzselődés) következtében olyan morális sebeket kapott, amelyek Buendía sebeitől is rettenetesebbek voltak.
A magyar hiedelemvilág ismeri az „élő” és a „holt” szavakat, sőt még az „élőhalott” fogalmat is! Joggal tehetjük fel a kérdést: brüsszeli Ursulánk morális állapotát tekintve, ezek után – a világ meghatározó centrumaiban – még ki állna vele szóba?! Nem tudom, de nekem Ursula háborús hisztériájáról (minden blaszfémia nélkül állítom) a mankóval hadonászó Švejk villan az emlékezetembe, amint Prága utcáin gördülő tolókocsijából háborúra lázít: „Fel, Pankrácra!"
Ha az eddigieken sikerült egy jót nevetnünk, a paródia záróakkordjaként idézzük Ortegát, korának közkedvelt filozófusát, aki az ilyen és hasonló társadalmi helyzetről (még öncenzúra nélkül) ilyeneket mondott: „Nagyon nehéz megmenteni egy civilizációt, amikor az a demagógok hatalmába került.” Ha mindez nem elégítené ki felkorbácsolt tudásvágyunkat, toldjuk meg Macaulay tételével: „Minden században a demagógok közt találjuk a természet leggyalázatosabb példáit!”
